Sziasztok,
bár rég volt módom hírlevelet küldeni, megint van pár olyan megjelenés, amiről itt, nektek szerettem volna külön is írni.
Az Underworld honlapján van saját szerzői fül is a nevemhez rendelve, így ott is láthatjátok pár újabb írásomat, és bár magamat külön nem hirdetném öncélú szándékkal, de azt muszáj itt is leírnom nektek, hogy az idei, pazar felhozatalban nálam eddig a Cruel Force adta ki az év albumát.
A Hanedáról ezen a linken írtam, az elődjéről pedig itt, a hírlevélben, és nézzétek el nekem, de ahogy egyre jobban öregszem, annál több nyugalmat találok a thrash metalban. És ha a Hanedára azt mondom, hogy a By Inheritance unokaöccse, az sokkal inkább bók, mintsem stigmatizálás a részemről. De ennyi elég belőlem, jöjjenek a lemezek.
ESCALATE: The Cry of Nature EP
2026, New Age // Bandcamp / Előrendelés
FFO: xRepentancex, Times of Desperation, Congress, Sorcerer
Korábban a Touch esetében írtam, hogy egy egész színtér álmát élték, de mindez ugyanennyire igaz a legkeményebben dolgozó itthoni hardcore zenekarra, a veszprémi székhelyű Escalate-re. A 2022-es The Damage is Done EP kiadása óta a zenekar nemcsak jelen van az európai és a nemzetközi vegan straight edge körforgásban, hanem formálja is azt. Ezt igazolja a 2024-es, a patinás amerikai kiadó, a New Age gondozásában megjelent bemutatkozó nagylemez, a Consequences is, amely szerintem még sokkal inkább szólt a “hogyanról”, arról, hogy az Escalate a saját önmegvalósításához milyen formanyelvet szeretne elsajátítani, miközben Scott Crouse (Earth Crisis) támogatására sem alaptalanul szolgáltak rá.
Ehhez képest - köszönhetően a megannyi turnénak és az összecsiszolódásnak is - a The Cry of Nature-ön már nincsen nyoma ennek a belső megfelelési kényszernek. És épp emiatt azt gondolom, hogy ez az a hangzás, és ezek azok a dalok, amelyek miatt az Escalate-et már oda is tudjuk tenni bármikor a Sorcerer vagy a Times of Desperation mellé, ami a kilencvenes évek disszonáns, zaklatott újragondolását illeti.
Azt hiszem, megengedhetem magamnak azt az őszinteséget, hogy a Consequences-ben én sokkal inkább éreztem az életjel kiemelő, hiánypótló erejét a valóban kiemelkedő teljesítmény helyett. Azzal, hogy a vegan straight edge kultúra a másodvirágzását éli világszerte, és hogy a zenekarok az Earth Crisison már túl látnak a Raid, a Birthright vagy a Green Rage hagyatékáig is, elindult egy olyan nemzetközi újraszerveződés, amely az elsőgenerációs, disszonáns metalcore-t és az ezredforduló edge metal hangzását is új megvilágításba tudja helyezni. Ugyanakkor sokszor azt érzem, hogy ez a formanyelv eleve más, magasabb arányú elfogadottságban és lojalitásképző erőtérben képes hullámokat vetni a műfaj többi revival-hullámához képest, nyilván azért is, mert a társadalmi felelősségvállalás itt erősebb központi szervezőerő, mint bárhol máshol. Ez azonban néha tud kontraszelektív is lenni, feltéve a kérdést, hogy a tartalom vagy a forma az, ami igazán emlékezetessé teszi-e majd ezt a korszakot. Mindezt csak azért írom, mert a Consequences dalai a mai napig meghatározó elemei a koncertprogramnak, és élőben maradéktalanul működnek is, viszont felvételen annyira hallatszik a tett- és bizonyításvágy, hogy az számomra nem adja vissza azt az energiát és szenvedélyt, ami az Escalate igazi, élőben tetten érhető mozgatórugója.
Ezt a zenekar is érezhette, mert a The Cry of Nature az a kiadvány, amivel a legkönnyebb azonosítani az Escalate vehemenciáját, és ez azért fontos, mert az általuk játszott műfaj formai kötöttségei végre nem jelentenek korlátot (és ami még fontosabb, szórendben is: nem korlátot jelentenek) a dalok energiaszintjében. Az ötszámos felvétel nemcsak megszólalásában nyers és erőszakos, hanem a dalok is jobban rezonálnak az élő koncertek energiaszintjével.
Ebben az értelemben szerencsés is, hogy a stúdiós rögzítés helyett a ‘Cry dalai a próbateremben nyerték el végső formájukat, mert ez az erőszakosság a Taylor Young (Twitching Tongues, God’s Hate, Disgrace) által készített mixben is csúcsra van járatva, Brad Boatright (From Ashes Rise) végső masztere pedig hallhatóan az analóg arányok megtartására helyezte a hangsúlyt, amivel a kiadvány is kortalanná válik.
A megszólaláson és a külalakon túl az is az Escalate mellett szól, hogy ezek a letisztult dalok egyszerre sugároznak egy összeszokott és tettre kész zenekart. Közben pedig azok a zenei elemek, amelyek néha még biccentek a Consequences dalainál - mint például a spoken word részek vagy a breakdownok felezései - sokkal magabiztosabban és természetesen vesznek részt a hangulatteremtésben. Zeneileg számomra a csúcspontot a 1080 zenei megoldásai jelentik, különösen az, hogy egy ennyire ritmusvezérelt keretben a gitártémák színesítései mennyire képesek irányítani a figyelmet. De mindemellett a The Cry of Nature lemezszinten is kellően változatos, és ami még fontosabb, sosem áll fenn az a helyzet, hogy minden egyszerre szólna, agyonnyomva a témák erejét. Sőt, még a kiadótárs Alex Morales (Moral Law) vendégszereplése is hozzátesz az összhatáshoz, pedig általában a hasonló vendégszereplések néha megölik a hangulatot.
A The Cry of Nature igazi mérföldkő, nem pusztán a hazai hardcore undergroundban, hanem nemzetközi értelemben is, mert az Escalate felnőtt ahhoz a feladathoz, hogy a vegan straight edge kultúráján belül az állásfoglalása és értékrendje mellett a dalok szintjén is megcélozza az élbolyt. Azt pedig csak őszintén remélni tudom, hogy a kiadvány meghozza a megérdemelt szintlépést a zenekar életében, na meg azt is, hogy lesz majd még olyan nagylemez, ami ilyen színvonalú dalokkal végig fenntartja majd a figyelmet és a mozgáskényszert.
KNUMEARS: Directions
2026, Run For Cover // Bandcamp / Spotify
FFO: Saetia, Orchid, Loma Prieta
Azok közé tartozom, akik nagyon örülnek a Run For Cover újkori szerepvállalásának a screamóban. Bár mára lábjegyzetnek tűnhet, ez a kiadó a 2000-es évek végén a Suis La Lunéban is hitt, mostanra pedig a Portrayal of Guilt mellett az utóbbi évek egyik legnagyobb műfaji szenzációját, a Knumears első, teljes hosszúságú nagylemezét gondozza. A Honeywellre utaló nevet választó trió zenéjében a klasszikus screamo-hangzás esszenciája elevenedik fel, a kilencvenes évek disszonáns post-hardcore útkeresésével, az emoviolence szenvedélyes érzelmi kitöréseivel, valamint a kétezres évek utáni, matekosabb, gitárnyakon lépkedős megoldások integrálásával.
A Directions olyan album, amely magától értetődően jó, holott elképesztő munka van benne, és ami még fontosabb, a Knumears egy pillanatra sem veszít a fókuszból. Bár zenéjében hallható a pageninetynine, az Orchid, a Last City időszakos Loma Prieta vagy akár a Kidcrash lenyomata is, az összhatás egyszerre hat hiánypótlónak és eredetinek. Ebben közrejátszik az elképesztően erős hangzás is, amely Jack Shirley (Comadre, Punch, Loma Prieta) vízióját dicséri, hiszen a Directions dalainak dinamikáját párját ritkító stúdiómunka kelti életre, amitől a hangfelvétel is kiemelkedik a kortárs felvételek közül. Mindez azonban semmit sem érne a dalokat átható szenvedély nélkül, amely az oldás és kötés jegyében játszik a félakusztikus csendekkel, a katartikus, erőszakos felpörgetésekkel és a kettő közötti átmenetekkel, amelyek valóban a műfaj legszebb hagyományait idézik. Nem is beszélve arról, hogy a lemezen Jeff Smith (Jeromes Dream) is közreműködik, aminél nagyobb hitelesítésre aligha van szükség. Ami már biztos: a Knumears képes egy új, tipikusan digitális nemzedék megszólítására, hiszen a zenekar Amerikában idejekorán áttörte azt az üvegplafont, amely a feledés homályával fenyegetne, így jó eséllyel edukatív szerepe is lesz ezeknek a daloknak abban, hogy az új hallgatók felfedezhessék a műfaj legfontosabb mérföldköveit. A Knumears debütalbuma pedig nekik épp annyira tökéletes kezdőpont, mint azoknak a harmincasoknak, akik pontosan tudják, hogy ilyen lemezből jó, ha öt évente születik egy.
CONCEALER. - This Room Could Be Heaven.
2026, Zegema Beach // Bandcamp / Spotify
FFO: korai Hopesfall, The Bled, korai Thrice, Static Dress, Deftones
A floridai metalcore-színtéren is régóta érett az a fajta generációváltás, amely nemcsak felveszi a versenyt az elmúlt harminc év hagyatékával, hanem egyszerre hat frissnek és őszintének. A Memento mellett pedig itt az ideje annak is, hogy megjegyezzünk egy új nevet. A Zegema Beach 400. kiadványa, a concealer. bemutatkozó nagylemeze azon üdítő megjelenések sorát erősíti, amelyek évtizedes tradíciókat elegyítenek, miközben egy laza szövetű konceptalbummal olyan élményben részesítenek, amely ha nem is teljesen kiforrott, de jól körvonalazható karaktert társít a Thursday-dalról elnevezett zenekar teljesítményéhez.
Az alig félórás, tízdalos anyag szervezőerejét az ezredforduló disszonáns, feszültségre építő metalcore-hangzása adja, miközben a zenei textúrában megjelennek a korabeli post-hardcore-ból megörökölt dallamfoszlányok is, amelyeket Deftones-jellegű énekdallamok tesznek különlegessé. A concealer. ráérzett arra a szűk határterületre, ahol a vonatkozó műfajok legjavát igyekszik integrálni. Emlékszel arra, amikor a korai Thrice-lemezeken még bontásos riffek domináltak, amikor a Hopesfall közelebb állt a melodikus hardcore-hoz, mint az artisztikus dalszerzéshez, vagy amikor a The Bled szenvedélyesen kísérletezett dalszerkezeti törésekkel? Az a jó hír, hogy a concealer. nemcsak emlékszik minderre, hanem el is sajátítja, miközben dalaival végig igyekszik fenntartani a zaklatott, feszült atmoszférát. Ez annyiban válik a lemez hátulütőjévé, hogy az erőszakosabb, zajosabb megoldások mellett az igazán emlékezetes ének- és gitárdallamok több teret igényelnének. Bár igazán kiemelkedő pillanatok szinte minden dalban vannak, Nagybetűs Húzódalból egyelőre kevesebb akad. Ettől még nem kérdés, hogy élőben ezek a számok nagyon működhetnek, és az is, hogy a lemez egészéhez öröm visszatérni, mert hallhatóan egy tudatosan megírt szerelemprojekttel van dolgunk. Ha azonban a szívemre teszem a kezem nagyjából ötven hallgatás után, a This Room Could Be Heaven. még mindig inkább egy bitang erős kezdőpont, semmint a megérkezés élménye. Ahhoz viszont így is elég, hogy az idei év egyik legüdítőbb, műfajspecifikus lemezeként gondoljunk rá.
NUCTEMERON: Demonic Sceptre
2026, I Hate // Bandcamp / Spotify
FFO: Tormentor, Nifelheim, Nocturnal, Venom
A német Nuctemeron már tizenkét éve aktív, de mostanra jutott el oda, hogy egy összefüggő bemutatkozó albummal rukkoljon elő. A zenekar azt az időszakot érzi leginkább magáénak, amikor a speed metal, a thrash és a black metal elválaszthatatlan volt a hatásteremtésben: az extrémzene legyen gyors, hangos, fenyegető, a Nuctemeron hangzásában pedig mindhárom feltétel maradéktalanul teljesül. A Demonic Sceptre azonban nem ettől különleges igazán. Persze, lehetne írni a rototamos pörgetésekről, az énekhangról vagy a produkcióról, de sokkal fontosabb, hogy milyen ritka az, amikor a Tormentor és a Venom hagyatéka ilyen nyilvánvalóan (de ami még fontosabb: hatásosan) találkozik egy lemezen.
Ha az album egészét vesszük alapul, borzongató körítésként ott vannak a dungeon-szintis hangtémák, valamint a Hammer horrorfilmjeiből megörökölt hangminták (a kongó harangokat például lehetetlen megunni), de a dalok lényegét mégis a sebesség, a gitártémák karaktere és az enyhén visszhangos, károgó ének összhatása adja, amely le sem tagadhatná az Anno Domini inspirációját. Legutóbb a Malokarpatan kapcsán írtam hasonlót, de a Nuctemeron itt mesterkurzust tart abból, hogyan érdemes ezt az időszakot újragondolni egy alapvetően analóg hangképpel, olyan autentikus megszólalással, amely másolt kazettán éppúgy működik, mint streamingről hallgatva. A Nuctemeron számomra azon zenekarok sorát erősíti, ahol a teljesítmény és a dalok minősége felülírja az eredetiség hiányát, mert minden pillanatban hallatszik, hogy ez egy önazonos szerelemprojekt, amelyben mindenki azt csinálja, amit szeretne, így pedig nehéz is belekötni a végeredménybe. Valószínűleg a zenekar is tudja, hogy a Demonic Sceptre nem fogja felforgatni az évzáró toplistákat, de azt, hogy az idei év egyik legszerethetőbb és legkellemesebb megjelenése, különösen ebben a műfajban, aligha érdemes vitatni.
ORDH: Blind in Abyssal Realms
2026, Pulverised // Bandcamp / Spotify
FFO: Blood Incantation, Demilich, Tomb Mold, Opeth
Őszintén azt gondolom, hogy a progresszív death metal hangzás újkori reneszánszát éljük: egy olyan korszakot, amikor zenekarok meggyőződésből hallgattak Demilich-, Atheist- és Cynic-dalokat a felnövésük részeként. Azzal pedig, hogy a Blood Incantation legutóbbi lemeze minden korábbi üvegplafont áttört, mintha általánosságban is nagyobb lenne a nyitottság a hasonló, formabontó kiadványok iránt. Ugyanezt a felhajtóerőt érzem a Cryptic Shift nem kevésbé szenzációs új lemeze mögött, és az Ordh bemutatkozó nagylemezét hallgatva is azt gondolom, hogy ezt a lemezborítót még sokszor fogjuk látni év végi összegzésekben, korántsem alaptalanul.
A Pulverised Records kiadásában megjelent, ötszámos felvétel közel háromnegyed órás, az Ordh zenéjében azonban megvan az az elemi, utaztató erő, amely mellett ez jóformán fel sem tűnik. A zenei szövet alapját a death metal adja, azon belül is olyan kikacsintásokkal a Dream Unending vagy a korai Opeth hagyatékát megidéző death/doom irányába, amelyek fátyolszerűen hagynak lenyomatot a dalfolyamok egészén, miközben sosem zökkentenek ki utánérzésre hajazó hangközökkel. A death metalos témák közül a középtempós, lassan kibontakozó, tipikusan gitárdallam-vezérelt futamok állnak a legjobban az Ordh-nak, amelyek joggal juttathatják eszünkbe a Demilich mellett akár a kései Death-et is, miközben a gyorsabb témák az Immolation szellemiségét emelik teljesen más síkra. A Blind in Abyssal Realms ugyanakkor olyan magabiztos, zárt rendszerként képes önálló világot teremteni, hogy ezek tényleg csak pillanatnyi benyomások, mindenféle utánérzés nélkül. A mázsás, rétegzett album sosem vág fel a technikai tudásával, komplexitását következetesen a nyugtalanító atmoszféra építésére használja. Azért is tartom elképesztő teljesítménynek ezt a lemezt, mert a fentebb említett ‘Overspace és Absolute Elsewhere lemezekhez hasonlóan analóg élményként követeli meg a figyelmet az első perctől az utolsóig, és ezt azzal hálálja meg, hogy nemcsak utaztat és elgondolkodtat, hanem tényleg képes kiszakítani a mindennapokból. Az Ordh bemutatkozó albumát nem lehet mindig elővenni, de amikor szól, nehéz bármi másra figyelni. Az idei év egyik olyan extrémzenei teljesítménye, amelyre évek múltán is jó szívvel fogunk visszagondolni.
Merő lelkesedésből, de szerettem volna a figyelmetekbe ajánlani, hogy a szlovák HROB bemutatkozó nagylemeze jövő héten érkezik, és számomra az egyik leginkább várt megjelenés lesz. A zenekar a kilencvenes évek death/doomjában érzi otthon magát, a zenei textúra nagyon hasonló ahhoz, amit a magyar undergroundnak megad a Rothadás, és a banda korábban már játszott a Vérrel is Pozsonyban, szóval remélem, hogy csak idő kérdése, hogy hazai színpadon is bemutatkozhassanak. A Fekete Zajra visszatérő Hecatoncheir mellett így ez a másik kedvenc szlovák zenekarom, és ha belehallgattok a lenti linkbe, valószínűleg érteni is fogtok mindent - eléggé kiszámítható vagyok.
Ennyi fért a mai hírlevélbe, én pedig nagyon köszönöm, hogy elolvastátok, és hogy még mindig itt vagytok.
Vigyázzatok egymásra:
Dávid
