Sziasztok,
bár hosszú idő telt el az előző hírlevél óta, megpróbáltam ismét a hiánypótlós, sok lemezt röviden sűrítő formátumhoz visszatérni. Egyrészt azért, mert amikor először csináltam ezt, azt olvastátok / osztottátok meg a legtöbben, másrészt azért, mert talán a nagyobb merítéssel nagyobb haszna van a hírlevélnek is.
Van két szolgálati közleményem is, mielőtt belecsapok, de rövid leszek: az egyik, hogy még ebben a hónapban szeretnék készülni egy meglepetéssel nektek, amit nem lövök le előre, de szerintem imádni fogjátok.
A másik kicsit keserűbb, de a segítségetekre van szükségem: azt a döntést kellett meghoznom, hogy lassítanom, esetleg szüneteltetnem kell a hírleveleket, mert nagyon szeretnék végre dolgozni a kisterem folytatásán (illetve Csipke közreműködésével az első könyv javított kiadásának előkészítésén), de amennyi lehetőségem van írni, abban sajnos a kettő együtt nem megy.
Mivel ti vagytok, akiket rendszeresen érdekel valamilyen szinten, ha lemezeket ajánlok, szeretném veletek megvitatni azt a dilemmát, amivel nem jutok dűlőre:
A döntés teljesen a tiétek, de komolyan, és ha nem akartok itt publikusan kommentelni, e-mailben is hálás vagyok minden iránymutatásért.
Nem árulok zsákbamacskát, januártól szeretnék elkezdeni aktívan írni, hogy jövő év végére ismét elérhető legyen javítva, bővítve a kisterem, és azzal együtt a folytatása is. Ezért is van szükségem az őszinte visszajelzésetekre. És ha pl. azt gondolod, hogy hagyjam a könyveket, és inkább maradjon aktívabb ez a felület, nekem az is legalább ennyire értékes iránymutatás.
Mielőtt jönnének a lemezek, szeretném előcsalogatni a bennetek élő gótot, elvégre mindenhol avar van, én is óriási erdőjárásokat csinálok, amikor csak tehetem a gyerekkel a hátamon, és ehhez csináltam nektek egy egyórás, teljesen szubjektív mélabú-playlistet, jellemzően ezredforduló körüli megjelenésekkel:
Tényleg most van a legjobb idő arra, hogy az ember ilyen köröket tegyen, és hát vagyok annyira vidéki, hogy amikor nem Primordial meg Bathory meg ilyesmi szól ebben a ködös-avaros időben, akkor a fentihez hasonló dalokhoz térjek vissza.
YOUTH FOUNTAIN: Together In Lonesome
(2023, Pure Noise) // Bandcamp / Spotify
FFO: The Hotelier, Transit, Man Overboard
Tudom, hogy furán veszi ki magát, ha pop-punk/emo albumot ajánlok, pláne ha azzal kezdek egy hírlevelet, de a Youth Fountain harmadik nagylemeze pont azt az 2010-es évekbeli útkereső-keserédes hangulatot idézi meg, amiben idétlenkedés helyett az életszerű problémák kerülnek előtérbe, és emiatt egyfajta lágy kesergés lengi körbe az amúgy intenzív, helyenként dühös, de mindvégig izgalmas lemezt. A Youth Fountain nem éri be azzal, hogy a műfaji sablonokat újra felmondja, és pont emiatt azért üdítő a velem egykorúaknak, amikor egy zenekart inkább képzelsz el New Found Glory és Thursday (vagy épp Saves The Day) pólókban, semmint Neck Deep vagy Sum 41 cuccokban. Ha ebből a hangzásvilágból egy lemezt hallgatsz meg idén, akkor a Youth Fountainnek add meg a bizalmat.
SPIRITUAL CRAMP: Spiritual Cramp
(2023, Blue Grape Music) // Bandcamp / Spotify
FFO: Queens of the Stone Age, The Clash, The Heavy, IDLES
Megint olyan időszakot élünk, amikor nehéz szórakoztató garázsrock-lemezeket írni, mert ez valahol feltételezi azt, hogy a tagok ne akarjanak tudatosan garázsrock-albumot írni, és pont emiatt működik elképesztő módon a Spiritual Cramp bemutatkozása. Az alapvetően hardcore/punk közegből érkező zenészek (többek között Primal Rite és Scalped tagok is vannak a zenekarban) jó arányérzékkel alkalmaznak hol dubos, hol post-punkos megoldásokat is, miközben lineárisan felépülő, énekdallam-központú himnuszokat dobáltak egymásra a bemutatkozáson. A kaliforniai zenekar rám olyan benyomást gyakorol, mintha a Songs for the Deafet oi/punk arcok írták volna meg Bad Brains pólókban, és emiatt merem remélni, hogy megkapják majd a megérdemelt rivaldafényt, mert ezek a dalok egyszerre kívánkoznak összetolt raklapokra és arénák színpadaira is, különösebb izzadtságszag nélkül.
RILE: Pessimist
(2023, Church Road) // Bandcamp / Spotify
FFO: Botch, Today is the Day, Converge, Heiress
Sam Richardsot főleg a Cult Leaderből ismerhetitek (egyben ő az egyetlen tag a zenekarban, aki nem volt korábban a Gazaban), a basszusgitáros pedig saját projektjeként dédelgette évek óta a Rile-t, hogy végre kiadhassa bemutatkozó albumát. A Pessimist az a fajta kíméletlen és távolságtartó metalos hardcore anyag, amiben sok sludge-os, vagy ha úgy tetszik, ezredfordulós post-metalos belassulás hallható kipontozott dobtémákkal, és pokolkeltő disszonanciával, vagy épp idegőrlő tamozásokkal.
A Rile legalább annyira nyugtalanító dalokat sorakoztatott fel ezen az albumon, amit elvárhattál látatlanul Samtől, főleg, hogy a zenekar játszi könnyedséggel idézi meg azt az időszakot, amikor a Deathwish, a Neurot és a Relapse lényegében felosztották egymás között a színteret abból a szempontból, hogy a felzaklatóbbnál felzaklatóbb, műfajokon átnyúló lemezek épp hol jelenjenek meg. Engem egyébként kicsit az utolsó lemezes Buried Inside-ra is emlékeztetett néhol a Pessimist, bár inspirációit a kilencvenes évek végi metalcore-ból, az akkori Today is the Day-ből és a korai Mastodonból azonos elánnal meríti. Igazi húzódal nincs a lemezen, de ahhoz elég hatásos, hogy megteremtse a maga zavarkeltő hangulatát, és utána megmaradj ebben annyira, hogy a most felsorolt zenekarok életművétől várd a további barangolást.
CAULDRON: Suicide in the City
(2023, The Coming Strife) // Bandcamp / Spotify
FFO: Renounced, Zao, Dead Blue Sky, Overcast
A birminghami Cauldron kiadványról-kiadványra fejlődött, és én mindig nagyra értékelem, amikor egy bemutatkozó nagylemezt azért is előznek meg EP-k, mert egy zenekar feszegeti a határait, hogy ne csak elég nagyot tudjon mondani a bemutatkozásán, hanem az fenn is tudja tartani a figyelmet. A Suicide in the City egy olyan, az ezredfordulót megidéző metalcore album lett, ami egyaránt ritmus- és gitárközpontú, miközben a kiadvány konceptalbumként is a mentális egészség fontosságát tűzi zászlajára.
A Cauldron sokat csiszolt saját megszólalásán, és bár még mindig letagadhatatlan a korabeli Zao, a korai Unearth, és általában az ezredforduló hatása, szerencsére elkezdtek kísérletezni oldottabb zenei betétekkel is, és így a tiszta énekdallamok, vagy épp a lebegősebb textúrák nemcsak nagyobbat ütnek, hanem magukkal húzzák a dzsidzsis részek feszességét is. Megszólalását tekintve még lett volna hova finomítani a végeredményt, és a lemezborító is büntetés, de az elvitathatalan, hogy a Cauldron ezzel a lemezzel szintet lépett, és csak kívánni tudom, hogy minél több országban mutathassák majd be ezeket a dalokat, mert a srácoknak a Renounced trónjára fáj a foguk, és most minden adott is ahhoz, hogy beleüljenek.
MOUTH FOR WAR: Bleed Yourself
(2023, MNRK) // Bandcamp / Spotify
FFO: Hatebreed, Throwdown, Knocked Loose, Malevolence
Rég hallottam annyira meggyőző és pusztító beatdown lemezt, mint a Bleed Yourself, mert amúgy végre minden adott: egy olyan metalos hardcore zenekarral van dolgunk, amelyik a kétezer előtti lemezeket is hallhatóan ismeri, mi több, szereti, miközben az egyszerű, de kőbunkó témák nemcsak magával ragadó svunggal lettek feljátszva, hanem úgy is szól a lemez, hogy csak győzöd kapkodni a fejed. A Pantera-dal után elnevezett Mouth For War legnagyobb erőssége, hogy abban a szűk eszközpalettában, amiből dolgoznak, kellő magabiztosságra tettek szert ahhoz, hogy a feje tetejére állítsanak bármilyen klubot, és a Bleed Yourself is azért működik, mert patikamérlegen van kimérve minden felezés, disszonáns kipengetés, breakdown és duplázós galoppozás.
Agyasnak semmiképp sem nevezném ezeknek a témáknak a váltásait, viszont hatásosnak annál inkább: a Bleed Yourself számomra az év egyik legkellemesebb meglepetése, ami kicsit arra emlékeztet, mint amit tavaly a Bodysnatchertől kaptam a deathcore-ban: néha tényleg csak arra van szükség, hogy kevés zenei eszköz beható és hatásos tálalásával írjon egy zenekar szerethető dalokat, semmint hogy árnyékra vetődve próbáljon vagy egy meglévő ösvényen nagyokat lépni, vagy rosszabb esetben belebújni egy nagyobb kabátba.
GODSEYES: Progress//Regress
(2023, No Sleep) // Bandcamp / Spotify
FFO: The Chariot, Every Time I Die, Zao, 7 Angels 7 Plagues
Titkon mindig várom, hogy a No Sleepnek újra lesz egy nagy dobása a La Dispute és a State Faults után, amivel aztán egy egész színteret képes lesz formálni, és bár a Godseyes lemeze nem az a kiadvány, ami a feje tetejére állít majd mindent, viszont újabb lenyomata annak, hogy a Long Island-i színtér (beleértve a Foreign Handset és a Koyót is) tényleg nemzedékváltáson megy keresztül.
A Progress//Regress azon albumok sorát erősíti, amit a gyászfolyamat határoz meg, emiatt nem adja magát könnyen, egyes pillanataiban nehezen hozzáférhető vagy átélhető, ha nem vagy hangulatban, viszont egy pillanatig se veszít a lemez fókuszt, és mind súlyosságában, mind kreatív megoldásaiban folyamatosan próbálja feszegetni a határokat. A zenei keretet alapvetően az ezredforduló metalcore-ja határozza meg, és bár a dalszerzés ebben a formanyelvben a Progress//Regress dalaiban pillanatnyi felvillanásokban teljesedik ki húzódalok helyett, mégis annyira erőteljesen nehezedik az emberre a szorongó-levegőtlen atmoszféra, hogy utána könnyű visszatérni ezekhez a dalokhoz, főleg, hogy a végső hangzás kellően mocskosan is szól. A Progress//Regress nem egy párját ritkító debütálás, és biztosan nem is a fő műve a Godseyesnak, de arra tökéletes, hogy már most felkeltsék az érdeklődésed, mert van annyira bátor a lemez, hogy eltérjen a korszellemtől.
END: The Sin of Human Frailty
(2023, Closed Casket Activities) // Bandcamp / Spotify
FFO: Nails, Trap Them, Dead in the Dirt, Harms Way, All Pigs Must Die
Minden szempontból hiánypótló zenekar az END az extrémzenei undergroundban, de ha a szívemre teszem a kezem, azt az űrt, amit a Nails kihullása és az All Pigs Must Die csendje okoz, mindmáig nem tudja maradéktalanul betölteni. Ez nem feltétlenül amiatt van, mert ne lenne szerethető az, amit a zenekar csinál, csak az a fajta újítás vagy jellegzetes karakter hiányzik még mindig a ‘Sinből is, amitől ne hatna utánérzésként a végeredmény.
A ‘Sin dalaiban is megvannak a brutálisan húzós metalos darálások, a disszonáns metalcore-os káoszkeltés, frissítés címén nagyobb hangsúlyt kaptak a Harms Way-re is jellemző ipari zajok és feszes breakdownok, de mindezzel együtt is csak annyi van, hogy ez egy ‘oké’ album, érdemi kiugrás vagy bizonyítás nélkül. Minden baljós téma ül, minden váratlan váltásnak ereje van, de az elmúlt 15-20 évben ezt már hallhattuk épp elégszer, és ez mutatja a legjobban, hogy az END tényleg szerelemprojekt, de ahhoz, hogy ennél több legyen, kelleni fog egy korszakalkotó lemez is.
TAR POND: Petrol
(2023, Prophecy) // Bandcamp / Spotify
FFO: Alice In Chains, Acid Bath, Saint Vitus
Azt hiszem, itthon nem kell bemutatnom senkinek azt a képletet, mikor egy doom zenekar a grunge-dzsal próbálja megtalálni a közös nevezőt, viszont a svájci Tar Pond azért tud hatalmasat gurítani a Petrollal, mert nem elégszik meg a múltidézéssel és a lecke felmondásával. Persze ehhez az is kell, hogy a grafikusként is ismert Thomas Ottot Coroner, korábbi Kreator, és még életében Martin Ain (Celtic Frost) vegyék körül, de az kétségtelen, hogy a Tar Pond anyagában egyszerre jelen van az a fajta avantgard törekvés, ami meghatározta már a Monotheistet is, miközben a vészjóslóan folyós gitártémák és a delíriumos énektémák tökéletes egyveleget alkotnak. Beszéljen helyettem ez a dal, és mindent megértesz majd:
LOWEST CREATURE: Witch Supreme
(2023, Isolation Rec.), // Bandcamp / Spotify
FFO: Leeway, Power Trip, Dead Heat
Pályafutásának legjobb albumát adta ki a svéd Lowest Creature, akik a kilencvenes évek crossover thrash hangzását olyan elánnal idézik meg, hogy a gitártémákban maradéktalanul megjelenik a skandináv vonal fenyegető atmoszférája is. A Witch Supreme nemcsak azért működik ennyire hatásosan, mert jól megírt műfajazonos dalok váltják egymást, hanem azért is, mert annyira analóg a megszólalása, hogy egyből behúz a megteremtett világába. A Lowest Creature-nek pedig elképesztő jól áll, hogy a hardcore feszülete helyett tényleg úgy szólnak, mint egy farmerdzsekis metalzenekar, miközben minden Metallicás tamozásra látod magad előtt, ahogy az emberek kaszabolják egymást az első sorokban. Nem akarok elhamarkodottan nyilatkozni, de nálam könnyen lehet, hogy ez az év crossover thrash megjelenése.
MALOKARPATAN: Vertumnus Caesar
2023, Invictus) // Bandcamp / Spotify
FFO: Venom, Pokolgép, Tormentor, Cirith Ungol, Vampire
A három évvel ezelőtti (csodálatos lemezborítójú) Krupinské Ohne dalait is nagyon szerettem már, de negyedik nagylemezére a szlovákiai Malokarpatan megírta saját csúcsmunkáját. A Vertumnus Caesar kapcsán a zenekar már előre elmondta, hogy a meglévő középkori-múltidéző hangulatok mellett minden korábbinál nagyobb hatást gyakorolt a Malokarpatanra a hetvenes évek pszichedelikus-progrock hangzása, de a végeredmény minden várakozást felülmúl. Az a legjobb ebben a lemezben, hogy a klasszikus heavy és thrash metal témák játszi könnyedséggel váltanak régisulis, proto-blackes tekerésekre, és a végeredmény egyáltalán nem kínos vagy művi.
A Malokarpatan célja sosem az volt, hogy utánozza a fentebb listázott zenekarokat, viszont mostanra lett igazán olyan erős karaktere, amiben a szlovák folklóron túl a billentyűtémák is hozzátesznek ahhoz a történetmesélő erőhöz, amivel a Vertumnus Caesar úgy is működik, hogy nem érted a szövegeket. Ha ráérzel az ízére, nagyon könnyű rajongani a Malokarpatanért, és így érthető is, hogy Fenriz segítségét követően miért figyelt fel rájuk a teljes black metal underground: a Vertumnus Caesar egyszerre hagyományőrző, utal a zenekar saját folk-hagyományára, de közben mer kísérletezni is, és úgy sajátít ki más hangzásokat, hogy a végeredmény nem lesz testidegen. Mindig szerettem azokat a lemezeket, amik az extrémitás határterületén íródtak, tudatos műfaji keretekbe való belenyugvás helyett, és a Vertumnus Caesar ismét megerősíti, hogy miért a régió egyik legizgalmasabb zenekara a Malokarpatan. (Ha pedig ez sok neked, tegyél egy próbát a Krolokkal, a testvérzenekarukkal!)
AMALEKIM: Avodah Zarah
(2023, Avantgarde) // Bandcamp / Spotify
FFO: Mgla, Akhyls, Manbryne
A lengyel-olasz Amalekim mindig is okkult témákban érezte otthon magát, ami azért elég vékony jég, de szerencsére az Avodah Zarah is megmarad egy analizáló-leíró távolságtartásban, értékítélet nélkül. Az Avantgarde-nál megjelent album sok idei kihívóján képes felülkerekedni (az új Manbryne-lemezen mindenképp), és az a helyzet, hogy egy modern black metal lemeznek tényleg ilyennek kell lennie minden értelemben. Külalakban, megszólalásban, hangulatteremtésben, tremolóhasználatban, koncepcióban egyaránt. Amikor hallgatod az Avodah Zarah dalait, olyan érzésed van, mintha magától értetődő volna, mennyire jók ezek a dalok: a lemezen jó arányérzékkel váltakoznak meditatív, hipnotikus, vagy épp zaklatott és katartikus részek, miközben az Amalekim nem válik giccsessé vagy igazán kiszámíthatóvá. Ettől még viszont azon felül, hogy a korszellem tökéletes lenyomata a lemez, igazi nagy nóvum nincs benne, de be tud húzni annyira, hogy vissza-visszatérj hozzá.
CLOSET WITCH: Chiaroscuro
(2023, Moment of Collapse) // Bandcamp / Spotify
FFO: Cloud Rat, Knoll, Nasum, Diploid, Full of Hell
Az iowai Closet Witch új nagylemeze egyben hattyúdallá is vált, pedig a zenekar valószínűleg most arathatta volna le igazán a mostanra kiforrott hangzásának babérjait. A Chiaroscuro egy olyan grindcore album, amiben powerviolence, screamo és mathcore elemek is váltják egymást, zeneileg pedig csak közvetetten, szellemiségben rokonítható a fentebb felsorolható zenekarokkal. A tizenhárom számos album egyetlen hátránya az alacsony színvonalú hangzás, mert ezek a dalok megérdemeltek volna egy igazi maszterizálást, de az összhatás így is van annyira megnyerő és dühös, hogy menet közben már ne figyelj fel erre. Igazán kár ezért a zenekarért, mert a Chiaroscuro tényleg kiemelkedő lemez lett egy olyan közegben, ahol egy szűk réteg fog nagyon lelkesedni ezekért a dalokért.
Sajnos ennyi fért a mostani hírlevélbe: kimaradt az új Yatsu, a Paint It Black visszatérése, a Carnation friss lemeze, az Autopsy méltatása, és a Cognizant nagylemezének leírása is, de szerencsére tényleg elképesztő sok megjelenés van, és egyszerűen ezekre nem maradt karakter. De évzáró-toplistás hírlevél úgyis lesz majd, szóval valahogy csak megjelennek majd itt is.
Vigyázzatok magatokra:
Dávid
