Sziasztok,
miközben én a hőguta határán thrash és heavy metal lázban égek, megpróbálom nem annyira öncélúvá tenni ezt a hírlevelet, mint amennyire képes lennék rá.
Szóval ahelyett, hogy Omen, Pokolgép és Savatage kritikákkal szórnám most tele a levelesládátokat, inkább mutatok öt olyan lemezt, amik valószínűleg megmaradnak a másodvonalban, de közben megérdemlik azt, hogy adj nekik egy esélyt, főleg, hogy mindegyik mögött hallható meló volt.
Előtte csak pár apróságot hagynék itt:
- az eheti UK82 lemezed a Thatcher’s Snatch új EP-je, a White Collar Man legyen, és bár ránézésre azt mondhatnád, hogy egy punkgenerátorral találtam ki a zenekar nevét és a lemezcímet is, de ha meghallgatod ezeket a dalokat, és már gyújtod a kanócot, az teljesen normális reakció lesz, tényleg pazar lett.
- elképesztő jó emocore/post-hardcore debüttel (és csodálatos lemezborítóval!) rukkolt elő az ausztrál Tapestry, és a The Pain You Desire, The Love You Deserve nemcsak megidézi a műfaj 15-20 évvel ezelőtti hőskorszakát, hanem abszolút mai megszólalással próbálja belőni a saját hangját. Ez azért nem mindig megy, de a dalok így is nagyon szerethetőek.
- ezen a héten végre megjelenik a Colony Drop teljes lemeze, és elképesztően várom, de annyi lemez jelent meg megint, hogy nem tudom megvárni miatta a hírlevelet. Crossover thrash űrbeli konceptalbummal, bolond Nocturnus meg Voivod hatásokkal, feszes témákkal és hardcore/punk inspirációkkal, szóval nálam elég jól fekszik, és ha teheted, majd azért hallgasd végig te is.
- ha neked is hiányzik a Cataract, a francia Forest In Blood új lemezét, az ABYSS-t mindenképp hallgasd meg, a tipikus esete annak, mikor a Hatebreed, a Slayer és a korai The Haunted találkoznak. Izgalom nincs, csak bólogatás meg mosolygás az ismerős dallamokon.
- ezen a héten ha szenvedélyes, ezredfordulót idéző dallamos hardcore/metalcore keverékről van szó, Indonéziáig mehetünk az A Curious Voynich jóvoltából, főleg, ha szereted az Endzwecket, a Sunsgrindot, és általában azt, ahogy Ázsiában a saját képükre formálták a Shai Hulud, a Strongarm és a Taken hagyatékát.
CRUEL FORCE
Dawn of the Axe (2023, Shadow Kingdom) / Bandcamp / Spotify
FFO: Exciter, Slayer, Satan
Már az ezredforduló után, kiskamaszként is azt gondoltam, hogy borzasztó nehéz lehet hitelesen speed metalt játszani, mert nagyon vékony a határterület az extrémzene többi, érintőleges hangzásával, és azóta is mindig ünnepnek érzem, ha egy ennyire retrospektív, szűk szabályrendszerben megszülető album végül amúgy hatásos és hihető is. A Cruel Force új nagylemeze szerencsére pont ilyen, szóval ha ezt nem akarod elolvasni, de a Hell Awaits a kedvenc Slayer lemezed, akkor azonnal rendeld meg a limitált bakelitet!
Visszhangos ének, bongóra tekert felsőtamok, lefelé pengetés és csordavokálok nélkül a Dawn of the Axe egy béna utánérzés volna, viszont a Cruel Force teljesen kisajátította a műfaji eszközöket, magabiztosan használ minden, évtizedek óta megbízhatóan alkalmazott panelt, így
Azért is kezdtem az ismertetőt a speed metal nehéz megragadhatóságával, mert a Cruel Force csúcsra járatja az Exciter hagyatékát ezekben a dalokban, egyszerűen öröm hallani ezeket a riffeket és ritmusváltásokat, na meg azt, hogy a dobbal meg a szóköpködő verzékkel mennyire erős egységben lélegzik minden dal. Ja, és ami külön öröm, hogy a szólók sem cikik, sőt, elképzelhetetlen lenne a Dawn of the Axe ilyen betétek nélkül. Szóval a Cruel Force kikerülte azt az aknamezőt, hogy a végeredmény fingszagú vagy unalmas legyen, a Dawn of the Axe dalait pedig hallható örömmel írták meg a srácok. Olyan album ez, amit évek múltán majd szívesen veszel elő, mert szeretnél emlékezni rá.
CEL DAMAGE
No Volume (2023, Silent Pendulum) / Bandcamp / Spotify
FFO: Heavy Heavy Low Low, See You Next Tuesday, TN12LLY
Michael Kadnar dobosként már épp elégszer megélte, milyen az, mikor határfeszegető zenekarként hiányolod magad mögül az infrastruktúrát, így a ‘Number Twelve Looks Like You-ból és a Downfall of Gaiából is ismerős dobos saját kiadójával, a Silent Pendulummal olyan zenekarok mögé áll be, akik nem fogadják el azt, hogy vége a MySpace időszaknak. A No Volume pedig pont egy olyan album, ami Kadnar hagyatéka nélkül meg sem születhetett volna.
A Cel Damage lemeze nem haladja meg a húszperces játékidőt, és ez így van rendjén, ugyanis a zenekar azt a fajta töredezett-disszonáns metalcore-t játssza, amiben a fura dalcímek és a komolytalan dalszövegek mellett a hangsúly úgyis a breakdownokon, a felezéseken és a váratlan zenei betéteken van. Az album is egy techno-ütemmel veszi kezdetét, aztán a dalok végigzakatolnak a maguk fegyelmezett természetében, felidézve azt a korszakot, amikor az Arsonists Get All The Girls vagy a Horse The Band még közösségszervező erővel bírtak.
Az ugyan igaz, hogy az albumon játszó zenészek képzettsége azért hallhatóan nem veszi fel a versenyt saját inspirációival, szóval olyan nagy zenélésre nem kell számítani, mint a N12 kései albumain - holott az nagyban hozzátett a megtett hangulathoz -, viszont ezen a szűk eszköztáron belül a Cel Damage mindent felvonultat, ami miatt megérte kamasznak lenni a MySpace-korszak kellős közepén.
HUMAN GARBAGE
Straight Not Giving a Fuck (2023, Creator-Destructor) / Bandcamp / Spotify
FFO: Section H8, Gulch, Sunami, Rotting Out
Az 818 színtér időről-időre kitermeli magából azokat a hardcore/punk zenekarokat, akik felélesztik a műfaj polgárpukkasztó, erőszakos múltját. Azt, hogy egy zenekar lényegében egy időzített bomba, egy kiszámíthatatlan gépezet, aminek megvan a saját morális hosszmértéke, egyértelműen hozzáférhetők az inspirációi, ha a formanyelvről van szó, de közben a szövegek annyira kendőzetlenül őszinték és hatásosak, hogy azzal biztosítható be, hogy az ilyen önfenntartó közösségek mindig megmaradjanak a saját értékrendjük szolgálatában. Erre tudott támaszkodni korábban a Rotting Out, a maga idejében a God’s Hate, és most a Human Garbage is, akik eddig is megbízható cuccokat adtak ki, de ez a nagylemez azért a legfontosabb kiadványuk.
A Straight Not Giving a Fuck pont olyan, mint a címe és a borítója: a lemez egy börtönhívással kezdődik, és aztán az igazságszolgáltatás mellett felmerülnek mindazok a témák, amit egy hardcore/punk lemeztől várnál. A rendőri túlkapások, a politikailag (túl)korrekt képmutatás, a függőség és a bandaháborúk éppúgy meghatározzák a Human Garbage albumát, mint a metalos hardcore riffek, a beatdown felezések, a powerviolence-től megörökölt felpörgetések és a hatásos zenei betétek hip-hop beatekkel vagy vendégszövegekkel. A lemez pofátlanul jól szól, a témák agresszívek, a dobolás kiszámítható, de becsülettel hoz mindent, amit elvárnál, és a dalok sosem ülnek le, játékidejük sosem haladja meg a három percet, és hát erre nincs is szükség.
A lemez egyetlen hátulütője, hogy igazi kinyilatkoztatás-értékű, nemzedéki himnusz nincsen rajta, hiszen végig azonosan magas színvonalú a felvétel, csak olyan húzódal nincs rajta, amivel a Human Garbage megírta volna a maga Set It Offját vagy Victim In Painjét. Ettől függetlenül könnyű visszatérni ezekhez a dühös dalokhoz, egyrészt azért, mert nem sok kihívója van mostanság a Human Garbage-nek, másrészt mert üdítő olyan lemezt hallgatni, ahol a közösségi felelősségvállalás tényleg ennyire kendőzetlenül tud működni.
TERRA BUILDER
Solar Temple (2023, Transcending Obscurity) / Bandcamp
FFO: Incarceration, Altarage, Unurnment, Malignant Altar
Borzasztóan örülök annak, hogy az utóbbi két-három évben valahogy reneszánszát éli a death metal legundorítóbb megszólalási formája, amikor szőrös és büdös embereket beterelsz egy barlangba, hogy ott Lovecraft-írásokból csináljanak barlangrajzokat. Persze ez a fenyegető-kozmikus, de közben mélyre hangolt és zenei értelemben primitív formanyelv a maga módján limitált, de ha kellő őszinteséggel van eljátszva, akkor pillanatok alatt kockára vert fejű ősemberként fogod kémlelni az égen a csillagokat, és szerencsére erre a Terra Builder új albuma is tökéletesen alkalmas.
Persze a valósághoz hozzátartozik, hogy hétpróbás német underground zenészek friss projektjéről van szó: a Terra Buildert egykori és jelenlegi Neaera, Ferndal, Neorite tagok hívták életre, és az elvitathatatlan, hogy a legundorítóbb módon játsszák a death metalt, sok-sok fenyegető, a black metalból megörökölt zenei elem kiforgatásával.
Ami észrevételem van, az is a maga nemében abszurd, de a kortársaihoz képest annyira “jól” szól a lemez, hogy én elbírtam volna ennél koszosabb, nehezebben kivehető zenei megoldásokat, na meg több visszhangot az eleve nyállal teli vokálokon, de ez is csak annyit tesz hozzá, hogy emiatt a Terra Builder “németesebb” a kortársainál, mert hát precíz a kiadvány produkciós oldala is. Mindemellett pedig üdítő az, hogy a dalokon belül is megpróbálnak változatos textúrákat létrehozni, és szeretném hinni, hogy élőben is van annyira kénköves ezeknek a daloknak a megszólalása, mint amilyen hangulatot sugároz a lemez egésze. Szóval ilyen értelemben nem csúcsteljesítmény, de közben nagyon szerethető a Terra Builder, és remélem, be tudnak majd szállni a műfaj nemzetközi körforgásába.
OXX
The Primordial Blues (2023, Nefarious Industries) / Bandcamp / Spotify
FFO: Burnt By The Sun, Botch, The End, Cult of Luna
A dán underground számomra főleg a zenei határfeszegetésben kerül terítékre időről-időre, és ami a hardcore/metalcore undergroundban az Eyes kakofón, zaklatott világában megtestesül, az a progresszív felfogású extrémzenében az LLNN és az OXX lemezeiben köszön vissza. Egy olyan rideg, távolságtartó atmoszférára gondolok, ami időről-időre ad kapaszkodót, de közben a szenvedélyen túl mégis sokszor kihívás követni, hogy mi is történik, és ilyen értelemben a ‘Primordial Blues is azon albumok közé tartozik, amit küzdős hallgatni, de közben mégis megéri két kézzel kapaszkodni bármilyen ismétlésbe.
Próbáltam többször is nekifutni, hogyan tudnám leírni ezt az élményt, de talán az a legegyszerűbb, hogy az OXX a post-metal utaztató erejét és befordulós katarzisát használja fel arra, hogy jazzes akkordmenetek, a korai Mastodont / kései Today Is The Day-t idéző gitárdallamok, és a disszonáns metalcore elemi kiszámíthatatlansága találkozzon.
A ‘Primordial Blues nem válik unalmassá, inkább masszírozza az agyadat, mert végig megy a matek, ha lecsukod a szemed hallgatás közben, látod magad előtt, ahogy a dobos és a bőgős fejszámol, hogy miből mennyit kell, és közben mégsem erőlködős vagy izzadtságszagú a végeredmény, mert van annyira zaklatott, hogy a lemez ne üljön le, és a hangszerelés is annyira meghökkentő sok esetben, hogy a különböző szólamok mindig éberen tartják a figyelmed. Ha szeretted azt az időszakot az ezredforduló után, mikor a Relapse Records bátran befektetett koszosan megszólaló, a sludge, a post-metal és a matekos megoldások határterületén alkotó zenekarokba (mint a Facedowninshit, az Unearthly Trance, az Uphill Battle és megannyi más király banda), akkor az OXX-szal új kedvencet fogsz avatni, mert a ‘Primordial Blues egy méltóságteljes, gondosan összerakott album lett, ami nem hoz újat, viszont olyan hagyományokat társít össze a legnagyobb természetességgel, amitől jó érzésed lesz végig, mert azt a biztonságot adja, hogy nem vagy egyedül, és mások is ugyanebbe a barlangba menekülnek a világ elől.
Erre a hétre még egyetlen témát hoztam, amit már hetek óta cipeltem magammal, és lehet, hogy nem a legjobb formáját választom, hogy írjak erről, de kikívánkozik belőlem. Szóval nemrég lement az utolsó Fluff Festival, önmagában az eseményről nem szeretnék írni, de még a fesztivál előtt volt egy poszt, ami ezt az üzenetet dobta fel:
Ha csak a felszínt nézem, üdvözítendő az, hogy egyáltalán gondolnak erre. Sőt, tovább megyek, bárcsak minden fesztiválnak lenne erre policy-je.
Ami alapvetően zavar ezzel az állítással kapcsolatban, az az, hogy álszentséget érzek benne: mintha egyébként egy, a szélsőségben szocializálódott punk közeg nem olyan lenne, amitől eleve félteni kellene a lányodat, a barátnődet, a barátodat, bárkit az elemi kiszámíthatatlan miatt. Minél többször gondoltam erre vissza, annál inkább képmutatást éreztem ebben a posztban, mintha úgy csinálnánk, hogy a punk rock, mint közösség, alapvetően nem olyan sérült emberek mentsvára volna, akik a maguk hosszmértéke alapján próbálnak fejlődni, javulni úgy, hogy nincsenek egyedül a kétségeikben és a megpróbáltatásaikban, miközben ez a közeg azért van, hogy visszahúzza a benne aktívan ténykedőket abban, hogy ténylegesen fejlődni tudjanak.
Valószínűleg emiatt éreztem ebben ellentmondást, mert egy punk fesztiválon alapvetően sosem érezhetnéd magad biztonságban. És ha felhívod a figyelmet erre, mint eshetőségre, csak még láthatóbbá válik az a hiány, hogy mind safe space-ek létrehozásán dolgozunk, amiből kivetjük a szélsőséget, de közben a szubkultúra valahogy mégis béklyót ad a benne létezők számára. Ezt a témát először tavaly nyáron fogalmaztam meg, mikor Debrecenben játszottunk, hogy mi van, ha alapvetően azzal, hogy a hardcore/punk, mint közösség, a sérülések feldolgozása miatt tud újabb nemzedékeket bevonzani, egyfajta terápiás jellegként a kóborló lelkek számára, hogy van-e olyan pont, amikor ugyanez a közeg alapvetően visszatart valakit abban, hogy túl tudjon lépni a saját szorongásain. Sokat foglalkoztat(ott) ez a téma (az elmúlt egy évben), és még mindig nem látok ebben tisztán, csak a fenti üzenet kapcsán nem tudtam szó nélkül maradni.
De ha más ebben a véleményed, örülnék, ha megosztanád, hátha én látom ezt rosszul vagy sarkosan.
Leave a comment
Ennyivel készültem erre a hétre, remélem, jól telik a nyaratok, és azt is, hogy értékelitek, hogy ez a levél nem Pokolgép-kritikákból állt.
Vigyázzatok egymásra:
Dávid
Értem, amit írsz, de a "már a feltételezés is sértő" hozzáállás sajnos nem célravezető alapvetően nyitott rendezvények esetén. Koncertekre sokféle ember jár, hülyék mindenhol vannak, balesetek mindig történhetnek, szerfogyasztás és abból adódó nonszensz viselkedés is előfordulhat. Én elsősorban az LGBTQ rendezvények kapcsán tudok analógiát felhozni, és sajnos ott sem csak azért kellhet erre egy team, mert mi van, ha jönnek a faskók. A közösségek, akármennyire is nyitottak, sajnos tudják maguknak is generálni a problémát.
A punk közösség bár valóban az egyik legbefogadóbb, de egyszerűen az emberi természetből adódóan nem létezik mindenkinek 100% biztonságos tér. Jó tudni, hogy HA történt valami, akkor van hova menni. Kétlem, hogy azzal fogadnák az embert, hogy nekiállják áldozathibáztatni.