#040
Pagan Altar, Burning Palace és más megjelenések az elmúlt hónapokból
Sziasztok,
a mostani hírlevélben lesz szó nagy doom visszatérésről, disszonáns death metalról, és két olyan albumról is, amiktől kicsit többet vártam. Jogos lehet a kérdésetek, hogy minek írok olyan lemezről, amit egyébként nem ajánlanék maradéktalan lelkesedéssel, de az vezérelt, hogy simán tévedhetek, és lehet, hogy amit hallani fogtok, elnyeri a tetszéseteket.
Ha megengedtek ennyi szolgálati közleményt, május 20-án szeretettel várok mindenkit a Dürer Kert fotelbárjában, főleg, hogy ilyen elképesztő menő grafikát is kaphattam az eseményhez:
A Facebookon pedig megtalálsz minden információt, és előre is köszönöm, ha megfontolod, hogy eljöjj.
Van még valami, de ígérem, nem rabolom ezzel az időtöket: vasárnap én is abban a szerencsés helyzetben lehettem, hogy Bécsben láthattam a Blood Incantationt az új albumának turnéjával, és még mindig ennek a hatása alatt vagyok. Rám is igaz, hogy az inflációs helyzetben bőven meg kell válogatnom, milyen koncertre engedhetem meg magamnak a belépőt, de itt még novemberben megvettem az early bird belépőt lesz-ami-lesz alapon. Abban biztos voltam, hogy ha valamit, ezt szeretném élőben is látni a tavalyi album tükrében, vállalva azt, hogy idén emellett jó, ha két másik koncertet meg tudok engedni majd magamnak.
Nem szeretnék koncertbeszámolót írni, de annak nem tudok nem hangot adni, hogy nagyon rég éreztem magam így, és nagyjából húsz éve nem volt ilyen jó élő élményem, mint most. De komolyan, még a telefonhoz sem nyúltam egyszer sem, annyira magába szippantott, amit láttam, és ami a színpadon történt. Lehet - és kell is - vitatkozni arról, hogy az Absolute Elsewhere-nek mi lesz a hagyatéka, de egyben, élőben eljátszva csak tovább erősödött bennem az az érzés, hogy ezzel a lemezzel nemzedékének élére állt ez a banda az extrémzenében. Azt pedig külön becsülöm, hogy a koncert után közel félórát töltöttek azzal, hogy kijöttek fotózkodni a rajongóikhoz. Ilyen értelemben külső szemlélőként nagyon jó volt ezt is látni és megélni, hogy nincs iránytévesztés vagy nagyzolás. Az meg csak hab a tortán, hogy Claudio Simonetti filmzenéi szóltak az átvezetésnél.
PAGAN ALTAR: Never Quite Dead
2025, Dying Victims // Bandcamp / Spotify
FFO: Cirith Ungol, Manilla Road, Cathedral
Nem szeretném, ha egy lemezajánló első mondata egyből értékítéletnek hangozzon, de a Never Quite Dead dalaival érzem hosszú idő óta először azt, hogy a Pagan Altarnak jövője is van, és nem pusztán múltja. Nem akarom, hogy ez ítélkezően hangozzon, de azért ritka az a helyzet, amikor egy zenekar a mai napig olyan felvételek gondozásából jelentet meg új felvételeket, melyek eredetijei évtizedekkel ezelőtt lettek előkészítve, és ismétlem, ez nem minősítés, sokkal inkább sajátosság. Ugyanakkor azzal, hogy Terry Jones már tíz éve elhunyt, az általam korábban is méltatott Brendan Radigan bevonásával a rajongók is joggal érezhetik azt, hogy a Never Quite Dead az a tradicionális heavy metal / doom album, amivel a produkció is méltósággal tud öregedni, miközben a felhozatalban is párját ritkítja.
A nyitó Saints and Sinners ugyan kicsit félre tud vinni a Rainbow-hangulatú refrénjével (itt át is adhatod magad neki), de azért itt egy alapvetően balladisztikus, kimért és a hetvenes évek értelmében véve fenyegető dalcsokorról van szó, ahol a visszafogott hangszerelés épp annyira a hangulatteremtés eszköze, mint az énekdallamok előtérbe helyezése. Radigan egyáltalán nem uralja le a Pagan Altart, hanem beilleszkedik a dalok atmoszférájába, így hol Ozzysabb, hol Eric Wagnert (Trouble) idéző dallamívekkel tesz hozzá a lassan kibontakozó, néha egymásra is utaló dalokra, de mindig annyit kapsz mindenből, amennyire szükség van. A Never Quite Dead megszólalásában is analóg hangulatú, az atmoszférája miatt pedig tényleg nem tudhatod biztosan, hogy az 1974-2024 közötti tengelyen mikor is kerülhetett rögítésre, de ezt a legnagyobb bóknak szánom. A Pagan Altar új albuma egyszerre autentikus és reményteli: szeretném hinni, hogy ebben a felállásban van egy olyan album is, amivel a zenekar története már előre tekinthetne, de ha nem így van, akkor is egy olyan kiemelkedő felvétel ez az életműben, ami megérdemli a figyelmet.
INOCULATION: Actuality
2025, Maggot Stomp // Bandcamp / Spotify
FFO: Decrepit Birth, Cryptopsy, Tomb Mold
Második Maggot Stompos lemezén a clevelandi Inoculation továbbra is azt járja körbe, hogyan tud egy technikás death metal zenekar egyaránt inspirálódni az old-school death metal amerikai hagyatékából, na meg a kozmikus körítés izgalmasan tartásából. Ilyen értelemben az Actuality nem hoz akkora meglepetést, mint elődje, de attól még, hogy a fejlődés nem annyira ugrásszerű, az album azért hamar érthetővé teszi, miért telt el három év a két megjelenés között.
Az Actuality zenei keretrendszerében jobbára az amerikai death metal különböző iskolái és korszakai találkoznak, ami az előző lemezen is az Inoculation egyik legnagyobb erőssége volt, és ha valamiben biztos lehetsz, az az, hogy minden gitártéma rendesen ki van dolgozva. A zeneiségben itt kiemelt szerepe van a basszustémáknak is: az Inoculationben minden húros hangszer csúcsra van járatva, és a kozmikus csillagvizsgálás itt a Blood Incantationtől eltérően nem az űrbe révedésen keresztül, hanem a hideg űr félelmetességén, na meg az abban való kiszolgáltatottságban teljesedik ki, ami tökéletes alapot biztosít arra, hogy akár a Malevolent Creation, akár a Morbid Angel, vagy épp a Suffocation felől is kihallhasd, min nőttek fel a zenekar tagjai. Emiatt az Actuality dalaiban az oldásokat a tempóváltások sokasága jelenti, és ebben a komplexitásban hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az Inoculation tényleg azokra a death metal fanatikusokra lő, akik mai felfogásban szeretnének hallani egy ízig-vérig végletes, brutális albumot. Nem leszek álszent: a Celestial Putridity könnyebben adta magát, és talán fogósabb is volt. Viszont nagyon becsülöm azt, hogy az Inoculation a saját útját járja, és durvábban szólal meg, mint valaha, ahelyett, hogy kielégítsen egy feltételezett rajongói igényt.
BURNING PALACE: Elegy
2025, Total Dissonance Worship // Bandcamp / Spotify
FFO: Gorguts, Quo Vadis, Artificial Brain
Az előzetes single-ök alapján nagyon vártam a Burning Palace új albumát, és nem csupán azért, mert a ‘Total Dissonance kiadványaiban könnyű látatlanul is bízni, hanem mert egyértelmű volt, hogy az Elegy olyan letisztulást hoz a kaliforniai zenekar életében, ami szintlépéssel fog társulni. Az Elegy az a fajta dallamérzékeny, okos arányérzékkel megírt technikás death metal album, amin az előző lemez disszonáns megoldásai megmaradtak malterként a hatásfokozásban, miközben maguk a dalok olyan gitárdallamokban és ritmusképletekben teljesedhetnek ki, amik kellően keserűek ahhoz, hogy könnyen adják magukat a dalok.
Az Elegy nem az a fajta album, aminek magán túlmutató jelentősége volna. Azt egyből hallod a dalokból, hogy maguk a tagok mennyire egymásra vannak hangolva, és hogy saját maguknak állítottak új kihívásokat (amiket sikerült is megugrani), de könnyen lehet, hogy a Burning Palace megmarad a radar alatt ahelyett, hogy jelentősen befolyásolná az évzáró listákat. Pedig ami ezen a lemezen történik, igazán megérdemli a figyelmet, már azért is, mert az alapvetően terpeszkedő, de nem öncélú dalszerkezetekben mindig annyira markáns dallamívek irányítják a figyelmed, hogy az alapvetően szűk eszköztárban is mindenből pont eleget kapsz. Egy biztos: ha szereted a Gorguts hagyatékát, az Artificial Brain hangzását, és általában hiányoltál egy kicsit progresszív, de azért kellően agresszív és technikás death albumot, a Burning Palace eddigi csúcsteljesítményét nagyon könnyen megszereted majd.
MALPHAS: Extinct
2025, Soulseller // Bandcamp / Spotify
FFO: Watain, Dissection, Unanimated
Két évvel ezelőtti lemezével (Flesh, Blood and Cosmic Storms) a svájci Malphas több emberhez jutott el, mint korábban bármikor, és az ilyen pillanatok mindig felelősséggel járnak. Az album a tipikus esete volt annak, amikor a jó arányérzékkel megírt dalok és a megteremtett atmoszféra felülírják az eredetiség hiányát, és ez talán épp emiatt vékony jég, mert ha egy banda azt választja saját formanyelvéül, amiben már időtlen alapművek kitágították a határokat, akkor az egyetlen ösvény mindig az előrefutás marad. Abban pedig nem vagyok biztos, hogy az Extinct képes volt-e maradéktalanul eleget tenni ennek.
Le kell szögeznem, hogy sokadik hallgatás után is azt gondolom, hogy az Extinct az újabb tagcsere ellenére sem lett rosszabb lemez az elődjénél. Inkább az szembetűnő, hogy nem lett jobb sem, legalábbis az előző albumon lefektetett teljesítményt nem haladja meg a végeredmény. A Malphas új lemezén is a svéd dallamos black metal hagyatéka dominál, néha megjelennek más hangulatok vagy hangszerelési határfeszegetések, és az kétségtelen, hogy a primitív, thrash-esebb témák behozatala jól áll a zenekarnak, de alapvetően a Malphas ettől nem vált fenyegetőbbé, és ezt ilyen zenei közegben joggal érezhetjük néha hiányosságnak. Azt semmiképp sem tudom elvenni a zenekartól, hogy az Extinct produkciós szempontból is egy nagyon jó arányérzékkel megszólaló, okosan megírt, magabiztos anyag lett, amihez könnyű és kényelmes is sokszor visszatérni, de sajnos az összhatás azért annyira nem lett annyira lebilincselő, hogy az év végén sok lista tetején lásd majd az albumot. Ez pedig csak azért szomorú, mert az előző album alapján benne volt ebben a lemezben egy komolyabb szintlépés lehetősége is, de lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, mert ugyanazt érzem most is, mint az utolsó Svartkonst-anyagnál.
A F50F sajnos pont ugyanúgy koppant nálam, mint nálad: kevés megjegyezhető mozzanat, masszába tömörülő, tömény történések, és egész egyszerűen nem szálltam ki belőle valami nosztalgikus megnyugvással a végén. Egy hallgatás után el is engedtem, habár lehet lett volna benne több, de azon a héten volt ennél bőven érdekesebb kiadvány, amit szerintem lehetett pörgetni (Bleed, Hate, Slung, Your Spirit Dies).
Köszi, Dávid, hogy vagy, és csinálod ezt, hajrá, abba ne hagyd! 🫡