Sziasztok,
bár régen volt hírlevél, mentségemre szóljon, hogy az utóbbi évek egyik legsúlyosabb megbetegedésén mentem keresztül, de már kezdem visszanyerni a ritmusomat három hét lábadozást követően.
Közben azok a lemezkritikák, amiket vagy ízlésformáló szándékkal (World I Hate, Propagandhi), vagy a vélt olvasótábor növelésére alkalmas tartalomként (In Flames, Poison The Well, Converge, stb.) elviszek az Underworldbe, nyilván lassítják a hírlevél gyakoriságát, de így ezt a csatornát meg tudom tartani pont olyannak, ahogy megszoktátok, vagy legalábbis ami tényleg a saját komfortzónám marad. Talán itt másképp is írok.
Mindenesetre beszéljenek is helyettem a lemezek, én pedig nagyon köszönöm, hogy továbbra is kitartóan itt vagytok!
KILLING PACE: HCPM
2026, Triple B // Bandcamp / Spotify
FFO: Nails, Pulling Teeth, Fuming Mouth
A múltidéző, metalos hardcore/punk szubkultúra aktuális zenekarai sokkal szabadabban állnak a death metalhoz, és általában az extrénzenei műfajok elegyítéséhez, mint az őket megelőző generáció. Legalábbis az olyan zenekarok, mint az Invoke vagy a Tribal Gaze (azért őket említem, mert tavaly írtam mindkettőről a linkek alatt) esetében is látszik, hogy tíz évvel ezelőtt ezek a produkciók a Closed Casket szárnyai alatt játszottak volna láncfűrész riffeket szűkebb célközönségnek, míg mostanra a korszellem részévé vált a hardcore/punk és a metal elegyítése, túlmutatva azon az ösvényen, amit az Integrity, a Gehenna vagy a Cursed taposott ki.
Nézz csak rá a Killing Pace bemutatkozásának borítójára: a Corrosion of Conformity hangulatát megidéző koponya a Reign Supreme klasszikus lemezborítójának letisztultságát idézi meg, miközben a mozaikszó az előbb említett műfajokat rendezi össze. Ennél nagyobb nomen est omen gesztust pedig nem is lehetne várni a zenekartól.
A HCPM-en nincsen semmilyen nyomás vagy megfelelési kényszer. A Killing Pace első hallásra is az a zenekar, amelyik a mostani nemzedéknek adja át a Nails vagy a Harms Way energiáját, de a HCPM dalaiban a nyomasztó, olykor lefelezett témák mellett jóval nagyobb hangsúlyt kapnak a crustos felütések is - megidézve még azt az időszakot, amikor a Trap Them vagy a Young and in the Way formálták a Deathwish arculatát -, de ami még fontosabb, hogy a lemez pulzálása, tremolós kikacsintásai mind folyamatosan fenntartják az album kaotikus, agresszív megszólalását. Ehhez szerencsére a zenekar is olyan szakemberekkel vette körül magát, mint Andy Nelson (Weekend Nachos) vagy az Escalate-tel is dolgozó Brad Boatright, és az ő jóvoltukból a Killing Pace tényleg kellően hatásos ahhoz, hogy komolyan számolni kelljen vele.
Épp ellenkezőleg: annyira tökéletes arányérzékkel lett kigyúrva ez a lemez, hogy a maga kategóriájában valószínűleg azoknak is üdítően fog hatni, akik számára nem lesz ismeretlen ez a műfaji keret.
A Killing Pace mindent megtett azért, hogy komolyan legyen véve, és a HCPM túlmutat azon, amit egy bemutatkozó hangfelvételtől érdemes elvárni. És amíg a World I Hate új lemeze a powerviolence felől, a No/Más albuma pedig a deathgrind irányából definiálja idén az agresszió szélsőértékeit, úgy a Killing Pace a lemezcímben jelzett szubkultúrák felől igazolja, hogy az általuk követett zenei hagyományhoz még mindig érdemes új gondolatokat hozzátenni.
TRESPASSER: יְהִי אוֹר (“Let There Be Light”)
2026, Pest Production // Bandcamp / Spotify
FFO: Marduk, Behemoth, Nile
Három évvel ezelőtt a svéd Trespasser kivívta a nemzetközi figyelmet második nagylemezével, mert a kapitalizmust baloldali gondolatisággal kritizáló, vállaltan antifasiszta zenekar úgy elegyítette a Marduk, a ‘Zos Kia-időszakos Behemoth és a Bathory hagyatékát lüktető crustos átkötésekkel, hogy annak mindmáig nincs kihívója. A Trespasser mindig lemezkoncepciókban gondolkodik, és a Let There Be Light nemcsak következetes, hanem érett folytatása is az Apokalypsisnek.
A Trespasser már első hallásra is biztosra ment abban, hogy zenei értelemben is törekedjen az önismétlés elkerülésére. Az eleve tömény, mégis rövid albumnak végig olyan dinamikus lüktetése van, amiben a crust/punk szellemisége átjárja a dalok jelentős részét (különösen az egymásra válaszolgató énektémák tekintetében), miközben a zenei textúrák továbbra is a Marduk fenyegető, tremolós témáit elevenítik fel. Ugyanakkor nagy újdonság az album egészét illetően a közel-keleti zenei motívumok hangsúlya, ami lényegében zenei eszköztárrá teszi a Trespasser már megismert hangzását, alárendelve mindent a folklórtól megörökölt dallamíveknek. A zenekar bevallása alapján az új lemez az Apokalypsis kiegészítése, és valóban igaz, hogy a dalszövegek baljós vízióként készítenek a végnapokra, miközben a sorokban alkalmazott képekben visszaköszönnek a már megismert értékrend és gondolatiság alapjai, de mégis hátrébb húzódva az előző lemez direktebb megfogalmazásához képest.
Ugyanakkor a Let There Be Light, mint bátor vállalás, néha a koncepció oltárán áldozza fel a dalok hatásosságát. Például az olyan szerzemények, mint a dal felétől berobbanó Strong Wind Blows, vagy a kórusokkal keretezett With Fear and Great Joy, azt gondolom, hogy igényelték volna egy producer jelenlétét, de azt így sem tudom elvenni ezektől a tételektől sem, hogy amikor beindulnak, semmi sem állhat az útjukba. És ez továbbra is igaz a Trespasserre is: a Let There Be Light egy bátor és őszinte, artisztikus lemez, amit valószínűleg nem fogok annyiszor hallgatni, mint az Apokalypsist, de azt gondolom, hogy ezzel válik teljessé az a megjelenés is.
EXXÚL: Sealed Into None
2026, The Stygian Oath // Bandcamp / Spotify
FFO: Candlemass, Queensryche, Solitude Aeternus
Ha egy nevet szinte mindenki megismert az elmúlt években a québeci underground színtérről, az valószínűleg a gitáros Phil Tougasé. Az örökmozgó dalszerző többek között a First Fragmenttel és a Chthe’ilisttel vívott ki magának ismertséget, bár tavaly a Zeicrydeus bemutatkozásával is szinte minden fanzine cikkezett róla, idén pedig az új Worm album lőtte őt egy jóval magasabb röppályára. Az Exxúl is egy újabb, ám kifejezetten aktív projektje, amit Nari barátom ajánlott a figyelmembe, hiszen ő is tudja, hogy a jó arányérzékkel megírt, epikus doom lemezekért mindig könnyen lelkesedem, és ha emlékeztek, a Crypt Sermon legutóbbi albumáról sem tudtam rosszat mondani.
Az Exxúl komfortzónája a baljós, borzongató heavy metal, a nyolcvanas évek Fates Warningja előtt tisztelgő power metal, és természetesen az epikus doom keresztmetszetében helyezkedik el. Az egy dalra jutó harangkongatásokban legalább annyira nincs kihívója a lemeznek, mint a vokális teljesítményben. A Stargazer művésznéven éneklő Thomas Karam orgánuma a korai Geoff Tate magas hangfekvésű dallamíveit és történetmesélő erejét, valamint az első két Crimson Glory album szólamváltásait eleveníti fel, miközben az Exxúl zenéje végig borongós és magával ragadó tud maradni. A Sealed Into None nem elégszik meg azzal, hogy imitálja a nyolcvanas éveket, és valóban lemezként, dalról-dalra követel magának figyelmet. A kifejezetten hosszú, de korántsem unalmas dalok így a virtuóz szólók, a feszesen pengetett átvezetések között is feltételezik egymást, a játékidő pedig nem megy nyolc perc alá.
Az Exxúlban azt becsülöm a legjobban ennyi hallgatás után, hogy nem vállalja túl magát. A Sealed Into None zárt világa elsőre hozzáférhető, pontosan dekódolható, honnan érkeznek az inspirációk, miközben a lemez megőrzi szerelemprojekt jellegét, és vélt megfelelés nélkül tud emlékezetes teljesítmény maradni. Ez a niche hangzás, amiben a zenekar megtalálta önmagát, alapvetően is egy szűk körhöz szól, de abban biztos vagyok, hogy a célközönség az év egyik csúcsteljesítményét köszöntheti ezekben a dalokban.
SPEGLAS: Endarkenment, Being & Death
2026, TNO // Bandcamp / Spotify
FFO: Tribulation, Chapel of Disease, Venenum, In Solitude
A stockholmi Speglas már tizenegy éve aktív, de most érkezett el az idő ahhoz, hogy a progresszív death metalt játszó Sweven két tagja által életre hívott projekt valódi debütalbummal állhasson elő. A négyes a keverést sem bízta a véletlenre: a Ghost korai felállásából ismerős Simon Söderberg szerencsére pontosan tudta, hogy a Speglas hangzásához hogyan tehet hozzá, és az ‘Endarkenment valószínűleg sokak számára lesz idén kellemes meglepetés.
A zenekar a Tribulation első korszakhatárának bátorságára építi saját atmoszférateremtését, amiben a black metal ridegségét a heavy metal letisztult szerkezetei váltják fel, baljós, gótikus hangulatú dallamívekkel. A Speglas szerencsére nem éri be azzal, hogy felmondja a leckét, és dalaiban visszaköszönnek a korai Alcest rétegről-rétegre épülő dallamvezetései, valamint a Chapel of Disease letisztult megszólalása is. Általánosságban az ‘Endarkenment azonban végig sajátos, olykor doomos elemektől sem idegen hangon szólal meg, miközben végig megőrzi saját tisztaságát és kifejezőerejét. A Speglas erénye nemcsak a kiforrottság, hanem a hangsúlyozás felismerése is:
Az album egyetlen gyengesége az, hogy a zenei kimunkáltsággal a vokáltémák monotonitása nem mindig veszi fel a versenyt, de ez csak néha biccen. A játékidő túlnyomó többségében a Speglas teljesítménye kellően meggyőző ahhoz, hogy az idei év egyik legszerethetőbb lemezét láthassuk benne, egy olyan hangot megütve, ahol eleve ritkán születik ilyen magas színvonalú megjelenés, hát még debütálás.
BURNING PATH: Burning Path
2026, Dying Victims // Bandcamp / Spotify
FFO: Dokken, Virgin Steele, Cirith Ungol, Diamond Head
Még 2026-ban is örömteli, amikor egy kiadó képes előzetesen is igazolni egy albummal kapcsolatban, hogy érdemes legyen a figyelmedre, és a Dying Victims abszolút élenjáró abban a múltidéző szegmensben, ahol a zenekarok sosem érik be a maníros közhelyekkel. A chilei Burning Path esetében sem tévedtek, bár a produkció sem első bálozó: a Lucifer’s Hammer utódzenekaráról van szó, amit a korábbi tagok vittek tovább, miután az alapító Andre Adasme életét vesztette egy támadásban. A Burning Path azonban büszke és méltóságteljes újrakezdés, egyben az egyik leghatásosabb NWOBHM megjelenés az utóbbi évekből.
Önmagában a külcsín, a borító és a hangzás karakterisztikája még csak félsiker lenne, ha a nyolcvanas évek megidézéséről beszélnénk. Nyilván elkerülhetetlen a visszhangos ének, az effektezett gitár, a tompán brummogó basszusgitár, és az üres aréna közepére bepakolt dobcucc, aminek a visszhangja minden szögből visszaverődik, de azért mégis dalok kellenek, amik megszólalnak, és ami még fontosabb, amik a minőségükkel túlmutatnak az utánérzésen.
És az a helyzet, hogy a hét teljes értékű felvétel, amik a Burning Path lemezén vannak, maradéktalanul megfelelnek mindennek, amit egy angolszász szellemiségű, tradicionális heavy metal lemeztől várnál. A gitártémák le vannak csupaszítva, de nagyon fogósak, a húzós középtempókban ritkán van fill, de akkor minden tam kap egy ütést, a gitárszólók pedig ténylegesen hozzátesznek a dalokhoz, miközben az énektémák a közönség énekeltetésére íródtak.
Természetesen a galoppozás mellett a balladisztikus pillanatok is megkapják a maguk rivaldafényét, de ez sem válik giccsessé. A Burning Path minden pillanatában eredeti és őszintén megélt élményekre épít, és épp emiatt működik újrahallgatva is. A zenekar debütalbuma így valódi újrakezdés, egyben az idei év egyik legszerethetőbb hagyományőrző megjelenése.
MIZERY: Mizery EP
2026, Flatspot // Bandcamp / Spotify
FFO: Incendiary, Supertouch, P.O.D.
Őszintén mondom, hogy nem gondoltam volna, hogy Cayle Sain dobos 2023-as halála után a Mizery-nek még lenne jövője vagy mondanivalója. A helyzet azonban úgy adódott, hogy Sain rögzített még pár dobtémát, amit felhasználva a zenekar hosszú évek munkájával felül tudott kerekedni a gyászon, sőt, lényegében újra tudta definiálni saját hangzását is, miközben Sain szellemisége előtt is tiszteleg. Így pedig, ha a zenekar nevét viselő album nem is azon a röppályán mozog, mint az idén tízéves debütálás, az Absolute Light, nemcsak jogszerűnek érzem a gesztust, hanem szükségesnek is, mert a Mizery fennállása során először nem valamihez képest határozza meg magát.
Ezt már a nyitó Renegade Rhythm is pillanatok alatt igazolja. A Supertouch-ot megidéző bontásra a Rage Against The Machine szellemiségét felelevenítve köszön be egy középidőszakos P.O.D-t idéző rapbetét, miközben a gitártémák a post-hardcore, a grunge és a crossover thrash háromszögében mozognak.
Ha a szívemre teszem a kezem, az utolsó Excel lemez ezt szerette volna elérni, de abból bukástörténet lett. Ezzel szemben a Mizery - hasonlóan a legutóbbi Incendiary nagylemezhez - újragondolta saját hangzását, miközben társadalmi kérdésekben aktiválja magát, dalszerzésben pedig hallhatóan cél volt a behatárolható hangzásból való kilépés. Azzal együtt is, hogy a rögzített dobtémák valamennyire determinálták is a dalszerkezeteket. Elsőre talán úgy fog tűnni, mintha a Mizery szánt szándékkal szélesebb közönségre lőne - a P.O.D. Satellite-jától a Gridironon át a grunge revivalig -, de számomra az utolsó dalként rögzített Eulogy is azt a példát mutatja, hogy valójában a Mizery már másra vágyik, mint tíz évvel ezelőtt. Ez a dal az egyetlen, ami új dobtémákkal született - David Stalsworth játszotta fel a Militaire Gunból -, és szerkezetét tekintve is arra rímel, hogy a Mizery érettebb felfogásban, zeneileg szélesebb spektrumon definiálja újra magát.
Elfogadom, hogy ez nem fog tetszeni mindenkinek (valószínűleg a zenekar is felkészült erre), de a fogós dallamszerkezetekkel és csodás hangzással megáldott új dalok nekem őszintébbnek tűnnek, mint korábban bármi a zenekartól. Azt pedig csak remélni tudom, hogy ez az EP nem egy hattyúdal, mert ebben a törékeny hangzásban szívesen meghallgatnék egy teljes albumot is.
Számomra ez a lemez egyfajta korszakhatár a zenekar életművében, és bár mindig a Klausztrofónia marad az, ami a legnagyobb hatást gyakorolta rám, dalok szintjén valószínűleg ez az album él velem a legrégebb óta, ami az újrahallgatások gyakoriságát illeti. Jó szívvel gondolok vissza az időszakra, amikor megjelent ez a lemez - és a NuSkullos, végeláthatatlan fórumbeszélgetésekre is, amibe aztán a zenekar is becsatlakozott -, és őszintén örülök, hogy a 2019-es, CD-re tervezett, remaszterizált újrakiadás után ez a formátum is kipipálásra kerül.
Vigyázzatok egymásra:
Dávid
