#005
Majesties, Trespasser, UKHC Compilation, Vanishment, Oak
Sziasztok,
nagy hét ez a mostani, nyilván a Majesties miatt, de amúgy sok izgalmas album jelent meg az elmúlt napokban is:
- az Enslaved egy megbízható lemezzel tért vissza, amiben érdemes elveszni, hogy aztán újra elővedd a régi albumaikat,
- a brit Going Off megpróbálja felidézni a Frank Carteres Gallowst azzal az elánnal, amit a Candy meg a Gulch is megirigyelne,
- a To The Grave felidézi a deathcore 2010-es évekbeli aranykorát,
- a cseh Marina már megosztott három dala azt bizonyítja, hogy a hamarosan megjelenő nagylemez, a Nuclear lesz az egyik legmenőbb regionális metalcore-album idén,
- a Witchthroat Serpent pedig teljesen analóg felvételt virított a Sabbath-worship jegyében, csodálatos Branca-artworkkel, annak rendje és módja szerint,
- és ha nem is album, de a cseh Kostnateni akkorát gurított a májusban megjelenő új lemezéről, hogy arról a disszonáns-zaklatott anarcho-black rajongók napokig fognak beszélni.
Viszont így is van öt olyan album, amiről mindenképp írni szerettem volna különféle okok által vezérelve, szóval el is kezdem, hogy ne tartsalak fel.
MAJESTIES
Vast Reaches Unclaimed (2023, 20 Buck Spin)
Bandcamp
Rég váltott ki belőlem bármi akkora rajongást, mint a Majesties tegnap megjelent debütalbuma. Tudod, azt az érzést, amikor már a single-öket sem hallgatod meg, mert az egész lemezt szeretnéd egyben megélni. Az Obsequiae és Inexorum oldalhajtásaként életre hívott stúdióprojekt már a nulladik perctől egydimenziós, de ezzel semmi baj sincs, mert tényleg évtizedek óta nem jelent meg annyira szerethető göteborgi szerelmeslevél, mint a Vast Reaches Unclaimed.
Mindenkinek van kedvenc időszaka a melodikus death metal éráiból, a Majesties meg arra vállalkozott, hogy a hozzám hasonló hülyék legextrémebb vágyát teljesítse be, egy tökéletes timewarpot 1995-be, felidézve azt a korszakot, amit így kimerevítenél az örökkévalóságnak a Sacrilege, a Gates of Ishtar és persze a Jester Race / Whoracle közötti In Flames minden erényével. A Vast Reaches Unclaimed saját határait is a korszak szeretete, zenei formanyelve szabja meg, épp emiatt működik ennyire hatásosan, amit nem is lehet nem mosollyal nyugtázni. A lemez persze egy kicsit elfáradt a végére (cserében nem is rövid az anyag, de az Obsequiae ismeretében ez nem is meglepő), viszont ez még mindig hatásosabb, hihetőbb minden hasonló próbálkozásnál, mert nem szól másról, csak a rajongásról. Épp emiatt nem is nagyon lehet mélyebben elemezni az itt hallható történéseket, inkább csak sodródni kell vele, mert utána úgyis egyből a Moonshield jön majd a playlisteden, és ezzel az égegyadta világon semmi baj sincs. Ha azért hallgatsz múltidéző metalcore-lemezeket, mert nem mered bevallani magadnak, hogy mennyire ciki lett az In Flames, akkor dobj el mindent, és élj együtt ezekkel a dalokkal, mert évzáró toplistás teljesítmény az, amit a Majesties nyújt.
TRESPASSER
AΠΟΚΆΛΥΨΙΣ (2023, Pest Productions)
Bandcamp
A svéd Trespasser sosem volt visszafogott a politikai-társadalmi kérdésekben, és borzasztóan értékelem bennük azt, hogy míg más black metal zenekarok a teatralitásban vagy a fenyegetésben teljesednek ki, addig ez a zenekar olyan apokaliptikus víziót teremt meg, amiben épp az a legszörnyűbb, hogy jelen van a mindennapi életünkben.
Az Apokalypsis David Graeber Adósság: az első 5000 év c. munkájára épít. Ez a könyv röviden arról szól, hogy a társadalom fejlődésében az ősközösségben az adósság és a szívesség hogyan hálózta át a törzsi közösségeket, majd ahogy megjelent a pénz, az hogyan forgatta fel a mindennapi életünket, és hogy a kapitalizmus milyen mélyen nyúlt vissza az ősi fogalmak és értékek kiforgatásán keresztül ahhoz, hogy a kizsákmányolás intézményesülhessen. A könyv sajátossága, hogy más gazdaságtörténeti szakértőkkel szemben nem azt vallja, hogy a pénzhasználat során fajultak el a dolgok, hanem épp arra épít, hogy a pénz gyorsította fel a militarizációs berendezkedéseket. Ez a fenyegetettség, és általában a témával kapcsolatos teremtő düh végigvonul a teljes lemezen: a Trespasser saját magára is radikális anarchista black metalként hivatkozik, és az teljesen egyértelmű, hogy kortársaihoz képest minden értelemben szélsőségesebb ez a zenekar, főleg, hogy inspirációiban azonnal tetten érhető a csúcskorszakos Marduk, a(z általam legtöbbre tartott) Zos Kiás Behemoth vagy épp a Watain hatása, miközben az egész lemezt áthatja egy bizarr crust punkos / d-beates sodrás, amiben a pattogós témák még hangsúlyosabbá teszik a szélvészgyors riffelést, na meg a visszhangos vokálokat. A konceptalbum kellően sűrű és velős, a hatperces dalok nem fulladnak unalomba, és a hangszerelés is van annyira változatos, hogy a törzsi élményt akusztikus bepengetések, kántálások, vagy pincemély tamütések adják vissza. Egy szó, mint száz, ritka az, amikor egy ilyen konceptalbum zeneileg is bír kellő mélységgel ahhoz, hogy az ember elmerüljön benne, de a Trespasser új albuma egy tényleg készre írt és rögzített lemez lett, ami meghálálja a rá fordított időt. Amúgy ez az interjú borzasztó érdekes lett velük, ajánlom a hallgatáshoz olvasni.
V/A
UKHC Compilation (2023, The Coming Strife)
Bandcamp
Szerintem legalább tizenöt éve nem írtam válogatáslemezről szánt szándékkal, de a ‘Coming Strife által kiadott brit seregszemle a (metalos) hardcore színtér frissebb arcairól annyira inspiráló volt, hogy mindenképp szerettem volna ajánlani.
Tizenkilenc zenekar hallható a felvételen, és szubjektív alapon a legjobban annak örülök, hogy az inmytimeofdying új életjelet adott magáról két évnyi várakozást követően (ők voltak korábban az xRegressionsx), és már tiszta vokálokkal is kísérleteznek az alapvetően múltidéző metalcore-hangképükben. De legalább ennyire kellemes csalódás volt hallani az új Asidhara dalt, mert az ő debütalbumuk áprilisban jelenik majd meg, és thrash metalos hardcore-ban kevés feszesebb zenekar van most Európában. Ami általában elképesztő az egész felvételen, hogy minden zenekarnak a másiktól elkülönülő karaktere van, de közben mégis tudod, hol szólt több Undying, vagy hol volt nagyobb hatása az Earth Crisisnek, a Meraudernek vagy a Turmoilnak. És közben az egész mégis annyira lélegző és inspiráló, hogy legfőképp amiatt szerettem volna ajánlani ezt a felvételt, mert bárcsak mi tudnánk egy hasonló körkorképet mutatni a magyar undergroundról, hasonló elánnal, és összemérhető minőségben. Az van, hogy még a kevésbé jól megkevert daloknak is sajátos atmoszférája, üzenete és iránya van, és a lemez egésze úgy enged betekintést a most zajló revivalbe, hogy csak remélni tudom, hogy ennek hamarosan lesz kézzel fogható lenyomata a közeljövőben itthon is. Elvégre mi vagyunk a Dawncore hazája, nem? Szóval ha másért nem is, akkor azért, hogy új zenekarokat kövess be, mindenképp pörgesd végig ezt a lemezt, az én befutóim a fent említett két zenekaron kívül a Final Form, a Malignant Methods, na meg a Negative Frame.
VANISHMENT
No More Torture (2023, Dead Sage)
Bandcamp
Borzasztóan szórakoztatónak tartom, hogy a Himsa és a Trial utódzenekarainak mennyire jól áll a heavy metal hagyományőrzése, és ez alól a Vanishment bemutatkozó lemeze sem kivétel. Ez az a zenekar, amit még 2019-ben alapított Brian Johnson (Himsa, Trial) a szintén Himsa-utód Heiress gitáros Jeremy McAllisterrel és a Lair of the Minotaur dobos Chris Wozniakkel.
A namedrop helyett viszont fontosabb az, hogy a No More Torture egy mennyire szerethető thrash/heavy metal album, ami nem szól többről, mint a műfaji sajátosságok megidézéséről. Itt nincsenek artisztikus megoldások, nincsen varázslás, itt szögelés van, riffelés van, heroikus énektémákkal és égbe lóbált öklökkel. Nem kell obskúrus hatásokat keresni, magától értetődő a Megadeth, a Judas Priest és az Iron Maiden lenyomata a Testament, a Slayer, a Death Angel és a helyi hős, a seattle-i Sanctuary mellett. Közben pedig ez az album is megerősíti, hogy a hardcore/punk zenészek tudnak annyira jól öregedni, hogy szórakoztatóan, és ne fingszagúan írjanak heavy metal lemezeket. Ott a minden szempontból kapcsolódó 3 Inches of Blood, az Eternal Champion, a Sumerlands, meg megannyi más példa, és a Vanishment ha nem is tör majd olyan babérokra, hogy európai fesztiválszínpadokat borítson lángba, de az minden dalból lerí, hogy a tagok örömüket lelték ennek az albumnak az elkészítésében, és legalább ennyire könnyű vissza-visszatérni is ezekhez a dalokhoz.
