Sziasztok,
ebben a levélben nem fárasztalak benneteket régi thrash-albumokkal (pedig nagyon akartam írni a Testament Low-járól, de megkímélek most mindenkit a részletektől), hanem tíz olyan aktuális kiadványról írok, amik nem tartoznak a fősodorhoz, nem is feltétlenül fogják befolyásolni az évzáró toplisták legmagasabb pozícióit, viszont mindegyik adhat okot arra, hogy újból visszatérjetek hozzájuk, és hogy ne érezzétek úgy, hogy uborkaszezon volna a nyáron.
BLIND GIRLS: An Exit Exists
(2024, Persistent Vision) // Bandcamp / Spotify
FFO: Converge, Loma Prieta, Punch
Az ausztrál Blind Girls harmadik nagylemeze az a fajta biztonsági játék, amit a zenekar és a közönség sem bánhat: itt nincsen nagy kísérletezés, nincsen határfeszegetés, hanem egy szűk eszköztár végletekig történő kiszipolyozására épít az An Exit Exists, és épp ettől hatékony.
Az ezredforduló szenvedélyes, agresszív screamo hangzása találkozik a korai Converge nyakatekert gitártémáival, zaklatott lepengetéseivel, és ez az arány ide-oda tolódik a lemez egészén végigvonulva. Itt nincsenek húzódalok, de ennek nem is marad helye. A Blind Girls harmadik nagylemeze pont
A zenekar az általam is dicsért Heavenly Blue-val turnézik most Amerikában, és csak remélni tudom, hogy ez a lemez szélesebb közönséghez is eljuttatja majd a hírüket.
CRYPT SERMON: The Stygian Rose
(2024, Dark Descent) // Bandcamp / Spotify
FFO: Candlemass, Trouble, Queensryche
Azzal, hogy ezt a hírlevelet olvasod, pontosan tudod, mennyire tudok lelkesedni azokért a heavy/doom lemezekért, amit extrémzenei szerzők írnak. Ezekben az anyagokban nincs anyagi-materiális motiváció, nem a német piacot akarják kilóra megvenni nyári fesztiválfellépésekkel, hanem tényleg szerzői vagy történetmesélői vágy hívja életre a dalokat, és a Crypt Sermon belső fejlődése is mostanra jutott el oda, hogy megírták az eddigi csúcsmunkájukat. Mint minden igazi projekt, a Crypt Sermon is hektikusan működik, de tagjai között tudhatja Frank Chin (ex-Vektor) gitárost, Tanner Anderson (Obsequiae, Majesties) billentyűst és Matt Knox (Horrendous) basszusgitárost is a Daeva tagjai mellett, és ha azt mondom, hogy a srácok nagyon szeretik a Candlemasst, akkor csak a felszínt kapargatom.
A The Stygian Rose egy kimerevített heavy metal szerelmeslevél a nyolcvanas éveknek: benne van a Mercyful Fate borzongatása, a Queensryche koncepcióéhsége, a Savatage technikai tüzijáték-parádéja, miközben a végeredmény azért a kongó harangok és a mélabús-bizarr doom riffek irányába tart mindig. A Crypt Sermonnak
de Brooks Vilson (Unrest) tényleg igazi frontemberként tartja fenn végig a figyelmed sokszínű orgánumával. Itt minden dal után csak egyre hátborzongatóbb érzésben lesz részed, és mivel a dalok nehezen adják magukat, így mindig fel is fedezel bennük valami új apróságot: nagyon aprólékosan megírt lemez lett a ‘Stygian Rose, nem is biztos, hogy ennek a kornak íródott, de addig kell dicsérni, amíg van rá módunk.
DARKENED: Defilers of the Light
(2024, Edged Circle) // Bandcamp / Spotify
FFO: Dismember, Unleashed, Asphyx, korai Therion
Ne ijesszen el a ciki zenekarnév és a xeroxolt fanzine-ekhez készített lemezborító sem: a Darkened Linus Nirbant gitáros szerelemprojektje, és a svéd death metal rajongói az A Canorous Quintet méltatlanul alulértékelt munkássága miatt életük során legalább egyszer biztosan kiálltak már érte olyan hajnalig nyúló párbeszédekben, ahol a kilencvenes évek meg nem énekelt hőseinek osztanak verbális rózsaszálakat.
Ebben a zenekarban az évek során megfordult Andrew Whale dobos (ex-Bolt Thrower) is, míg jelenleg Tobias Cristiansson (Necrophobic, ex-Dismember, ex-Grave) basszusgitáros, Perra Karlson (ex-Nasum, ex-Benediction) dobos is érdekelt a projektben, szóval hétpróbás zenészek játszanak tét nélkül komfortzónán belül íródott dalokat. Ezzel pedig semmi baj sincs.
A Defilers of the Light eleve elrendeltetve is egy svéd death metal lemez lett, kitekert pedálokkal, néha epikus szólókkal, mélyre hangolt duplázásokkal, gurgulázó vokállal, ami épp annyira teátrális, amennyire a keretrendszer elbírja, miközben a dalok nem izzadságszagúak. Persze, volt már hatásosabb stílusgyakorlat a műfajban (és biztosan lesz is még), de az, hogy ilyen zenészek mindmáig képesek hasonló végeredmény megírására, az több, mint motiváló, hiszen
A Darkened sokféleképp lehetne kínos vagy maníros, de a dalok mégis kikerülik ezt az aknamezőt azzal a természetességgel, hogy a dalok nemcsak hatásosak, hanem szerethetőek is, és ettől mégis méltóságra tesz szert a végeredmény. Nem évzáró toplistás teljesítmény, de nagyon szerethető kiadvány lett a Defilers of the Light, amit nem csak azért érdemes méltatni, mert Nirbant még mindig aktív dalszerző, hanem azért is, amit el akar mondani ezekkel a dalokkal.
PORTRAIT: The Host
(2024, Metal Blade) // Bandcamp / Spotify
FFO: King Diamond, Attic, korai Judas Priest
A 2017-es Burn the Worldért már-már irracionálisan lelkes voltam: abban bíztam, hogy a Portrait, és az akkor a Century Media által felkarolt Vampire majd szélesebb közönségek számára is hozzáférhetőbbé teszi, hogy a nyolcvanas évek fordulójának extrémzenei határfeszegetései kimeríthetetlen alapanyagot szolgáltatnak arra, hogy a heavy metal mindig menő maradhasson, de aztán ez az áttörés elmaradt. A vélt közönségigény nem-létezése mellett a másik oknak azt tartom, hogy a Portrait mindmáig nem tudta megugrani azt a színvonalat, amit ott lehetett hallani, és közben az olyan zenekarok, mint az Attic, vagy a The Night Eternal, teljesen ellopták ezt a műsort.
A The Host ettől függetlenül a Burn the World óta a legjobb, pontosabban azzal vetekedő Portrait lemez: a hetvenes évek Priestjének felfogását komor, baljós témákkal, King Diamondot idéző énektémáival és történetmesélési vágyával keverő zenekar hatodik albuma a megbízhatóságról szól, annak minden bájával és hátrányával. Ami bája, az főleg azoknak szól, akik eddig nem ismerték őket, mert nagyon könnyű rácsavarodni erre az okkult, bizarr, alapvetően mégis könnyen emészthető zenei formanyelvre. Akik pedig már velem együtt régebb óta tettek téteket a Portrait vélt előretörésére, most nem csalódnak akkorát, mint az elmúlt évek szürkébb megjelenéseiben, mert azért a ‘Hostot lehet (és érdemes is!) elővenni, csak tudni kell a helyén kezelni. Ettől függetlenül azt muszáj megemlíteni, hogy a Portrait érdemei elvitathatatlanok abban, hogy újra menővé válhatott ez a fajta hangzás a heavy metal revivalben, csak pont azt a szintet nem tudják megugrani, amivel az élére is állhatnának ennek a vonalnak.
MISSING LINK: Watch Me Bleed
(2024, Triple B) // Bandcamp / Spotify
FFO: Shattered Realm, Cold as Life, Xibalba, Gridiron
Arra nem mertem volna nagy tétben fogadni, hogy a beatdownnak is meglesz a maga újbóli felemelkedése, de a Missing Link debütalbuma mindent összefoglal abból a szempontból, hogy hogyan érdemes megközelíteni ezt a témakört. A Watch Me Bleed dalaiban egyszerre találkozik a kilencvenes évek és az ezredforduló New York-i hagyománya, sok-sok felezéssel és ritmusváltással, erős hangzással és A-listás vendégekkel.
A Missing Link debütalbuma a New York-i hangzáshoz képest minden szempontból modernebb, viszont minden lefogásban hallani, hogy a tagok (akik a Recon, az Internal Bleeding, a Pain of Truth és a Blood Turns Cold sorait erősítik) nem elsőbálozók, ahogy azt is, hogy
Épp emiatt működik az alig félórás lemez igazán, mert semmit sem tol túl, minden arányos, és pont emiatt könnyű is visszatérni hozzá. Azt ugyan nem tudom, hogy korszakosság tekintetében lesz-e hatása a lemeznek, de az biztos, hogy az, hogy a Triple B beállt mögéjük, és hogy ilyen vendégsor (100 Demons) adta a nevét-arcát a végeredményhez, azzal csak erősítik azt a képet, hogy napjaink hardcore-jában is éppúgy gyűjteni kell a krediteket, mint tíz-húsz-harminc évvel ezelőtt.
OBSCENE: Agony and Wounds
(2024, Nameless Grave) // Bandcamp / Spotify
FFO: Obituary, Asphyx, The Lurking Fear
Ha számodra is felüdülés minden évben belebotlani pár olyan hagyományőrző death metal lemezbe, amik nem rejtik véka alá a saját hatásaikat, de közben a tagok hallhatóan a saját határaikat feszegetik, akkor az új Obscene albumot sokszor fogod elővenni a kánikulában. A lemezborító pedig teljes joggal félrevezető: a Cathedral-hatású festmény és betűtípus joggal mutat arra, hogy néha doomos belassulások is érkeznek, de a frontember Kyle Shaw süvöltő vokálparádéja mellett ez csak adalék, semmint figyelemirányító tényező.
De tényleg, beszélnünk kell Kyle Shaw-ról, mert persze, a riffek és a pumpáló dobok is eladják az Obscene-t élményként, de amit a mikrofon mögött leművel, az elképesztő. Benne van Tompa magas hangszínének kísérteties árnya, John Tardy ősember-energiája, és közben a Van Drunen-skála is megelevenedik, pláne a belassulásoknál. Ritka az, amikor frontemberi jelenlét ennyire rányomja a bélyegét a végeredményre, de
Az Agony and Wounds ezzel együtt is egy könnyen definiálható keretben íródott, jól szól, és kellően magával ragad ahhoz, hogy el tudj veszni benne, ha épp nem okosodni szeretnél egy hagyományőrző death metal lemeztől.
CEREMONY OF SILENCE: Hálios
(2024, Willowtip) // Bandcamp / Spotify
FFO: Ulcerate, Replicant, Portal
Szlovákia elképesztően nagyot megy idén az extrémzenei hangzásokban: tavasszal a Hecatontheir debütálása tette fel Galántát a nemzetközi térképre, most pedig a Willowtip gondozásában jött ki a Ceremony of Silence második nagylemeze. A duó pedig lenyűgözőbb formában van, mint valaha: a Hálios egy kényelmetlen, disszonáns death/black rémálom hipnotikusan ismétlődő gitártémákkal, barlangban visszhangzó vokáltémákkal, és elképesztően hatásos vizuális arculattal (Matus S. Durcik korunk egyik legtehetségesebb grafikusa, remélem, egyszer a Thy Catafalque-kal egymásra lelnek).
A Hálios legnagyobb erőssége a megteremtett hangulatban rejlik, ami nyilván a műfaj sajátja is: disszonáns death lemezekből mostanra lassan Dunát lehet rekeszteni, de a Ceremony of Silence azt a biztos utat választotta, hogy kevés kifejezőeszköz elsajátításával szeretnének utaztatni, és ez sikerül is. Emiatt a Hálios ereje is saját, monolitikus dalszerkezeteiben rejlik, hiszen itt az alkalmi monotonitás hozzátesz a hangulatkeltéshez, és emiatt minden újabb örvénylés még lejjebb vezet. Csak remélni tudom, hogy a zenekar megkapja a megérdemelt nemzetközi elismerést ezzel az anyaggal, mert a felvétel alapján a Ceremony of Silence tényleg megtalálta a saját karakterét.
HEREISAROPEGOODLUCK: Nothing to Write Home About
(2024, Wax Vessel) // Bandcamp / Spotify
FFO: Destroyer Destroyer, See You Next Tuesday, Bodies In the Gears of the Apparatus
Mindig izgalmas olyan dalokat hallani, amik éveken át a fiókban rekedtek, de Michael Carroll (Destroyer Destroyer) új szerelemgyerekéért tényleg kár lett volna, ha nem kaphat nyilvánosságot. Ehhez persze a befogadó korszellemre is szükség van: vitathatatlan, hogy a Wax Vessel és a hasonló kiadók alapvetően formálják a közízlést azzal, hogy napirenden tartják letűnt korok elfeledett gyöngyszemeit edukációs-birtoklási szándékkal (ki nem bontva ennek a kapitalista kritikáját, arról egy külön hírlevelet tudnék írni), így viszont a Hereisaropegoodluck, mint projektet, eleve jól célozható, lojális és könnyen lelkesedő közönség öleli majd a keblére, ide értve magamat is.
A Nothing to Write Home About első hangzásra is egy olyan matekos grindcore lemez lett, amiben a megszólalás elviszi az élmény felét: a Digital Ghost Audio nevét a Psycho-Frame rajongóknak aligha kell bemutatni, hiszen máskülönben a deathcore-ban sem volna újrafelfedezés, de a ‘Hereisarope esetében ez a kimért, távolságtartó, mégis klausztrofób atmoszféra épp annyira idézi meg a MySpace-korszak csináld-magad esztétikáját, mint amennyiben tudatos-nagykiadós költségvetést is sejthetnél mögötte. A ‘Nothing persze azzal, hogy mellőzött dalokból lett kikupálva, mindinkább élményként működik, és nem feltétlenül dalonként, csúcspontokra vadászva, viszont nem nagyon akad idén kihívója annak a kaotikus keretrendszernek köszönhetően, amiben lubickolnak a felvett-befejezett dalok.
SABLE HILLS: Odyssey
(2024, Arising Empire) // YouTube / Spotify
FFO: Parkway Drive, As I Lay Dying, Deadlock
Több mint tíz évvel ezelőtt hallottam Fellegi Ádámtól a ‘jó kanna’ kifejezést, ami olyan zenei témára utal, amiben nincs helye eredetiségnek, viszont az összhatás mégis elviszi a figyelmet anélkül, hogy hiányérzete lenne az embernek. A japán Sable Hills eddigi pályafutása is ennek az élménynek volt alárendelve, új albumuk viszont a csúcsa az elmúlt évek munkájának. Az Odyssey az a fajta 2010-es éveket megidéző metalcore-lemez, amit vagy imádni, vagy gyűlöli fogsz, viszont ha felsorakoztatod egymás után a témákat, azok pont olyan jó arányérzékkel lettek megírva, hogy egyszer sem lesz az összhatás igazán giccses.
Az Odyssey-t a német piacra írta egy, a Wackenre visszajáró japán zenekar, és tíz németes aréna-metalcore dalt vonultat fel profi utómunkával, szépen megeditálva annak a közönségnek, akik 2024-ben szánt szándékkal nézik meg élőben a Calibant, akik az ‘Oceans Between Usnál csatlakoztak be Tim Lambesis kálváriájába, vagy akik számára (nekem érthetetlen módon) az Atlas a Parkway Drive a csúcslemeze. Tizenöt évvel ezelőtt ez az album a Lifeforce-nál jött volna ki, és jobb esetben a Heaven Shall Burnnel játszhattak volna pár koncertet, de az Arising Empire hátszelével komolyabb céljai vannak a Sable Hillsnek, és az Odyssey-vel jó eséllyel olyan pontra céloznak, ahol most tényleges hiány van. Az Odyssey a legjobb értelemben véve mesterkélt, hiszen hamis nosztalgiaérzetet kelt, miközben technikai-zeneszerzői oldalon el van játszva, és meg van írva. Azoknak, akik ezt premier plánban megélték, ideig-óráig üdítő lesz hallani egy ennyire jól rendbe szedett lemezt, de az igazi célközönség azokból a fiatalokból áll, akiket a Killing With a Smile nem érinthet meg. És ezzel semmi baj sincs, biztos vagyok benne, hogy a zenekar hamarosan eljut valami nagyobb csomag részeként a Barbába, csak azt nem tudom, hogy képesek lesznek-e valódi, lojális követőtáborra váltani ezt a hátszelet azon túl, hogy a hazájukban mennyire uralják a közbeszédet.
KVAEN: The Formless Fires
(2024, Metal Blade) // Bandcamp / Spotify
FFO: Naglfar, Vinterland, Necrophobic
Tavaly nyáron a Tsjuder esetében értetlenkedtem, hogy a Batman Returns példáján minek kiadni bármilyen zorkó élményt nyáron, most pedig a Kvaen csúcsalkotásánál kérdezném meg a Metal Blade szakembereit, hogy miért nem lehetett volna szeptemberig várni erre a kiadványra. Leginkább attól tartok, hogy az új Kvaen-lemez sokak radarjeléről maradhat le, pedig a The Formless Fires az az album, ami eddig is benne volt a zenekarban, és amire eddig is érdemes volt várni.
Ha eddig nem ismerted volna a zenekart, a ‘90-es évek svéd dallamos black metalját elegyítik a Bathory viking-gyökereivel és méltóságérzetével, emiatt a Kvaen korábbi lemezei ebben az identitászavarban sokszor estek abba a hibába, hogy a hangulatteremtés vágya a dalszerzés kárára ment. A The Formless Fires esetében az arány természetesebb, mint valaha: a Dark Funeral és Necrophobic vendégszereplésekkel kiegészült lemez minden szempontból biztosra megy, Fredrik Andersson (ex-Amon Amarth) dobos akkorákat pumpál, hogy öröm hallgatni, miközben a Nödtveidt-hagyaték érdekes módon a Reinkaos irányából kerül megidézésre, és a szenvedélyes-örvénylő témák sokkal inkább a fent említett három zenekar hagyatékára támaszkodnak. A Bathory-párhuzam is megmaradt, igaz, főleg egyes dalokban veszi át az uralmat, viszont ez nem hat mesterkéltnek:
és emiatt a ‘Formless, mint lemez, tényleg képes lehet nyomot hagyni az idei megjelenések között, kicsit hasonlóan a tavalyi (általam nem annyira favorizált) Necrowretch-albumhoz. Igen, vannak benne kiszámítható részek, és nem újítja meg a műfajt, de mégis átjárja a kifejezési szándék, és ezt az igyekezetet vitathatatlanul váltja sajátos élménnyé. Csak ne tántorítson el, hogy nyári megjelenés.
Ennyi fért bele a mostani hírlevélbe: tudom, hogy ez most nem volt egy igazán nagy eresztés, de megpróbáltam a legtöbbet kihozni ebből a keretből. A nyáron még biztosan jelentkezem hírlevéllel, és ha bármilyen észrevételetek volna, írjatok nyugodtan akár kommentben, akár itt.
Vigyázzatok egymásra:
Dávid
