#037
2024 gyöngyszemei (I/II) - Civerous, Replicant és sok más megjelenés
Sziasztok,
ahogy az előző hírlevélben is írtam, idén nem fogok hagyományos értelemben vett toplistát készíteni, hanem inkább szemezgetek olyan albumokból, amikről év közben nem volt időm külön írni, és amikről szeretném hinni, hogy érdemes rájuk időt szánnotok.
Szerencsére 2024 is elképesztően termékeny év volt, idén pedig kilenc hírlevélben igyekeztem bemutatni nektek pár számomra fontos megjelenést. Ezek között volt a Devotion is a Sorcerertől, amiről azt gondolom, hogy az év legjobb albuma lett, de a mostani hírlevélben húsz másik izgalmas megjelenéssel készültem nektek. Így összesen negyven olyan megjelenésről fogtok tudni mostanában olvasni tőlem, amik lehet, hogy nem toplista-kompatibilisek, de úgy érzem, hogy nélkülük nem lenne ugyanaz elmesélni az idei évet, mert becsülöm ezeket a megjelenéseket, mint szerzői teljesítményeket.
Én pedig ezúton is köszönöm azt, hogy továbbra is olvasod ezeket a sorokat, de tényleg. A kisterem nemcsak szelep számomra, hanem örömforrás is, és ha már egy olyan albumot találtál itt, amit korábban nem ismertél, az nekem a legnagyobb sikerélmény.
REPLICANT: Infinite Mortality
2024, Transcending Obscurity // Bandcamp / Spotify
FFO: Gorguts, Demilich, Misery Index
New Jersey nem egy tipikus death metal fellegvár, de az idei év egyik legjobb albuma mégis innen jött. Harmadik lemezén a Replicant teljesen új szintre lépett az Infinite Mortality dalaival, amikben egyszerre találkozik a technikás-disszonáns death metal hagyatéka valami olyan elképesztő agresszióval, ami egyértelműen túlmutat a műfaji kereteken, megidézve a kilencvenes évek metalcore-ját, pontosabban annak a veszélyfaktorát.
A Replicant zenéje tényleg azt összegzi, hogy 2024-ben mit érdemes elvárni egy agresszív zenei megjelenéstől, mert a sodró riffek mellett elképesztő jó a produkciós munka, minden hangszer tisztán kivehető, és a befelezett, lefogott gitártémák nem teszik testidegenné a Botch-csal vagy Coalesce-kel rokonítható disszonáns leállásokat, kipengetéseket, középtempókat. Ó, igen, azt elfelejtettem írni, hogy a Replicant akkor a leghúzósabb, amikor lelassul, még ha erre nehezen is készül fel az ember. Az Infinite Mortality könnyen hallgattatja magát, és csak remélni tudom, hogy ezzel a lemezzel képesek lesznek nemzetközi figyelmet kivívni maguknak.
TERRY GREEN: Provisional Living
2024, Zegema Beach // Bandcamp / Spotify
FFO: City of Caterpillar, korai Pianos Become The Teeth, Rinoa
Bár tíz év telt el a bemutatkozó Terry Green album és a Provisional Living között, a kanadai zenekaron mintha fikarcnyit sem fogott volna az idő. A Zegema Beach-nél megjelent album azon kiadványok sorát erősíti, amelyek az ezredforduló screamóját elegyítik a post-rock utaztató jellegével és teátrális kitartásaival, miközben a végeredény nemcsak dallamérzékeny, hanem kellően változatos is. A Terry Green zenéjében ugyanakkor nincs katarzis: a dalok önmagukban is megállják a helyüket, a feszültség nem vonul végig a lemez egészén, és nem is mindig jut el a tetőpontig, de ez nem biccenés, hanem tudatos alkotói szándék eredménye. A Provisional Living egy megbízható album lett, ami felelevenít egy letűnt korszakot: azt megugrani nem képes, de ez talán nem is volna reális elvárás, miközben zenei értelemben az összhatás szerethető és hangulatos lett.
CANTIQUE LÉPREUX: La Bannissement
2024, Eisenvald // Bandcamp / Spotify
FFO: Forteresse, Dumal
Ha hallottál már québeci black metal lemezeket az elmúlt tíz évben, pontosan tudod, hogy az itteni hangzás alapvető karaktere a tremolózás, a szélvész, szenvedélyes témák váltakozása pumpáló felütésekkel és akusztikus leállásokkal, miközben az egészet átjárja egy fennkölt, romanticizáló - de egyáltalán nem nacionalista - hangulat. A Cantique Lépreux, mint hétpróbás helyi zenészek új projektje, nem bővíti ezt a keretrendszert, viszont csúcsra járatja mindazt, amiért szeretni lehet ezt a karakteres megszólalást. A La Bannissement egyszerre törekszik nagyságra, biztosít emelkedett dallamíveket, és közben az összhatás egyáltalán nem mesterkélt vagy kínos. A Cantique Lépreux ilyen értelemben a hangzásvilág állatorvosi lova: ha eddig nem hallottál ilyen lemezt, most mindent megtalálsz egy helyen, ha pedig eddig is szeretted a Forteresse-t, akkor örülni fogsz annak, hogy milyen magabiztosan és magas szinten bánik a stílusjegyekkel a lemez.
CHAPEL OF DISEASE: Echoes of Light
2024, Ván // Bandcamp / Spotify
FFO: Tribulation, Cloak, Rush
Hat év után új lemezzel jelentkezett a Chapel of Disease, és szerintem senki sem várta tőlük azt, ami az Echoes of Lightot igazán emlékezetessé teszi: a korábbi death-black metal hangzásból kis túlzással a vokálok maradtak meg, zenei értelemben pedig az album a Rush, a Pink Floyd és a Kansas hagyatékáig nyúl vissza. És ami a legszebb, hogy a végeredmény - már ha szereted az olyan zenekarokat, mint a Tribulation vagy a Cloak - nagyon jól tud működni, mert ez a borzongató, kicsit gótikus zenei világ a magas színvonalon eljátszott zenei alapokkal nagyon könnyen beszippant. Ha profán szeretnék lenni, akkor olyan a lemez, mintha a Roll The Bones és a Reinkaos (nem várt) szerelemgyereke volna, szóval ha a progrock felől jössz, valószínűleg zavarni fog az ének, ha pedig a black metal felől, akkor nem biztos, hogy mindig örömmel váltod csörgődobra a blasteket, de azt senki se vitathatja el a lemeztől, hogy van konkrét szerzői vállalás, ezt meg is valósítják, és ha ráérzel, akkor mindig mosollyal fogsz visszatérni ezekhez a dalokhoz.
OTHER HALF: Dark Ageism
2024, Big Scary Monsters // Bandcamp / Spotify
FFO: End of a Year, Rites of Spring, Militaire Gun
A norwich-i Other Half harmadik nagylemeze egyszerre összegzése és kiteljesedése a zenekar eddigi útjának. A Big Scary Monsters kiadásában megjelent albumon a trió a Dischord-féle post-hardcore energiáját és zaklatottságát sajátítja ki, miközben a végeredmény túlmutat a műfaji hálókon (indie és noise rockon, screamón) és hangulatokon. A Dark Ageism az a fajta küzdős lemez, aminek neki kell (és érdemes is) menni újra és újra, hogy egyre többet mutasson magából, mert maguk a dalok is képesek annyit elkalandozni, hogy a korszakos szorongás szervezőerején túl az ember néha elveszítse a fonalat. Ez viszont számomra inkább az Other Half nagyságát mutatja, mert a Dark Ageism dalaiban nincs helye sem másolásnak, sem modellkövetésnek, és hallhatóan arra törekedtek, hogy saját hangjukon szólalhassanak meg. Ez az album korlenyomata napjaink szorongó, nyomasztó, zajos menetelésének, és a klausztrofób élményt úgy váltja fel a tettvágy, ahogy a lemez dalaiban is mindig találsz valami kapaszkodót.
CARRION VAEL: Cannibals Anonymous
2024, Unique Leader // Bandcamp / Spotify
FFO: The Black Dahlia Murder, Knights of the Abyss, Inferi
A legőszintébben írom, hogy nem értem, ez a zenekar miért nem nagyobb. A Cannibals Anonymous vagy rossz korban született, vagy a kiadó nem ölt elég energiát a zenekar pozicionálásába, de a Carrion Vael új albuma az a fajta szélvészgyors melodeath lemez, amibe egyként kapaszkodhat minden ‘Dahlia-rajongó, és ami minden városban többszáz jegyet kéne, hogy értékesítsen koncertenként egy igazságos világban. A Cannibals Anonymous nem az az album, aminek az újításaitól fognád a fejed, viszont olyan magas szinten vannak megírva a dalok, és olyan gyönyörűen szól, hogy lehetetlen nem visszatérni hozzá a legnagyobb mosollyal az arcodon. A riffek egyszerre gonoszak és epikusak, a vokáltémák változatossága a csúcsidőszakos ‘Dahlia előtt állít oltárt, miközben a ‘Knightstól megtanult breakdownok is a legjobb időben érkeznek. Ha ez az album arra van ítélve, hogy utólag fedezze fel a műfaj közössége, akkor remélem, hogy kultikus elveszett lemez lesz belőle, mert a márciusi megjelenése óta nem volt olyan hónap, hogy ne vettem volna elő ezeket a dalokat, és ez még jó ideig így is lesz.
SCHEDULE 1: Crucible
2024, Mendeku Diskak / Council // Bandcamp / Spotify
FFO: Blitz, Hüsker Dü, Embrace
A kanadai Schedule 1 az egyik kedvenc kortárs zenekarom, és a legőszintébben írom, hogy rég fogott el ekkora rajongás bármilyen más bandával kapcsolatban. A 2022-es EP-jüket tényleg rommá hallgattam, és a Crucible, mint valódi debütalbum, az egyik legvártabb megjelenés volt számomra, ahol azt vártam, hogy a zenekar saját karaktere (amiben egyszerre találkozik a post-punk, a nyolcvanas évek brit oi-hangzása, egy csipetnyi gótikus aláfestés és a Revolution Summer szenvedélye) még jobban kikristályosodik, ez pedig nem is történt másként. Bár még mindig tartom, hogy az album számomra nem ugrotta meg az EP-t, de a Kriptás koncert majdnem mellé rakta ezeket a dalokat. Rájöttem, hogy élőben mennyivel homogénebben szólalnak meg ezek a dalok, és hogy valójában a keverés (és a kissé vidámabb gitártémák alkalmi megidézése) egy kicsit elvitte számomra az összhatást, de ha efelett szemet hunyok, akkor is az idei év egyik legszerethetőbb megjelenése lett ez, hangzásvilágában fej-fej mellett az új Chain Cult albummal. És csak remélni tudom, hogy még eljutnak újra Budapestre.
CIVEROUS: Maze Envy
2024, 20 Buck Spin // Bandcamp / Spotify
FFO: Mortiferum, Disembowelment, Winter
Az utóbbi években nemcsak reneszánszát éli a kilencvenes évek death/doom hangzása, hanem napjaink stúdiótechnikájával megátalkodottabban szólal meg ez a zenei világ, mint valaha. A Maze Envy egyszerre nyúl vissza az ősforráshoz, miközben ötleteiben és kifejezésmódjában abszolút mai: a gitár- és dobhangzás már-már fojtogatóan sűrű, a lábdobok örvénylése és a pumpálások közötti átmenetek legalább annyira felzaklatóak, mint a csendekkel való játék, és közben a vokáltémák sem monotonak, dacára a szűk mozgástérnek.
A Civerous új albuma a mintapéldája annak, amikor egy formanyelv látszólag szűk keretekkel bír, és mégis minden hangulatteremtő ereje csúcsra van járatva: a külalak, a megszólalás,a dalok minősége és a megteremtett atmoszféra egyaránt új normát teremt, és miközben hallhatóak az inspirációk, a végeredménynek mégis saját karaktere és víziója van. Nemcsak az idei év, hanem az utóbbi évek egyik legerősebb műfaji megjelenése.
THE REQUIEM: A Cure to Poison the World
2024, Fearless // Bandcamp / Spotify
FFO: My Chemical Romance, Underoath, AFI
Én látom a Fearless Recordsban az igyekezetet, hogy megidézhessék egykori nagyságukat, és a The Requiem valószínűleg az a zenekar, amelyik a legkönnyebben biztosítja majd az oda vezető utat. A ‘Cure szerelmeslevél ahhoz az időszakhoz, amikor a MySpace emocore tombolt, és amikor a Hot Topic külön lemezváltozatokat forgalmazott exkluzív pólómintákkal, és ezzel nincs is semmi baj, mert a dalok tökéletesen működnek, és nem vállalnak többet a korszak megidézésénél. A gondosan megírt debütalbum csodásan szól, és dallamíveiben, megoldásaiban könnyen felismerhető forrásként idézi meg a ‘Three Cheers sodrását, dallamérzékenységét, miközben a zenei karakterében néha megjelennek az AFI-tól, Rise Againsttől megörökölt kórusok és gyorsabb felütések, na meg az Underoath válaszolgatós énektémái is felidéződnek. A The Requiem egyelőre a zenekar nevével arányosan egy letűnt kort idéz fel, viszont ezt a feladatot hibátlanul végzi el, még ha azt is gondolnád (talán nem is alaptalanul), hogy ebben a zenei keretben már mindent elmondtak. Belül reménykedem abban, hogy a következő albumuk karaktere sajátosabb lesz, de szerethető dalcsokorként így is könnyű elővenni ezeket a dalokat.
LACERATION: I Erode
2024, 20 Buck Spin // Bandcamp / Spotify
FFO: Immolation, Suffocation, korai Death
Matt Harvey (Gruesome, Exhumed) stúdiós bábáskodása mellett a Laceration úgy idézi meg az amerikai old-school death metal aranykorát, hogy még a 20 Buck Spin is beállt mögé kiadóként: kell ennél jobb ajánlólevél? A Laceration 2021-es debütalbuma egyértelműen megmutatta, hogy a zenekar a legnagyobb tisztelettel nyúl az Immolation, a Suffocation és a Malevolent Creation hagyatékához, de az alig félórás I Erode mindenképp új szint a karrierjükben. A gitárszólók kísértetiesek, a riffek megátalkodottak, a dobok csodálatos összhangban vannak az enyhén visszhangzó ősember-énektémákkal, és a lemez örvénylése végig fenntartja a figyelmedet. Ritka együttállás az, amikor egy fiatal zenekar ilyen szintlépést tud bebiztosítani ennyire jól eltalált dalokkal, de a Laceration most tényleg az egyik legüdítőbb jelenség a színtéren, és csak remélni tudom, hogy ezzel az albummal láthatóvá válik a tehetségük.
AMAROK: Resilience
2024, Vendetta // Bandcamp / Spotify
FFO: Oak, Bell Witch, Mizmor
A kaliforniai Amarok szerintem egy Nargaroth-dalról választhatott nevet, zenéjében viszont mégis a funeral doom legfőbb csapásirány: persze ehhez a drámai, lassan őrlő zenei atmoszférához előszeretettel nyúlnak hol sludge-os, hol természetközeli, hangzásában abszolút amerikai black metalos elemekhez is, de az összhatásban így sincs helye feloldozásnak vagy megnyugvásnak. A Resilience kísértetiesen őrlő album lett, ami vendégként felvonultatja ALN-t (Mizmor), Dave Edet (Neurosis), míg a keverést James Plotkin végezte, miközben a dalok a pár évvel ezelőtti erdőtűz áldozatainak állítanak emléket. A négyszámos (és egy vágyott közjátékkal kiegészített) lemez alulról nyalja a hetvenperces játékidőt, témái monolitikusan szerveződnek hatalmas tömbökbe, és emiatt joggal írhatom, hogy nem mindig könnyű visszatérni ehhez a lemezhez, azt viszont senki sem veheti el ettől a teljesítménytől, hogy szerzői oldalon mennyire grandiózus és esendő az, ami a dalokon végigvonul.
FORESEEN: Helsinki Savagery
2024, Foreseen // Bandcamp / Spotify
FFO: Power Trip, Nuclear Assault, Lowest Creature
Ahogy tavaly a Lowest Creature-ért lelkesedtem, hogy mennyire célba értek, úgy most a finn Foreseen előtt rovom le a tiszteletkörömet, mert az elmúlt évek folyamatos munkájaként a Helsinki Savagery egyszerre olvasztja magába a hardcore/punktól megörökölt szenvedélyt a crossover thrash minden sodrásával, miközben a végeredményben megjelenik a Nuclear Assault hagyatéka, a Bay Area dalszerkesztése, és persze a csordavokálok ereje is. Azt gondolom, szerencsések vagyunk, hogy a kontintensen vannak ilyen zenekaraink, és a Helsinki Savagery is azon kiadványok közé tartozik, ahol az eredeti pillanatok hiányát felülírja a megteremtett hangulat, valamint a dalok szerethetősége. Remélem, ha a zenekar újra Európa-turnéra indul, visszatérhetnek Budapestre is, mert jó lenne látni őket ezekkel a dalokkal, kiforrva.
SOLBRUD: IIII
2024, Vendetta // Bandcamp / Spotify
FFO: Wolves in the Throne Room, Der Weg Einer Freiheit, Schammasch
A dán Solbrud valószínűleg az év legnagyobb vállalását hozta össze az IIII kiadásával: a négy fejezetre osztható atmoszférikus black metal lemez játékideje meghaladja a másfél órát (igen, másfél órát, basszus), szerkezeti egységeiben pedig mindig más zenei hagyaték újraélésére helyez nagyobb hangsúlyt, ami mögött tudatos döntés áll: minden negyedet másik tag írt, míg a többiek bedolgoztak a keze alá. A IIII nem a legeredetibb megjelenések sorát erősíti idén, de nem lehet elvenni tőle a motivációt és a kifejezésvágyat, főleg, hogy a központi szervezőelv végül mégis a zenekar valódi víziója, kifejezésmódja, történetmesélő törekvése. Emiatt azt gondolom, érdemes elveszni benne, vagy legalábbis esélyt adni neki, mert szerkezeti elemeiben mindig találni olyan ízes, megélhető megoldásokat, amik nemcsak felkeltik az érdeklődést, hanem meg is ragadják a figyelmet, de ha a szívemre teszem a kezem, azért lehetett volna ebből egy rövidebb, kifejezőbb album is, fele ekkora játékidővel. A lemez természeténél fogva nagyon változatos, a terpeszkedő dalformátumok sok hangszert és hangulatot vonnak be, és ilyenkor joggal fog el az érzés, hogy néha a kevesebb hatásosabb volna, de elemeit tekintve én mégis becsülöm azt, hogy ez a lemez elkészült, és az értékes, maníroktól mentesebb részei szerintem valódi tiszteletre adnak okot.
MISANTHROPY: The Ever-Crushing Weight of Stagnance
2024, Transcending Obscurity // Bandcamp / Spotify
FFO: The Faceless, Necrophagist, Atrae Bilis
Az év végére befutott a chicagói Misanthropy új lemeze is, ami jó eséllyel minden korábbinál több embert érhet majd el: az alapvetően thrash metalos hátterű zenekar eddig is kacérkodott a technikás death metal lehetőségeivel, de az ‘Ever-Crushing az a modern hangszerelésű, dallamos, komplex death metal album lett, amit valószínűleg minden iskola szerelmesei egyaránt körül fognak udvarolni. Az ‘Ever-Crushing dalaiban az a legszerethetőbb, hogy egy pillanatra sem válik öncélúvá. A gitártémáknak és a komplex témaváltásoknak megvan a sajátos, hangulatvezérelt szabályrendszere, miközben a hörgő énektémák a lehetőségekhez adottan is elég változatosak ahhoz, hogy ne érezd magad kellemetlenül. A Misanthropy legnagyobb erőssége az arányérzék: az ‘Ever-Crushing energiája épp abból jön, hogy nincs túlírva, viszont minden technikás megoldás annyira ki van bontva, hogy a figyelmed végig a kimunkált zenei részeken marad. Az egyetlen dolog, amiben elviseltem volna több naftát, az maga a keverés, de miután megszokod a lemez hangzását, ezen nem fogsz fennakadni.
SCUMBAG: Homicide Cult
2024, Scumbag // Bandcamp / Spotify
FFO: Dying Fetus, Skinless, Malevolent Creation
Második nagylemezén a New York-i Scumbag továbbra is saját útját járja, és olyan amerikai iskolás death metalt játszik, amiben hallhatóan megjelenik a Dying Fetus dühe, a Skinless arányérzéke, na meg a Malevolent Creation lüktető felütései. A Homicide Cult nem az a fajta album, ami évzáró listákra kívánkozik, viszont a duótól nem lehet elvenni, hogy dalaik célt érnek: a Scumbag második albuma az a fajta undorító-nyálkás death metal megjelenés lett, amiben a sodró duplázások, a primitív dobtémák, a zaklatott gitárszólók és a szögelős felpörgetések egyaránt megférnek, sőt, feltételezik egymást. Ha szereted a műfajt, és egy megbízható lemezre vágysz, amit hallhatóan egy szerelemprojekt jegyez mindenféle tét vagy nyomás nélkül, nagyon szeretni fogod az itt elhangzó ötleteket.
LIFELESS DARK: Forces of Nature’s Transformation
2024, Side Two // Bandcamp / Spotify
FFO: Sacrilege, Nausea, Death Evocation
A bostoni Lifeless Dark a nyolcvanas évek közepének minden dühét és csalódottságát merevíti ki egyetlen xeroxolt fotóvá, ahol a thrash metal és a crust punk találkoznak. Ennek a keresztmetszetnek elkerülhetetlen ősforrása a Sacrilege, a Nausea vagy az Amebix hagyatéka, és a Lifeless Dark ügyesen nyúl ahhoz, hogy a' ‘Forces of Nature dalai ne álljanak meg a lecke felmondásában. Az, hogy a dalok hangulata mennyire sodró, talán azzal írható le a legkönnyebben, hogy a gitár- és énektémák magas színvonala mellett másodlagossá válik a dobok alkalmi egyhangúsága, és efelett könnyű is szemet hunyni. Mindemellett pedig a Lifeless Dark rég várt debütalbuma igazi csiszolatlan gyémánt a hangzásban: hallható a dalokban, hogy itt még hatalmas dolgok várhatóak, miközben a bemutatkozás önmagában, alanyi jogon is nagyon szerethető, egyben kordokumentuma annak a szorongásnak, ami a mindennapjaink részét képzi.
