#028

Tizenöt titkos favorit 2024 első feléből

Sziasztok,

annyiféle módon húzta keresztül az idei év eddig a számításaimat (tekintve, hogy a könyvvel sokkal lassabban haladok, mint terveztem, és mellette a Satelles is jövő héten stúdiózik), hogy úgy döntöttem, megpróbálok ismét több időt szánni arra az alapvető formátumra, amire feliratkoztatok, mert nekem is borzasztóan hiányzik a hírlevelezés.

Ezúton is üdvözlök mindenkit, aki december óta tévedt ide, és egy látszólag elcsendesedett hírlevélnek szavazott bizalmat! Ha nem is hetente, de adott időközönként biztosan kaptok tőlem üzenetet, ez a csatorna a mentális egészségem egyik utolsó védvára, és magamnak is be kell ismernem, hogy az írás legalább annyira hiányzik az életemből, mint ahogy zenélés nélkül is megkukulnék.

Ebben az üzenetben szeretném felhívni a figyelmeteket pár idei lemezre, amik nálam nagyon benn ragadtak, és talán nem kísérte azok megjelenését igazán nagy hírverés. Ilyen értelemben most tényleg teljesen szubjektív lesz, amit itt láttok (anélkül, hogy méltatnám pl. az új Vitriol, Gatecreeper vagy Eidola albumokat: ezeket a kisterem nélkül is megtalálod), de remélem, találsz benne új kedvencet.

És ha mellé menne ez a szelekció, akkor is írjatok nyugodtan akár itt, akár levélben, mindig örülök, mikor kerestek! Azért pedig ne haragudjatok, ha lassan válaszolok: egy 13 hónapos kislányt kergetni néha sokkal kimerítőbb, mint azt eredetileg gondolhatná bárki is.

---

SVDESTADA: Candela
(2024, Svdestada) // Bandcamp / Spotify
FFO: Boneflower, Ictus, Meleeh

A madridi Svdestada harmadik nagylemeze valódi vízválasztónak bizonyult, hiszen a Candela nemcsak saját alkotói csúcsuk, hanem azon ritka albumok egyike, amin a neocrust, a szenvedélyes post-black metal és a screamo egyvelege nem biccen, és nem válik giccsessé sem.

A Candela dalait hallhatóan a kifejezésvágy, és nem a megfelelni akarás mozgatja, emiatt tud január óta rendre visszatérni ez a lemez a hallgatásaim közé. A hangzás csodálatos, a témák között van, ami kissé csiszolatlan maradt, de amikor nem az öklödet ráznád valami pincében ezekre a dalokra, biztos jön egy olyan beforgós dallamív, ami épp annyira borzongató, hogy egyből viszi is magával a saját önmarcangolásodat. Remélem, jönnek majd a közelünkbe, tényleg ritka az, amikor ennyire izgalmas és szerethető lemez születik ebben a műfaji metszéspontban.

---

COGNIZANCE: Phantazein
(2024, Willowtip) // Bandcamp / Spotify
FFO: Exocrine, Hath, Obscura

A leedsi Cognizance mindig különutas volt a kortárs technikás death metal színtéren, nagyívű koncepcióival és befelé forduló atmoszférateremtésével pedig sosem abba az irányba tartott, hogy virtuóz látványpékségként vívjon ki elismerést. Ez a szemléletmód a Phantazein dalait is alapjaiban határozza meg, ami ha újdonságértékében nem is ugorja meg a 2021-es Upheaval élményét, zenei teljesítményben finomhangolt és tökéletesített mindent, ami már ott is működött.

Ha egy mondatban kéne megfogalmaznom, miben más a Cognizance, azt mondanám, hogy ők nem Obscura, hanem Opeth-plakátokkal díszíthették fel a próbatermüket, és ennek köszönhetően minden dalírási mintázatban visszaköszön az a hipnotikus mélabú, ami ilyen zenei keretrendszerben a dühöt és az agressziót is szenvedélyes sodrássá változtatja. Az a legjobb a Phantazeinben is, hogy nem lehet róla kiemelni dalokat, mert egységesen magas színvonalú az album, amivel egyaránt próbát tehetnek azok, akik az utolsó Whitechapel lemezben értékelték a kísérletezést, de mégis hiányoltak valamit, és azok is, akiknek Necrophagist-újrakiadások előrendelésre dobban a szíve.

---

CAVE SERMON: Divine Laughter
(2024, Cave Sermon) // Bandcamp / Spotify
FFO: Diploid, Frontierer, Mouth of the Architect

Az idei év legzaklatottabb teljesítményét eddig nálam a Cave Sermon második albuma hozta el, mert a melbourne-i zenekar megtestesíti mindazt, amit az extrémzenei hangzásoktól napjainkban érdemes elvárni. A Divine Laughter dalaiban megteremtett zenei világban egyszerre találkozik a death metal (annak barlanglakó és technikás változata egyaránt), az ezredforduló Ipecac-lemezeinek határfeszegetései a türelemmel, zajokkal és hangszínekkel, a korai Isis sludge-os, post-metalos monolitépítése, és a black metal távolságtartása is.

A terpeszkedő, mázsás dalok a töredezett szerkezetek ellenére is képesek magukkal sodorni, és a Cave Sermon legnagyobb erénye épp emiatt az arányérzék: ez a lemez csak lefelé tud húzni, de mindig mindenből pont eleget kapsz ahhoz, hogy az összhatás ne legyen didaktikus vagy unalmas. Egy igazságos világban ez a lemez egy ennél karakteresebb lemezborítóval jelenhetett volna meg a Relapse gondozásában.

---

DISSIMULATOR: Lower Form Resistance
(2024, 20 Buck Spin) // Bandcamp / Spotify
FFO: Voivod, Cryptic Shift, Vektor

Ha már több hírlevelem is olvastad, pontosan tudod, hogy nekem el lehet adni egy albumot eredetiség nélkül is, ha a dalok annyira működnek magukból, hogy el tudom hinni róluk, hogy a lemezkiadás háttérben a zene szeretete, és nem anyagi megfontolás állt. A kanadai Dissimulator ékes példa erre, mert a Lower Form Resistance a legjobb nem-Voivod lemez az utóbbi 20 évből, amiben mindent megtalálsz, amiért érdemes szeretni az összes sci-fi thrash zenekart.

A Lower Form Resistance dalaiban persze nem csupán a Voivod hagyatéka testesül meg a ‘we are connected’ gondolat jegyében, de központi szervezőerőként mégis a Killing Technology élménye rendeli maga alá a hol Possessedre, hol Anthraxre emlékeztető riffeket egy bizarr, a legjobb értelemben véve történetmesélős albumon. Ha nagyon szőrszálhasogató lennék, szóvá tenném, hogy ez a fajta éneklés néhol kevés ennyire jól megírt dalokhoz, de ettől eltekintve is a Dissimulator az idei év egyik legszerethetőbb extrémzenei albumát adta ki, amiben érdemes elveszni.

---

TAROT: Glimpse of the Dawn
(2024, Cruz del Sur) // Bandcamp / Spotify
FFO: Uriah Heep, Rainbow, Deep Purple

Nagyon szeretem azokat az albumokat, amik a hetvenes évek proto-heavy metaljának izgalmát igyekeznek megragadni, azt a szűk keresztmetszetet, amikor még nem volt annyi műfaji elágazás, és a történetmesélés, a világok megteremtése volt a rockzenei albumok esszenciája. Az ausztrál Tarot ilyen értelemben a Uriah Heep, a Rainbow és a Deep Purple hagyatékához nyúl, de amiért írok erről a lemezről, hát, kitalálhatod: a Glimpse of the Dawnon kb. minden adott lett volna a fingszaghoz, és közben mégis iszonyú menő és szerethető lett a végeredmény.

Az ausztrál zenekar új lemezére nyolc évet kellett várni, és maradéktalanul meg is érte: ez az idő hallhatóan az alkotófolyamat tökéletesítésével telt, és az analóg tónusú, melegen vibráló dalok is azt tükrözik, hogy a túlírás helyett mindenből pont annyi került az albumra, amennyire szükség van. A Tarot magabiztosan sajátította el az előbb megemlített zenekarok stílusjegyeit, de ami fontos, hogy jó arányérzékkel is bánik ezekkel az eszközökkel. Legutóbb a Spell 2022-es, Tragic Magic albuma sikerült ennyire jól, szóval tényleg nem megszokott az, ha néha beesik egy ennyire kiemelkedő album ebben a hangzásban.

---

SORCERER: Devotion
(2023, Delivrance) // Bandcamp / Spotify
FFO: New Lows, Everything Went Black, Brutality Will Prevail, Rise and Fall

A francia Sorcerer új albuma, a Devotion középköri párhuzamok felállítására épül, de ami ennél is izgalmasabb, hogy az alapvetően metalos hardcore lemez milyen könnyed módon egyesíti a 2010-es évek Deathwish-megjelenéseinek hangulatát egy baljós, keserédes atmoszférával, amit tisztán kipengetett gitártémák, na meg a csenddel való játék testesít meg két breakdown között.

Eleve rendhagyó, de izgalmas ötlet, hogy egy metalos hardcore lemez Amaury Sauve-vel, a Birds In Row kreatív agyával készüljön el, de a Devotion minden pillanata ráerősít arra, hogy ez az összjáték az idei év egyik legizgalmasabb lemezét eredményezte. A Sorcerer így kiléphetett a gyaluló, középszerű metalos hardcore bandák közül, és sajátos megszólalásával, arculatával is igazi tényezővé válhat az európai színtéren. Sajnos a Foreign Handsszel, Guilt Trippel közös turnéjuk elkerüli Budapestet, pedig ez az összeállítás tökéletes látlelete annak, hogy friss zenekarok hogyan tudnak bátran újraértelmezni évtizedes hagyományokat.

---

CONTENTION: Artillery From Heaven
(2024, DAZE) // Bandcamp / Spotify
FFO: Morning Again, Congress, Liar, Arkangel

Az edge metal továbbra is köszöni szépen, jobban van, mint az utóbbi tíz évben bármikor. Idén már a Gray State is bekopogott ezen az ajtón (nem is beszélve a nemrég Budapestet is megjárt TruexFeelingről), de a Contention egyenesen rád is rúg mindent, mert az Artillery From Heaven feszesen eljátszott gitártémái, klasszikus értelemben vett floridai vokáljátéka és váltásai a suttogós, monologizáló és üvöltő témák között úgyis vigyázzba fognak állítani téged is.

A Contention azért is ennyire hatásos, mert alapvetően kevés zenei eszközhöz nyúl, de azt olyan magabiztosan járatja csúcsra, hogy az Artillery From Heaven ettől egy pillanatig sem hat dohos-poros múltidézésnek. A DAZE-nél megjelent kiadvány épp annyira mai, amennyiben hallhatóan támaszkodik az ezredforduló zenei megoldásaira, és a sok átkötővel tarkított lemezen annyira hangsúlyos (és ami legalább ilyen fontos: csodálatosan megszólaló) riffek hallhatóak, hogy nagyon könnyű újra és újra visszatérni ehhez az élményhez. Igazán üdítő lemez lett, ami nagyon magasra rakja a mércét ebben a hangzásban.

---

KIDNAPPED: Disgust
(2024, DAZE) // Bandcamp / Spotify
FFO: Napalm Death, Weekend Nachos

Elsőbálozónak semmiképp sem nevezhetjük a connecticuti Kidnappedet, de könnyen lehet, hogy a Disgust az a lemez, amiért ennek a zenekarnak érdemes volt megalakulnia, turnéznia és általában küzdenie, hogy megszülethessen. Az album egyszerre hat erőszakosnak, frissnek és mainak, miközben a power-violence hagyatékát merevíti ki a jelenben: mindenből merít egy kicsit, de közben a végeredmény annyira sodró erejű, hogy másodlagossá válik, honnan is jött az inspiráció.

Egy dolog biztos: ha az utóbbi pár lemezen a Napalm Death kísérletezései kicsit mellémentek (amivel szerintem semmi baj sincs), és általában kezdtél besokallni attól, hogy a power-violence-et mennyire maga alá próbálta darálni a grindcore metalos megközelítése, akkor a Disgustot két pofára fogod zabálni. Ez a lemez ugyanis legalább annyira kötődik a power-violence punk gyökereihez, mint amennyire megszólalásában sem viselkedik úgy, mintha metalosokat akarna szórakoztatni, és csak remélni tudom, hogy ezzel a hozzáállással és teljesítménnyelé a Kidnapped biztosan sokak szívéhez talál majd utat.

---

CLEARXCUT: Age of Grief
(2024, Lifeforce) // Bandcamp / Spotify
FFO: korai Caliban, korai Heaven Shall Burn, korai Parkway Drive

Alaposan felfordult a ClearxCut felállása a legutóbbi lemez óta, de azzal, hogy Gabriel Dubko (Implore, Wormrot) a basszusgitár helyett mikrofont ragadott, a lehető legjobb alapokat adta meg ahhoz, hogy az Age of Grief ne egy kínosan erőlködős lemez lehessen. Persze a zenei alapok így is változtak némiképp, és sok hallgatás után bevallhatom, hogy a 2022-es ‘Songs of Desire szenvedélye közelebb állt hozzám, de az a fajta morózus, kimért, német módra kicentizett ezredfordulós metalcore, amit az Age of Grief lehoz, még így is hiánypótló az európai színtéren, és a Lifeforce-nak is visszaad valamit a régi patinájából.

Az egyetlen dolog, amit felróhatok az albumnak, hogy néha nekem túlzottan komótos, olyan, mintha egyenesen megváratna azzal, hogy mikor jön egy-egy húzós riff, de annyira erős a megteremtett hangulat, hogy még ennek ellenére is bedőlök minden alkalommal. Ha hiányzik neked a fenti háromszögben definiált hangzás, és el tudod fogadni, hogy a dobos középtempó fölé sosem megy, az egyik legkellemesebb idei meglepetésed lesz az album, amit május 30-án élőben is hallhatsz a Kriptában.

---

HEAVENLY BLUE: We Have The Answer
(2024, Secret Voice) // Bandcamp / Spotify
FFO: United Nations, pageninetynine, Hawak

Ugyan a Frail Body új megjelenése eléggé elnyomott a Deathwish környékén minden műfajazonos próbálkozást az utóbbi időszakban, Jeremy Bolm saját kiadójánál azóta megjelent a detroiti Heavenly Blue debütalbuma is, aminek kell némi időt adni, de megéri a befektetett munkát. A We Have The Answer igazi alkotói teljesítmény, és nem pusztán azért, mert a zenekarnak egyébként hét (!) teljes jogú tagja van, hanem mert hallhatóan sok vélemény és inspiráció ütközött a lemez írása során, aminek köszönhetően a We Have The Answer egyszerre panteonja a screamo aranykorának, és változatos is annyira, hogy a végeredmény ne egy simán felmondott feladat legyen.

A dalok játékideje sosem megy három perc fölé, és nincs is helye igazán a pátoszosságnak: a Heavenly Blue is az erőszakos, határfeszegető irányából ragadja meg a műfaj szenvedélyét, így sem post-rockos kitartásokkal, sem fokozatosan épülő felhúzásokkal nem fogsz találkozni a lemezen. Jól megírt váltásokkal, a korai Touché Amoré fésületlenségét idéző kipengetésekkel viszont annál inkább, nem is beszélve a United Nations lemezek felszabadító káoszát. Az album egyetlen hátránya, hogy gyengén szól, de ha ezen felül tudsz kerekedni, nagyon könnyű lesz visszatérned ezekhez a dalokhoz, ha egy igazán megbízható, mégis üdítő screamo lemezre vágynál.

---

COGITATIONS: Relinquished
(2024, Reality Fade) // Bandcamp / Spotify
FFO: Breakdown of Sanity, Emmure, Bonecarver

Bár én is nagy örömmel fogadom a deathcore-ban azt a múltidézést, amiben a Psycho-Frame visszahozta az életünkbe a MySpace-állapotfrissítések hangját, azért nagyon vágytam egy olyan megbízható albumra is, ami nemcsak bitang jól szól, hanem a zenei formanyelve is inkább dühös, mint kimunkált. Azért nincs mindig szükség a varázslásra, és két jól elhelyezett breakdown többet tud állítani, mint egy olyan gitártéma, amit csak azért erőszakolnak a dalba, hogy technikásnak hasson. A Relinquished minden hasonló próbálkozástól megkímél mindenkit, és visszahozta a slambe a Palmeri-faktort.

Az alig félórás lemezén jó arányérzékű groove-okat, változatosan mélyre kevert gitártémákat keverő Cogitations (of a Nihilist, régi nevén) tényleg azért ilyen hatásos, mert semmit sem visz túlzásba. A kirakatba ki tudja tenni a Distant és FRCTRD közreműködéseket, de a kilencszámos anyagot enélkül is elviszi a megteremtett, örvénylően gonosz hangulat. Azt külön nem kell hangsúlyoznom, hogy semmi váratlant vagy újszerűt nem fogsz hallani ezen az albumon, viszont annyira tisztességes a Relinquished az elejétől a végéig, hogy könnyen kaphatod magad azon, hogy időről-időre azért visszatérsz a húzódalokhoz.

---

BURNING LORD: Arcane Demolition
(2024, Streets of Hate) // Bandcamp / Spotify
FFO: Killing Time, Dead Heat, ‘Oxygen Tank időszakos Mental

A bostoni Burning Lord debütálása az a klasszikus értelemben vett crossover anyag lett, amin a bostoni hardcore/punk hangzás találkozik a nyolcvanas évek extrémzenéjével, és ilyen értelemben, jóformán elkerülhetetlenül a New York-i színtérrel is. Az Arcane Demolition akkor a legszerethetőbb, amikor a csattogó basszustémás, óbégató verzéket önfeledt ‘hell yeah’ kiüvöltések, a Slayertől megörökölt visszhang, vagy feszesen lefelé pengetett riffek követik, tehát a legelső percétől a legutolsóig.

A Burning Lord nem veszít célt, ilyen értelemben az Arcane Demolition egydimenziós album, viszont a vállalását magabiztosan hozza, és általánosságban mindmáig sokkal könnyebb ciki crossover thrash albumot írni, mint igazán szerethető és emlékezetes teljesítményt. Ez a lemez főleg azért működik ennyire, mert nem hallható másolás és modellkövetés zajlik, hanem elemeiből építették fel a srácok mindazt, amit és ahogyan közölni szeretnének. Ja, és hogy közben ugyanarra jutottak, mint negyven éve a sorstársaik? Igaz, de amíg a dalok ennyire jók, ezzel semmi baj sem lehet.

---

HOME INVASION: Enemy
(2024, WAR) // Bandcamp / Spotify
FFO: Think I Care, Negative Approach, World I Hate

A chicagói Home Invasion debütalbumában minden találkozik, amiért a hardcore/punk agresszív, erőszakos hangzása sosem válik unalmassá. És persze a tavalyi év során is voltak olyan albumok, amikhez idő kellett, míg megtalálták a szélesebb értelemben vett célközönségüket (Speed Plans, Delco MF’s, Antagonizm, stb.), de a Home Invasion egy igazságos világban a következő hónapok egyik legtöbbet említett zenekara volna, hasonlóan ahhoz a mikrohype-hoz, ami a Conservative Military Image mögé állt be.

Az Enemy a teljes játékideje alatt kíméletlen, stílusos, és végtelenül szerethető, mert minden váltásában igazi. Nézz rá a lemezborítóra, és pontosan látod, hogy hétpróbás zenészek szerelemprojektjéről van szó csutkára kitekert gitárerősítőkkel, pumpáló dobtémákkal, elnyújtottan szótagoló verzékkel, és végtelenül analóg összhatással. A Home Invasion nem elégszik meg azzal, hogy felidézze a múltat, és a tavalyi World I Hate lemezhez hasonlóan igazolja, hogy mindig szükségünk lesz ilyen elánnal megírt albumokra.

---

SAVAGE OATH: Divine Battle
(2024, Postmortem Apocalypse) // Bandcamp / Spotify
FFO: Jag Panzer, HammerFall, Eternal Champion

Brendan Radigan bármihez is ér, az arannyá változik, és ha nem elég az életedbe a Sumerlands, itt az új zenekara, a Savage Oath, ahol Visigoth, Manilla Road és Ironsword tagokkal idézi fel a nyolcvanas évek US power metalját némi európai hatással, de csak pont annyira, mintha a csúcskorszakos HammerFall szteroidon nyomna Vicious Rumors témákat, szóval az nem opció, hogy ne ránts kardot.

Ha olvasod ezeket a bejegyzéseket, tudod, hogy már-már sznobériába hajlóan vagyok válogatós, ha klasszikus értelemben vett heavy metalról van szó, de a Savage Oath tényleg az utóbbi évek egyik legnagyobb durranása: erőteljes, epikus, és kellően hatásos ahhoz, hogy bármelyik A-listás fesztiválon megállja a helyét. Csak remélni tudom, hogy nem maradnak meg az underground szerelemprojekt elérési szintjén, mert annál sokkal több van ezekben a dalokban. És az sem utolsó szempont, hogy a lemezt ihlető ikonok többsége számára nem opció a méltósággal öregedés, szóval valódi űrt töltene be a Savage Oath élőben és hangfelvételen egyaránt.

---

IRON CURTAIN: Savage Dawn
(2024, Dying Victims) // Bandcamp / Spotify
FFO: Exciter, Running Wild, korai Jaguar

Már a lemezborító sem igényel magyarázatot, de a Savage Dawn tényleg egy olyan speed metal lemez, amiből évente egy íródik meg ennyire magabiztos elánnal. A spanyol Iron Curtain zenéjében egyszerre ott van a nyolcvanas évek NWOBHM hatása, a Motörhead sodrása, a Running Wild gitározása is, na meg a Tank vagy az Exciter feszessége, de a legjobb az, hogy a végeredmény nemcsak szórakoztató, hanem borzasztó hatásos is.

A hasonló lemezek legnagyobb gyengéje, ha csak addig kötnek le, amíg szólnak, de az Iron Curtain már nem elsőbálozó, ez a zenekar ötödik albuma, szóval kellő alapossággal tudtak afelé fordulni, hogy a témák emlékezetesek is legyenek. Illetve ez másodlagos, de a Savage Dawn a dalok szintjén van annyira változatos, hogy ne érezd ismétlődőnek a vissza-visszatérő tempókat, és kicsit ez a lemez hátránya is, mert néha többet markol, mint amennyit be tud vállalni olyan értelemben, hogy sok ajtót kinyit a lemez, de nem mindegyiken megy be végül. Viszont ha ezt felfogjuk korszakos hatásnak, meg általában a metal szeretetének, akkor ugyanoda lyukadsz ki, mint én, hogy ez a zenekar hallhatóan a saját örömére zenél, és a Savage Dawn a hallgatás után is veled tud élni majd a dalok szintjén.

---

Ennyi fért a visszatérő hírlevelembe, remélem, találsz benne kedvedre való lemezt. És ha igen, mindenképp írd meg, melyik az!

Vigyázzatok egymásra:
Dávid