#036
Planes Mistaken For Stars, Leaving Time, Hidden Mothers, Bedsore, Black Curse
Sziasztok,
az alábbi hírlevélben még nem fordulok rá az év zárására, de előre szerettem volna jelezni, hogy idén tízéves hagyományt fogok megtörni azzal, hogy nem véglegesítem a saját évzáró toplistámat, ilyen értelemben pedig a tavalyi maratoni listázás megismétlésére sem kerül majd sor.
Ha röviden összefoglalnám az okokat, úgy tudnám megtenni, hogy a jelenlegi élethelyzetemben írni szeretek, de gondolkodni kevésbé, emiatt pedig úgy szervezem a következő kisterem-hírlevelek tartalmát is, hogy inkább megpróbáljam felhívni a figyelmeteket pár megjelenésre (vagy emlékeztetni olyan lemezekre, amiket valószínűleg hallottatok), de a mentális egészségem most nincs a csúcsán, és meg kell válogatnom, milyen kihívást támasztok magammal szemben, vagy ha úgy tetszik, milyen csatába megyek bele magammal.
Aggodalomra azonban semmi ok, és jönnek majd a kapcsolódó lemezmustrák, viszont formátumát tekintve a tizenkettes levél lesz majd az alapvető formula ezeknél az albumoknál, mert a visszajelzéseitek alapján jobban szeretitek, ha inkább több lemezt ajánlok kevesebb kommentárral, mintha jobban szűrném a tartalmakat, és mélyebben próbálnék belemenni, ezt pedig tiszteletben tartom. A mostani alkalommal azonban még frissebb megjelenéseket mutatok be, remélem, így is találtok olyat, aminek örömmel adtok majd esélyt.
PLANES MISTAKEN FOR STARS: Do You Still Love Me?
2024, Deathwish Inc. // Bandcamp / Spotify
FFO: Neurosis, Cave In, Hot Cross, Majority Rule
Fennállása során a Planes Mistaken For Starsnak is megvoltak a maga korszakai, de a Do You Still Love Me? az a felkavaró, meghatározó hattyúdal, ami nemcsak méltó lezárása egy életműnek, hanem az a kiadvány is, ami felveszi a versenyt a 2006-ban megjelent csúcslemez Mercy-vel. A Do You Still Love Me? minden szempontból egy posztumusz album, így elválaszthatatlan tőle nemcsak a tragédia, hanem az élet törékenységének beismerése is. A frontember-szövegíró Gared O’Donnell 2021-ben vesztette el a harcot a rákkal, az első dalban pedig a négy évvel korábban elhunyt gitárosának állít emléket, ez a felütés pedig gesztusként is megalapozza az egész lemezt.
A Do You Still Love Me? zeneileg a post-hardcore, a noise rock és a grunge háromszögében íródott, néha közbevetve a legjobb értelemben vett utaztatós, már-már post-metalos lebegtetéseket, de alapvetően nincs helye hirtelen törésnek vagy váltásoknak. Az utolsó ‘Planes-album tudatosan szerkesztett elköszönés az élettől és a feldolgozatlan traumáktól, amiben Gared énektémái megrázóak, sorai tömörek, szövegei minimalisták, viszont a kifejezőereje magabiztosabb, mint korábban bármikor. A Do You Still Love Me?-t áthatja egy olyan bölcsesség, amiben az élettől való elbúcsúzást a megbékélés határozza meg, holott az album az oda vezető utat, a kételyeket, a fájdalmakat, a megpróbáltatásokat merevíti ki egyetlen, zavaróan megélhető és magányos képpé. Az albumra végül nem került fel az összes dalkezdemény, és bevallom, ezzel szerintem semmi baj sincs: a Do You Still Love Me? méltóképp állít emléket Gared szerzői teljesítményének, és akkor is elérzékenyít majd, ha az album forrástörténetét nem veszed számításba.
LEAVING TIME: Angel in the Sand
2024, Sunday Drive // Bandcamp / Spotify
FFO: Elliott, All Under Heaven, Nothing, Engine Down
Időről-időre mindig kiderül, hogy amikor hardcore/punk zenészek kipróbálják magukat más hangzásokban, a végeredmény szinte biztosan el fog térni a fősodortól, viszont igazibb és megélhetőbb lesz, mint azok a kihívó megjelenések, amik csak a sikerre hajtanak lényegi tartalom nélkül. A Leaving Time azon zenekarok sorát erősíti, amikor a kilencvenes évek indie/emója, az alternatív rockzene és a shoegaze hagyatéka nyer új értelmet, amihez az is kellett, hogy a tagok olyan zenekarokból jöjjenek, mint a Method of Doubt vagy a True Form, és hogy a stúdiómunkálatokat John Howard (Magnitude) és Zac Montez (Turnover, Cloakroom) végezzék el, akik pontosan tudták, mire van itt szükség.
Az Angel in the Sand dalaiban mindenki kiemelkedő teljesítményt nyújt, és a fent felsorolt zenekarok közül nem tudom eléggé nyomatékosítani, hogy az Elliott keze nyoma mennyire rajta van minden modulált gitárjelen és visszhangos éneken. Ettől függetlenül, vagy épp erre alapozva a Leaving Time debütalbumán a frontember-szövegíró Reed Cothren a karmester. Az ő tökéletes arányérzékkel hátrébb kevert énektémái, megtört dallamívei (amikről néha még a kései Isis is eszedbe juthat, és egy pillanatig sem viccelek) alapvetően határozzák meg azt, hogy a lemez fátyolszerű mélabúja egy pillanatig sem fárad el, és végig annyira működnek a zenei oldások is, hogy sosem telítődik el a füled. Ha már sok hasonló albumot hallottál ebben a megszólalásban, azt fogod gondolni, hogy ez egy újabb hasonló próbálkozás, és ilyen értelemben igazad van: viszont a Leaving Time valamiért elképesztő elánnal talált új, zenéjére fogékony közönséget, és ez talán azon ritka kivételek egyike, amikor a valódi artisztikus teljesítmény tényleg képes utat törni magának. Ha ez az album a kilencvenes évek közepén jelenik meg, akkor a Revelation viszi körbe, mint a véres kardot, és az útja végén járó Jawbreaker karolja fel őket, ennél nagyobb bókot pedig nem tudok írni.
HIDDEN MOTHERS: Erosion / Avulsion
2024, Church Road // Bandcamp / Spotify
FFO: Holy Fawn, Pianos Become The Teeth, Thrice, Moving Mountains
Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem a sheffieldi Hidden Mothers debütálását, az a megfontolt volna, mert az Erosion / Avulsion dalaiból hallatszódik minden próbateremben töltött óra és közös agyalás eredménye. A Church Road által kiadott bemutatkozó nagylemez egyértelművé teszi a kijelölt irányokat: a post-metaltól a hangulatfokozást, a screamótól és a post-rocktól az érzelmességet és a szenvedélyt, a post-hardcore-tól pedig az ezekről való figyelemelterelést honosította meg a zenekar, és szerencsére nem álltak meg annyinál, hogy az egyes hatások csak váltakozzanak a dalok között, vagy azokon belül.
Az Erosion / Avulsion nem adja könnyen magát, de ez elsősorban annak tudható be, hogy a zenekar is vállaltan ment bele ebbe a nehezített terepbe. Ha rosszindulatú lennék, azt mondanám, hogy hátulütő tud lenni, hogy a dalok minősége nem ugorja meg a hatások életművét, ugyanakkor annyira friss és izgalmas a Hidden Mothers amalgámszerű karaktere, hogy magától értetődővé válik, hogy ez még csak egy út kezdete, amihez az alapok teljesen betonbiztosak. Ezt mi sem bizonyítja jobban, minthogy az album tényleg képes beszippantani, és a műfaji hatások aknamezején sosem lesz pátoszos, katarziskergető vagy nyájas. Ebben az erőskezű kontrollban néha azért hiányolom azt, amikor elszabadul a kontrollálatlan energia (főleg olyankor, amikor a hangulatteremtés még nem rajzolja ki az amúgy kellemesen terpeszkedő dalok ívét, és nem gondolok többre, mint amit egy Aussitot Mort csinált), de ez is inkább a zenekar tudatosságát dicséri, mert a Hidden Mothers egy pillanatra sem hagy esélyt a véletlenre. És lehet, hogy pont emiatt nem is mondhatom, hogy a végeredmény évzáró toplistás teljesítmény, de azt igen, hogy semmi szégyenkeznivalója nincs a zenekarnak ezzel a lemezzel, és ha megtalálod a hozzá vezető utat, akár a Thrice-os énektémákon, akár az elszállósabb részeken keresztül, akkor azon kapod majd magad, hogy már megint ez szól.
BEDSORE: Dreaming the Strife of Love
2024, 20 Buck Spin // Bandcamp / Spotify
FFO: Opeth, Blood Incantation, Goblin
Nem érdemli meg ez a lemez, hogy egyfajta lepattanóként arra épüljön róla egy ajánló, hogy az új Opeth-lemez mennyire nehezen szerethető, vagy hogy a Blood Incantation megírta a legkönnyebben hozzáférhető csúcsalbumát, viszont azt mindenképp ki kell emelni, hogy a pár éve a Robotban is megfordult zenekar nagyon bátrat húzott az új lemezével, és a végeredmény messze túlmutat minden előzetes elvárásomon. Előre rohanok: ha neked jobban tetszettek a korábbi Bedsore-felvételek alapvetően metalra épülő megfejtései, teljesen érthető, ha ennyi bélyeges utaztatás sok lesz neked, viszont ha te sem tudsz betelni azokkal a kiadványokkal, akik a progresszív metal minden létező válfaját az extrémzene felől közelítik meg, akkor új befutód lesz az idei évre.
Az olasz Bedsore hangszerelésben és dalszerzésben hatalmasat lépett most előre. A ‘Dreaming hangulatában egyszerre találkozik az a fajta gótikus, fenyegető atmoszféra, ami a korai Anathema és a My Arms-időszakos Opeth sajátja volt, a death metal és általában az extrémzene határfeszegetése, és Claudio Simonetti alkotói világa. A Bedsore olyan, mintha a Goblin metalos unokája lenne, és ebben a kísérteties atmoszférában minden mellotron, harsona vagy szintetizátorbetétnek tényleges hangsúlya van. A dalok többsége hat és tizenkét perc között teljesedik ki, az abszolút csúcs pedig a Scars of Light / ‘Colossus dalpárosa: ha nem vagy biztos benne, hányadán állsz ezzel a lemezzel, ez a két dal azonnal működhet lakmuszpapírként is, mert vagy imádni fogod, vagy elkapcsolsz róla. Ha velem együtt azok táborába tartozol, akik üdvözlik a hasonló teatralitást, amikor egy konceptalbum hangszerelésében, hangulatteremtésében is a határokat feszegeti, miközben egymástól eltérő zenei kultúrákat mos össze, akkor nálad is könnyen az év csúcsteljesítményei közé kerülhet ez a lemez. És hidd el, tényleg megéri neki időt adni. A zenekar jövőre a Fulcival tervez Európa-turnét, és belül bízom benne, hogy legalább a közelbe eljutnak.
