#029
Beszélnünk kell a Violent Revolutionről (meg pár újabb megjelenésről)
Sziasztok,
az aktuális hírlevelet egy visszatekintéssel szeretném kezdeni, és ha nem bánjátok, lesznek alkalmak, mikor korábbi albumokra térnék vissza, jellemzően kontextus nélkül, a saját szórakoztatásomra.
Ha ez zavar, akkor jelezzétek nyugodtan, de a stúdiózás óta itt bizsereg az oldalamban, hogy szeretnék pár sort írni a Kreator saját gyökereihez való visszatéréséről, a műfajjal szembeni érzelmeimet pedig már tisztáztam korábban.
Azért pár újabb lemez is belefér majd, ígérem. És ezúton is köszönöm, ha időt szánsz erre a hírlevélre!
A Kreator a kilencvenes éveket kortársaihoz hasonlóan kísérletezéssel, határfeszegetéssel töltötte, ami messze nem volt egyedülálló jelenség. Nem tisztem megítélni, hogy ezt a gótikusnak szánt, de mindenképp lelassult és lecsillapodott átmenetet mennyire hajtotta belső késztetés, esetleg pusztán a sikerre való éhség, már csak azért sem, mert akkor szinte minden thrash metal zenekar jelentkezhetne riportolásra az Anthraxtől a Megadeth-en át akár az ekkoriban Pantera-riffeket kergető Overkillig.
Viszont ebben az időszakban azért felnőtt egy olyan nemzedék, amelyik az ezredfordulóhoz közeledve szerette volna újra megélni a metal extrémitását, ezzel újra piacot teremtve a gyökerekhez való visszatéréshez: nem véletlen, hogy 2001-ben a Sodom is úgy csinált az M-16-on, mintha az Agent Orange óta nem történt volna semmi, és ezzel senkinek nem is volt problémája, pont úgy, ahogy a Violent Revolution alapélménye is a Coma of Soulsig megy vissza körítéstől-tartalomig egyaránt, hiszen már a borítóval és a lemezcímmel is azoknak üzentek, akik akkor már évek óta nem tudták mire vélni a zenekar irányváltásait.
Ebben a digitális-analóg átmenetben végtelen izgalmakat rejt a kilencvenes évek vége, és az is, hogy Andy Sneap producerként hogyan segíthette olyan zenekarok mainstream felemelkedését, mint a Nevermore vagy az Arch Enemy, miközben a Masterplan irányba rakásával újra menővé tette a hard rockot, az Earth Crisist meg úgy gatyába rázta, hogy két évtizeddel később is tetten érhető a hatása a metalcore-ban. Sok korabeli kritika a Violent Revolutiont is Sneap termékének tekinti, kiemelve a skandináv dallamosság jelenlétét, de én más okot feltételezek a háttérben: Sami Yli-Sirniö, a zenekar új gitárosa felkészülten érkezett a csatába, és azt látta, hogy Millét már nem lehet rákényszeríteni a Pleasure To Kill sebességére, viszont olyan thrash dalokat írt, amikben az igazán gyors és dühös részek helyét dallamos-technikás gitártémák vették át, nagyban támaszkodva Schuldiner utolsó munkáira.
Az ezredforduló idején az egész műfajt megrázta az élet végességének ténye: az, hogy a Death és a Control Denied atyja elvesztette a harcot a rákkal, Chuck Billy pedig újfent a csatáit vívta, azt gondolom, összehozta ezt a közösséget előadói szinten is, és a Violent Revolutionben amikor hiányolnád a Kreatort dühben vagy sebességben, olyankor nagyon könnyű belehallani a ‘Sound of Perseverance vagy az egyetlen megjelent Control Denied anyag keserédes hangközeit és nyakatekert ritmikáit, kiállásait, amik néhol tényleg emlékeztetnek skandináv dallamvezetésekre, de közben mindig van bennük egy-egy csavar.
A zenekar ebből azért nem csinált rendszert, inkább gondolom ezt a korszellem, a gyász és az összezárás élményének, hiszen Sami aztán képes volt újrateremteni a Kreator utolsó időszakában a megbízhatóság élményét, viszont a Violent Revolution mindmáig egy izgalmas és egyedülálló lemez. Nem rövid, az biztos, de érdemes benne elveszni. Egyszerre korlenyomata annak az újbóli felfutásnak, amivel a meghatározó thrash zenekarok visszatértek ahhoz, amihez a legjobban értenek, miközben mindenki modernizálta, újradefiniálta magát. És teljesen el tudom fogadni, ha a törzsközönség az ezt követő albumokkal nyerte vissza igazán a bizalmát, de annyira egyedülállónak hallom ezeket a dalokat mindmáig, hogy ha számot kell vetnem, számomra ez az újkori Kreator csúcsmunkája, mert hiába lehetett a kiadás mögött számos motiváció, azért mégis érezni benne a lelkesedést és a tüzet - pont azt, amit majdnem egy évtizeden keresztül megkérdőjelezhettek többen is a zenekar kapcsán.
THE TROOPS OF DOOM: A Mass to the Grotesque
(2024, Alma Mater / Blood Blast) // Bandcamp / Spotify
FFO: Sepultura, Slayer, Morbid Angel, Kreator, Dismember
Jairo Guedz a Sepultura korai szakaszában vállalt meghatározó szerepet, lényegében ő volt Andreas Kisser elődje a zenekarban. Viszont bármerre is fújta a szél az évtizedek során, azért csak hiányzott neki annyira a korai Sepultura extrémzenei keretrendszere, hogy életre hívott erre egy borzasztóan szerethető zenekart, az árulkodó nevű The Troops of Doomot, ahol úgy csinál, mintha nem változott volna semmi az elmúlt közel negyven évben. A ‘Mass a projekt második albuma, és a Morrisoundban kevert lemez igazi szerelmeslevél a nyolcvanas évek extrémzenei hangzásához, ahol thrash és death metal nem áll annyira távol egymástól.
A szóköpködő-analóg verzék mellett megférnek a láncfűrészes gitárok, a tucsi-tucsi dobtémák, a floridai lepengetések, és persze azért a thrash metal paneljei is a lehető legjobban kerülnek kihasználásra az anyazenekar korai időszakának hatásos megidézésével. A ‘Troops az egyik legszórakoztatóbb zenekar a színtéren, azt nem gondolom, hogy érdemi áttörésük lehet valaha is, de akkora szerelemprojektről van szó, hogy csak szeretni lehet a végeredményt is.
BAT: Under the Crooked Claw
(2024, Nuclear Blast) // Bandcamp / Spotify
FFO: Municipal Waste, Motörhead, Venom, Angel Witch
A Municipal Waste oldalhajtásait azért szeretem, mert soha nem állítanak többet annál, mint amire vállalkoznak, és közben mindegyik zenekarnak megvan a maga arculata, identitása, ami szánt szándékkal egydimenziós, de azt igyekszik mégis csúcsra járatni, fejleszteni. A Morbikonról külön írtam is, az Iron Reagant, Cannabis Corpse-ot pedig felesleges méltatnom. A BAT is ugyanebbe a kategóriába tartozik, ami egy szerelmeslevél a NWOBHM leggyorsabb szélsőségéhez.
Az Under the Crooked Claw egy változatos album lett, viszont az alig félórás játékidő nem egységes színvonalú, már-már kicsit kapkodós, ha a lemez egészét nézed. Két EP-re bontva sokkal nagyobbat ütnének ezek a dalok, mert itt tényleg a megteremtett hangulat, és nem a dalok emlékezetessége a központi mozgatórugó, viszont amit és ahogy csinál a zenekar, az tényleg el van víve a falig. Ha az FFO-ban megjelölt zenekarokat szereted, akkor a BAT-tel sem fogsz tévedni: ez nem évzáró toplistás lemez, de olyan megbízható teljesítmény, amit sosem bánsz meg, ha újra előveszel
ABRAMS: Blue City
(2024, Blues Funeral) // Bandcamp / Spotify
FFO: City of Ships, Torche, Failure, Quicksand
Időről-időre mindig felbukkannak olyan zenekarok, akik azzal találják meg a saját hangjukat, hogy műfajokat a saját szabályaik, belső igényük alapján kereszteznek. Ez persze nem mindig jelenti azt, hogy a végeredmény egyből átütő is lesz, de az biztos, hogy amit hallasz, nehéz egyből máshoz hasonlítani. A denveri Abrams pont ilyen zenekar, és a Blue City csúcsra is járatja azt a koszos, mégis elvágyódó hangképet, amiben benne van a kilencvenes évek alternatív rockzenéje, a grunge és a mainstreambe áttört post-hardcore hagyatéka, miközben a zenekar hallható inspirációkat kapott a Savannah-hullámtól, nem vetik meg a pszichedelikus részeket sem, és hogy ez az egész mégse legyen ekkora katyvasz, a dallamérzékük is autentikusan a kilencvenes években rekedt, valahol a Hum, a Failure és a Pearl Jam között félúton.
A Blue City egy nehéz album, borzasztó sok rétege van, és napjaink túltermelésében tényleg bevállalós attitűd kell ahhoz, hogy el tudj merülni benne, mert itt nincsenek egyből dúdolható refrének, meg pár hangból felépülő gitárdallamok. Viszont ha megtalálod az ide vezető utat, nagyon könnyű lesz visszatérni hozzá, mert ebben a sajátosan felépített zenei világban azért könnyű megnyugvást lelni, főleg érdemi kihívó nélkül.
DRIP-FED: Sold for Parts
(2024, Head2Wall / I.Corrupt.Records) // Bandcamp / Spotify
FFO: Gallows, Drug Church, Ceremony, Paint It Black
Harmadik lemezével a Drip-Fed bebizonyítja, hogy az ezredforduló Deathwish-lemezeinek hagyatéka képes akár húsz évvel később is szerethetően működni, úgy, hogy közben egyáltalán nem hangzik se fáradtnak, se avíttnak a végeredmény. A Sold for Parts a legközelebb talán a Wade MacNeil-időszakos Gallowshoz áll közel, hiszen a rock and rollos lüktetést a hardcore/punk sötétsebb tónusú átmenetei ölelik körbe, de azért ahogy eddig, úgy most is hallható, hogy a zenekar elég sokat markol a Modern Life Is War sötétebb időszakából, na meg a Paint It Black hagyatékából.
A Drip-Fedhez hasonló zenekarokat azért becsülöm igazán, mert alapvetően a szubkultúrán kívülre is képes eljutni korképként a teljesítményük: azzal, hogy a Drug Church kinyitotta ezeket az ajtókat pár éve, elég nagy esély van arra, hogy a Drip-Fed is úgy tudjon nőni, hogy alapvetően friss füleket vezessen be ebbe a világba, de ha eleve a hardcore/punk közösséget érzed sajátodénak, akkor is nagyon könnyű rátekeredni ezekre a dalokra, mert kellően szenvedélyesek, lazák, és hihetőek ahhoz, hogy egyből azt érezd tőlük, hogy a legjobb helyen vagy.
