Sziasztok,
ezen a héten eldugott és feltörekvő underground zenekarok helyett olyan thrash metal albumokat osztok meg veletek, amikről különböző indokokra hivatkozva amúgy is szerettem volna írni már. Remélem, találtok majd olyan albumot ezek között, amiket még nem hallottatok, esetleg olyat, amiről megfeledkeztetek, és a nyári kánikulában könnyebb lesz újra felfedezni.
Szóval most nem fogom leírni újra meg újra, hogy mennyire király a Sodom, a Dark Angel, a Nuclear Assault, a Forbidden, a Sadus, a Leeway, vagy bármi olyan, amit már korábban olvashattatok tőlem, hanem megpróbálok magamhoz képest újat, korábban le nem írtat állítani.
Ami szolgálati közlemény, az annyi, hogy ezúton is köszönöm, hogy hétről-hétre többen iratkoztok fel. A hírlevél már átlépte az ezer feletti olvasást, ami régen mindig lélektani határ volt a NuSkull cikkeknél, szóval tényleg hálás vagyok, amiért kitartotok! A következő belső mérföldkövem a 300 feliratkozó elérése lesz, mert a könyv is ennyi példányban talált gazdára, és furcsa módon most többen olvassátok ezeket a bejegyzéseket, mint ahányan feliratkoztok, de ez nekem is értékes visszajelzés. Valószínűleg kényelmesebb így böngészni, minthogy a levelesládákat terheljem méretes bejegyzésekkel.
De ennyi elég is belőlem, magasszárú cipőket bekötni, levágott ujjú pólót betűrni: jönnek a lemezek!
FORCED ENTRY: Uncertain Future
(1989, Combat Records) // Spotify // YouTube
FFO: Testament, Sanctuary, Death Angel, Pantera
Az, hogy Brad Hullt is főleg a Sanctuary miatt említik a leggyakrabban, eleve megmutatja, hogy a Forced Entry valahogy mindig megmaradt ilyen megénekeletlen hősként, pedig zeneileg borzasztó izgalmas és előremutató bemutatkozás volt már az Uncertain Future is. A seattle-i zenekar alapvetően a Bay Area hangzást csinosította fel, szóval a legközelebbi viszonyítási pont minden bizonnyal a Testament és a Death Angel lehet, viszont a gitározás annyira súlyos és a szó legjobb értelmében véve önfeledt, hogy ha a kilencvenes évek Panterája jut az eszedbe, az sem lehet alaptalan.
Az Uncertain Future-t egy jóval progresszívebb felfogású nagylemez követte, viszont ez nem azt jelenti, hogy a Forced Entry bemutatkozása kiforratlan volna. Épp ellenkezőleg: adott egy nagyon kötött, feszes zenei formanyelv, aminek van mintája, mégsem utánzat, és közben mai füllel is annyira frissnek és eredetinek hatnak ezek az ötletek, hogy abból utána majdnem az ezredfordulóig el lehet jutni, ha egy kis jóindulattal a Nevermore-ig tolod ki a Forced Entry vélt vagy valós hatását. A Combat Records gondozásában megjelent anyag nem szól kiemelkedően, viszont vannak kiemelkedő pillanatai (mint pl. a közönségkedvenc Anaconda, de az én kedvencem a záró Foreign Policy, ami váltásait tekintve a Control Deniedot jutatta mindig az eszembe), és méltatlanul lett elfeledve, ezért is szerettem volna itt ajánlani, mert az Uncertain Future mindmáig egy igazi gyöngyszem a thrash metalon belül is, ami egyszerre feszes, kikezdi a határterületeket, de közben meg formabontó is annyira, hogy érdemes legyen újra meg újra visszatérni hozzá.
MORBID SAINT: Spectrum of Death
(1989, Opus) // Spotify // YouTube
FFO: Sadus, Kreator, Demolition Hammer, Dark Angel
Az egyik kedvenc alulértékelt zenekarom a Morbid Saint, és őszintén nem értem, hogy miért nem alakult ki körülöttük nagyobb kultusz. A korai időszakukban rendre Chuck Schuldinerék előzenekara voltak, aminél jobb ajánlólevél aligha kell, miközben a zenekar mindvégig a szélsebes, nyers és agresszív ágát művelte a thrash metalnak. Ja, és azt is megengedhették maguknak, hogy a második nagylemezük első demóját 1992-ben, míg magát a lemezt 2015-ben (igen, kétezer-tizenötben) adják ki. Jó munkához idő kell.
A Spectum of Death-nek persze voltak terjesztési nehézségei, de ha a sors igazságot tett volna nekik, szerintem a legnagyobb túlélők oldalán hakniznának ma is világszerte. Ebben azért vagyok ennyire biztos, mert a thrash-t szerintem sosem volt elég gyorsan játszani, kell, hogy a végeredmény fenyegető, sötét és vészjósló legyen, márpedig a Morbid Saint már a bemutatkozó nagylemezén is megkerget mindenkit. Miközben ízig-vérig amerikai, ahogy megszólal (Eric Greif, az utolsó igazi rock and roll jogász tett róla), a dalok annyira ki vannak tekerve, és annyira szélvész a riffelés, hogy néha már kikacsintanak a death metalba is, de közben a dobok pumpálása megtartja a műfaji keretet egy mindmáig nagyon szélsőséges, vehemens lendülettel. Szóval a Spectrum of Death-ben mindaz megvan, amit a korszak extrémzenéjétől elvárhattál: feszegetni a határokat, miközben legyen minden gyorsabb, veszélyesebb, dühösebb, és közben az egész mégsem egy Reign In Blood utánérzés, és egy percig sem válik cikivé, hanem mindmáig feszes vigyázzállásban tudod élvezni azt, hogy ezek a srácok erejük teljében milyen korszakos remekművet adtak a műfajnak.
ATROPHY: Violent By Nature
(1990, Roadrunner / Sub Level) // Spotify // YouTube
FFO: Overkill, Annihilator, Voivod, Megadeth
A kilencvenes évekre a thrash metal már kezdte elveszíteni az izgalomfaktorát a nagykiadós keretben is, de azért még mindenki megtette az utolsó tétjeit. A Roadrunner ugyanezt tette a két nagylemezt megélt Atrophy-val, akik utolsó lemeze, a Violent By Nature épp annyiban összegzi a nyolcvanas évek végi hatásokat, amennyire le is zárja az életművet, még ha ez akkor nem is volt szándékos.
Az Atrophy mai szemmel nézve a megbízható sorkatonák közé tartozik, akik a thrasht a társadalomkritikus oldaláról igyekeztek megfogni. Itt a szélvész tekerések helyett nagyobb hangsúlyt kapnak a középtempós váltások, a zeneileg kimunkált dalszerkezetek, és bár progresszívnek nem nevezhetjük a Violent By Nature-t, de a Watchtower, a Voivod és a Blind Illusion talán rányomta a bélyegét a végeredményre a Metallica, az Overkill és a Testament mellett. Ebben a bizarr egyvelegben amúgy az Atrophy képes volt elérni azt, hogy ne tűnjön sima utánérzésnek - főleg ezzel a lemezkoncepcióval, hogy a gyerekeink azért fognak sírba vinni minket, mert rossz példát mutatunk nekik -, cserében van annyira megbízható és szerethető ez a lemez, hogy érdemes legyen elmélyedni benne.
AGRESSOR: Neverending Destiny
(1990, Noise) // Bandcamp // YouTube
FFO: Protector, Massacra, Pestilence, Coroner, Hypocrisy
Azt már többször leírtam én is, és mások is, hogy a nyolcvanas évek egyik legizgalmasabb időszaka volt, mikor az extrém határfeszegetésben a thrash és a black metal saját, közös ösvényre lépett, de legalább ennyire szót érdemel az a korszak is, mikor a thrash metal a death metallal talált közös kifejezésformát. Őszintén szólva a hasonló kezdeményezéseket kicsit aluldokumentáltnak érzem, de azért valahol nehéz is hozzáférni: a kilencvenes évekre egyáltalán nem ez volt jellemző a fősodorban, viszont pont emiatt érdemes az olyan lemezeket is újra felfedezni, mint az Agressor bemutatkozása.
A francia zenekar eleve egy Hellhammer dalról választott nevet, a Voivod-hatású lemezborítót az egyik legnagyobb francia képregényrajzoló, a Lone Sloane-t is jegyző Philippe Druillet készítette nekik, és ebben a kozmikus-pulzáló keretben a Neverending Destiny tíz dala képes felülkerekedni a sablonokon is. Ebből a tízből egyet korábban már hallhattak akkor a legelvetemültebbek a Licensed to Thrash spliten (mekkora lemezcím amúgy!), szóval emiatt is mertem belevenni ezt a lemezt az alábbi válogatásba, mert zeneileg ez tényleg egy mindmáig érintetlen egyvelege a technikás thrash metalnak és a proto-death hangzásoknak, de maga a zenekar is szélsőséges thrash-ként hivatkozott mindig magára, és ki vagyok én, hogy ezt megkérdőjelezzem. A lemezen főleg a gitártémák vannak előre tolva, egyáltalán nem véletlenül, de az én kedvencem a dobhangzás: tudod, amikor az állótamon és a cineken annyi visszhang van, hogy a Naprendszer pereméről pattan vissza minden érintkezés a dobverővel. Az Agressort amúgy Európában a másolgatós kultúra tette igazán naggyá: így juthatott el a Mayhem próbatermébe is az anyag. Mára a Season of Mist szolgáltatott neki igazságot újrakiadások képében, de tényleg mindmáig elképesztő értékes ez a lemez, ami megéri az idődet.
OVERTHROW: Within Suffering
(1990, Epidemic) // Spotify // Bandcamp
FFO: Exhorder, Sodom, Demolition Hammer, Sadus
A kanadai Overthrow elsősorban a saját undergroundján hagyott nyomot, viszont a Within Suffering épp emiatt mindmáig azon albumok sorát erősíti, amikor egy banda tényleg élhette az álmát, elment a falig, és nincs oka a keserűségre azért, mert nem lett belőle nemzetközileg meghatározó produkció.
A Within Suffering az Epicemic gondozásában jelent meg, ez a kis butikkiadó adta ki Kanadában a Cynic első demóját is, de itt jelent meg az Overthrow-testvérzenekar Beyond egyetlen nagylemeze is. Amiért a Within Suffering mégis fennmaradhatott, az valószínűleg annak tudható be, hogy az amúgy ruppótlan srácok minden erőforrásukat arra tették fel, hogy ezt a lemezt Floridában rögzíthessék a Morrisoundban Tom Morris (Morbid Angel) és Scott Burns (Obituary, Death, Sepultura) felügyelete mellett. Az ő jóvoltukból pedig az Overthrow tényleg csúcsra járatta saját versenyképességét: a lemez pont úgy szól, ahogy a korabeli sztenderdektől elvárnád, a riffek elképesztő dühösek, a csapkodós dobolás okos fillekkel van feloldva, az éneken annyi visszhang van, amennyitől fenyegetve érzed magad, és a Within Sufferingtől emiatt senki sem veheti el, hogy húz magával. A lemez egyetlen hátránya, hogy ez a tipikus esete annak, mikor egy album borzasztóan egydimenziós, és a zenei eszköztár nem annyira tág, hogy rétegekben kelljen elveszned. Viszont amitől mégis izgalmas az Overthrow, hogy valami oknál fogva van benne egy metalos hardcore érzés is, amit egyszerre tulajdoníthatsz az Earache Records hatásának, a Brutal Truth-nak, vagy akár a Ringwormnek is. Emiatt a többi thrash albumhoz képest a Within Suffering első hallásra elkülöníthető, és van annyira izgalmas, hogy néha elővegye az ember, mint egy borzasztó lelkes, bizonyításvágytól fűtött thrash metal albumot, ami másképp szeretett volna extrém lenni a kortársaihoz képest, és ez részlegesen sikerült is.
SOLSTICE: Solstice
(1992, Century Media) // Spotify // YouTube
FFO: Evil Dead, Obituary, Nuclear Assault, Monstrosity
A death és thrash metal határterülete akkor is izgalmas, ha egyébként látszólag a death metal van túlsúlyban, de közben a mérleg mégis a crossover felé kacsintgat. A floridai Solstice bemutatkozó albuma épp emiatt egy sajátos kordokumentum, hiszen hiába van tele helyi death metal legendákkal, a végeredmény itt mégis a technikás thrash metalhoz áll sokkal közelebb, noha azért néha megszalad a blast és a riffelés is.
A Solstice-t szerintem nem is maguk a tagok tették naggyá, hanem a tény, hogy mennyire önfeledt az, ami hajtja ezt a zenekart. Egyszerre benne van az Evil Dead vagy a Nuclear Assault fifikás, tempóközpontú thrash reszelése, de közben meg nem tagadhatják le a tagok, hogy milyen zenekarokban forogtak (a két alapító nem más, mint Rob Barrett a Cannibal Corpse-ból, valamint Alex Marquez dobos a Malevolent Creationből, meg az utolsó Demolition Hammer albumról), és hogy mellette a floridai színtér is mennyire hatott rájuk. Az itt hallható dalokban szerintem könnyen belehallod majd az Obituary vagy épp a korai Death határfeszegető, extrém megoldásait is (pláne a bölény-jellegű vokálok mellett), miközben a technikás gitártémák és az agyas váltások mégis valódi karaktert adtak már ekkor is a Solstice-nak. Persze a későbbi lemezeik elmozdultak a death metal világa felé, de ez a törékeny egyensúly, ami még itt jelen volt, mindmáig egyedülálló. A lemez közepére rakott Carnivore-feldolgozás mondjuk váratlan a maga nemében, de talán ez is mutatja, hogy a Solstice indíttatásai mindig önazonosak maradtak.
