#014
Balladeers Redefined, Dwellings, The Luminary, és sok más szeretnivaló megjelenés
Sziasztok,
megint egy csomó izgalmas lemezt hoztam nektek ilyen kevert módon, van pár kiemelt megjelenés, amire kicsit több időt akartam szánni, de alapvetően a nyári uborkaszezon helyett most is gőzerővel jönnek az újabb és újabb kiadványok.
Ez még mindig nem a korábban ígért thrash metal extravaganza, de azt se feledtem ám, csak hát látod majd alább, hogy mennyi minden adódott össze megint. Remélem, lesz, ami elnyeri a tetszéseteket!
- a Time x Heist és a Without Love splitje elképesztő hiánypótló, ha megidéznéd a 15-20 évvel ezelőtti melodikus hardcore/punk és youth crew találkozását. Mindkét zenekar külön töltötte fel a dalait a Bandcampre (Time x Heist // Without Love), de érdemes elveszni benne, ha visszasírod azokat az időket, mikor a Champion, a Carry On és a Floorpunch zsenialitása uralta a közbeszédet a műfajban.
- a kanadai Luminary új lemeze a korai Northlane, a Monuments és az Invent, Animate rajongóinak okoz majd kellemes perceket, miközben néha a Dream On Dreamer emléke is megidéződik: bár igazán kiemelkedő dal nincs a Second Sleepen, de a hallgatás idejéig nagyon hatásos a megteremtett hangulat.
- mélyre hangolt metalcore-ban a Johnny Booth-on jó nagy nyomás volt az új lemez kapcsán, és a Moments Elsewhere jóval polírozottabb lett elődeinél, viszont elsőre nagyon úgy tűnik, hogy érdemes visszatérni hozzá, és őszintén remélem, hogy ez az anyag meghozza nekik a nemzetközi áttörést. Kevesebb matek és kosz, több zörej és szívfacsaró dallam, de közben nem sorozatgyártott a végeredmény.
- bár a NuSkullon elég hosszan írtam a deathcore 15 évvel ezelőtti elveszett lemezeiről (ezúton is köszönöm minden érintettnek, hogy megjelenhetett, nagyon sokat jelent nekem!), de a Tactosa új single-je egyből visszalő 2009-be, főleg, hogy az Elysia frontembere vendégeskedik benne. A zenekar ősszel a Dying Fetus utazócirkuszában nyit majd minden este, és hát meg is érdemlik a lehetőséget.
- hiába nagy öreg a death metalban a Vomitory, őszintén mondom, hogy egy lemezük sem szórakoztatott eddig annyira, mint az új albumuk: az All Heads Are Gonna Roll nem állít többet magáról, mint ami, viszont ennél megbízhatóbb svéd death metal lemezt kívánni sem lehetne idén.
- ugyanígy kis híján elsuhant mellettem, de az Omnicidal olyan szerelmeslevelet írt az At The Gatesnek és a Dismembernek az új lemezével, hogy azt vétek lenne szó nélkül hagyni. Ha igazán vágysz belül egy, a szó legszebb értelmében véve egydimenziós svéd death metal albumra, amit tukatuka dobolás és gyorsan lépkedő csontdallamok határoznak meg, akkor új kedvencet fogsz avatni.
- a zenei határfeszegetéseket a legutóbbi Dodheimsgard album óta a Kostnateni tudta újra olyan szintre emelni, hogy arról érdemes legyen beszélni: az Úpal sokszor embert próbáló hallgatnivaló, de a black metalban szereted a szélsőséget, a határfeszegetést és a transzba révedő gonoszságot, akkor ez jó eséllyel évzáró toplistás agymenés lesz nálad.
V/A: Balladeers, Redefined
(2023, Secret Voice) // Spotify // Bandcamp
FFO: Orchid, Raein, Funeral Diner, Majority Rule, pg.99
Jeremy Bolm, a Touche Amore frontembere nagy fába vágta a fejszéjét, de mégis sikerült megugrania azt, amire talán ő sem gondolt: a Balladeers, Redefined a fáklyaátadás válogatáslemeze, egy látszólag pozícionálhatatlan kiadvány, ami mégis a screamo underground tablójává nőtte ki magát.
Az albumon edzett zenészek új projektjei (No Man, Terminal Bliss, Jeromes Dream), na meg aktuálisan felkapott, meghatározó zenekarok (Boneflower, Massa Nera, Soul Glo, a vasárnap Budapesten játszó Gillian Carter, stb.) is helyet kapnak, és a lemez egészét tekintve csodálatos élmény, hogy ez a hangzásvilág hogyan tudott életben maradni azzal, hogy egy frissebb nemzedék nemcsak képes fenntartani azt, hanem újabb és újabb szorongásokkal megtöltve kisajátítani is annak a formanyelvét. Ami a mindeddig kiadatlan dalokból álló lemez hátránya, hogy igazán kiugró, nemzedéki érvényű dal azért nincs rajta, viszont minden résztvevő zenekar kitett magáért annyira, hogy többször is lepörögjön a ‘Balladeers azzal az érzéssel, hogy a screamo, mint műfaj és kifejezésmód, még mindig kellően aktuális ahhoz, hogy el lehessen veszni benne.
THE NIGHT ETERNAL: Fatale
(2023, Ván Records) // Spotify // YouTube
FFO: Unto Others, Candlemass, Danzig, Mercyful Fate
Már 2021-ben is lelkendeztem a The Night Eternalért, de a Fatale nemcsak méltó folytatás lett, hanem mindaz, amiért a The Night Eternalnak létjogosultsága van az okkult, sötétséggel kacérkodó, mégis hagyományőrző heavy metal zenekarok között is. Emlékszel arra, hogy a Killers mekkora ugrás volt az Iron Maiden debütálásához képest? Ugyanezt kapod meg itt is, hasonló elégedettséggel.
A Fatale legnagyobb erénye az, hogy ebben a zárt keretben, amit felépített a ‘Night Eternal, annyira magabiztos a hangulatteremtés és minden zenei eszközhasználat, hogy végig irányítva van a figyelmed. Korábban úgy fogalmaztam meg, hogy ha egy alternatív idősíkon az Unto Others helyet cserélne a Stormwitch-csel, ez lenne a végeredménye, de tényleg az a helyzet, hogy mindaz, amit érdemes szeretni a klasszikus heavy metalban, a gótikus-borzongató atmoszférában, az okkulttal való kacérkodásban, az a Fatale méltóságteljességében ott van. Ha szereted a szeptemberben Budapestre visszatérő Atticot, de ott kicsit több neked a black metal, és ha úgy általában csak szeretnél jó érzéssel alapvetően múltidéző, de a közhelyeket ügyesen kikerülő heavy metalt hallgatni anélkül, hogy szekunder szégyened lenne az erőlködés szelétől, ez a tökéletes albumod idénre.
CALLIGRAM: Position / Momentum
(2023, Prosthetic) // Spotify // Bandcamp
FFO: Hessian, Oathbreaker, The Secret
Szerencsémre többen is mondtátok, hogy hallgassam meg ezt az albumot, és tényleg nem tudok nem lelkendezni érte. A brit Calligram új albumán tovább csiszolta azt az érzelmileg zaklatott, de közben tudatosan komponált zenei közeget, amiben a black metal ridegsége találkozik a d-beat alapú crust punk lendületével és szenvedélyével, valamint a post-metaltól megörökölt, atmoszférateremtő átkötésekkel. A Position / Momentum olyan, mintha a Funeral Mist és a korai Burst szerelemgyereke volna, és ehhez az elképesztő hangzás mellett a kiforrott arculat, na meg az album saját íve is hozzá teszi a magáét.
Ha belül te is mindig hiányoltad azt, amikor az előző nemzedék darkened hardcore zenekarai elkezdtek kacérkodni az arculati elemek mellett sötétebb hangzásokkal, de igazán sosem mertek bemenni azon az ajtón, ahonnan ők is tudták, hogy nincs visszaút, akkor a Calligram lesz az új kedvenc zenekarod, és a Position / Momentum lesz a következő önvizsgálatod háttérzenéje. Az a legdurvább a lemezben, hogy milyen könnyen újra és újra beszippant, pedig látszólag nincs benne semmi különös, már-már magától értetődő, hogy mennyire hatásos, de közben iszonyat meló lehetett abban, hogy ez az album ilyen meggyőző lehessen, és én is naponta-kétnaponta előveszem.
DWELLINGS: Little Garden
(2023, Tragic Hero) // Spotify // YouTube
FFO: Dance Gavin Dance, Hail The Sun, A Lot Like Birds
Nem tudom másképp mondani, és értelmetlen is volna, de a Little Gardennel ért be igazán a Dwellings, és ha a Hail The Sun nem szorítja sarokba, akkor ez az album lesz az idei év legjobb post-hardcore/math rock albuma. A Little Garden egyszerre nyúl vissza az At The Drive-In hagyatékához, miközben gitár- és énekdallamokban egyértelmű a Dance Gavin Dance hatása, de közben a lemez mégsem válik utánérzéssé (szemben a borítóval, ami tényleg olyan, mintha a Wish-ről rendelnél magadnak DGD-arculatot). Szóval iszonyat zenélés van, ami nem lesz öncélú, a váltások és a hangulatok közti átjárás elképesztő jól van komponálva, és az albumnak úgy vannak mélységei, lazább pillanatai és katartikus csúcspontjai is, hogy közben nem válik sem giccsessé, sem bagatellé, pedig azért amit nyomnak, az tényleg egy aknamező.
Még nyilván meg kell várnunk az új Hail The Sun albumot, de ha szereted a ‘Fall of Troy kísérletezős időszakát, visszasírod a Dance Gavin Dance Happiness utáni korszakát, és csak általában szereted az agyas-dallamos post-hardcore-t abból az iskolából, ahol a pedálok kisvasútban vannak bekötve, akkor a Dwellings második nagylemezét egyenesen imádni fogod.
HEAVENWARD: Pyrophonics
(2023, Fever Ltd.) // Spotify // Bandcamp
FFO: Rival Schools, Superbloom, Balance and Composure, Soul Blind
A Teenage Wrist sok szempontból kimaxolta az előttük álló utat, de szerencsére Katmin nem állt meg annyinál, hogy a GTA-jogdíjakból eléldegéljen, szóval új projektjével, a Heavenwarddal visszamegy a grunge / shoegaze aranykorába, mindazok örömére, akik a Hum, a Soundgarden, vagy épp a Run For Cover revivalje miatt ruháztak be a saját kockásingjeikbe.
A Pyrophonics hangkép szempontjából nem feltétlenül telitalálat, legalábbis szólhatna teltebben, erősebben a lemez, és megvan az a gyengéje, hogy miután lepörög, nem biztos, hogy fel tudod eleveníteni az összes dalt. Viszont az elvitathatatlan tőle, hogy amíg szól, addig teljesen behúz a hangulata ebben az olajos-ködös múltidézésben, hiszen a szellős énekdallamok, az okosan adagolt váltások és a műfaji elemek biztonságos, magabiztos alkalmazása miatt nagyon magával ragadó tud lenni az összhatás. Talán amúgy pont ez a biztonsági játék az, ami miatt nem nagyon van hangulati mélypont a lemezen (hiába vágynék rá, tudod, hogy legyen egy olyan dal, ami nem borongós, hanem kibaszott szomorú), viszont ha ezen felül tudsz kerekedni, akkor mélabús biciklizésekhez és magányhoz nagyon jól passzolnak a Heavenward dalai. És hát debütalbumhoz képest nagyon kerek és érett ez a koncepció, csak remélem, kicsit mélyebb lesz a folytatás.
BUGGIN: Concrete Cowboys
(2023, Flatspot) // Spotify // Bandcamp
FFO: Burn, Leeway, Angel Dust
Durva belegondolni, hogy Ricky Singh a Backtrack utóélete helyett mennyivel nagyobb nyomot hagy a színtéren a Flatspot Records alapítójaként. Persze nem kell ide semmi romanticizált keret, Ricky eleve a Roadrunnernél hajtotta folyamatosan a friss hangokat, szóval van füle ahhoz, hogy kikbe érdemes invesztálni, de az, hogy a Buggin végül nem a Turnstile útjára tévedt rá, az talán a legfontosabb gesztusa az egész hardcore-színtérnek 2023-ban.
A Buggin azért szórakoztató, mert pozitív üzenete van, és nemcsak felmondja neked a műfaj elmúlt negyven évét, hanem teker is rajta egyet azzal, hogy ezeket az energiákat változatosságba csomagolja ahelyett, hogy dalról-dalra más műfajra ugrálnál a zenekarral. A borzasztóan zsigeri Concrete Cowboys dalaiban benne van a midwest groove-központúsága (nagyon kellett már Chicagónak ismét egy ilyen zenekar!), a NYHC gitározása és crossover-hagyatéka, a Murphy’s Law punk attitűdje, a korai Beastie Boys csibészsége, de közben mégsem utóérzés az, ami történik. És hát pörög a lemez rendesen, csak győzd végigtáncolni! A Concrete Cowboys egyetlen hátulütője talán az, hogy zászlóvivő, a többitől kiemelkedő dal nincs rajta, viszont annyira egységesen magas a színvonala az egész lemeznek, és olyan jól is szól a Concrete Cowboys, hogy a hagyományokra alapozó, klasszikus értelemben vett hardcore/punk lemezek között aligha lesz idén kihívója ennek az anyagnak.
