#031
The Blinders, Black Birch, Morgul Blade és hét másik szuper, aktuális kiadvány
Sziasztok,
végre ismét tudok írni, ami azért nagy dolog, mert az elmúlt hetekben DeQuervain-szindrómával volt kezelve a bal kezem, így általános érvényben nemhogy írni sem tudtam, hanem olyan szintű fájdalommal éltem, hogy két héttel ezelőtt egy zenekari próbán egyetlen dalt sem voltam képes végigjátszani, amit elég nagy pofonként éltem meg.
Mostanra már kezdem visszanyerni a kontrollt a kezem és az erőnlétem felett, ami számomra csodálatos hír (vasárnap már egy egész koncertprogramnyi dalt el tudtam játszani úgy-ahogy), és hogy ezt együtt megünnepelhessük, itt van tíz album, amivel bevártalak benneteket!
THE BLINDERS: Beholder
2024, A Funhouse Recordings // Spotify // YouTube
FFO: Interpol, Editors, Fontaines DC, New Model Army
Tudjátok, hogy alapvetően nem szeretek nagykiadós megjelenések mellett korteskedni, de a manchesteri The Blinders új albuma jó eséllyel az idei év legszerethetőbb, post-punk által ihletett rockzenei teljesítménye. És ezt úgy írom le, hogy Bécsben annyira végigénekeltem a Fontaines DC koncertjét, hogy másnap a hangom is elment. A Beholder dalai mindenféle görcs vagy bizonyításvágy nélkül teremtenek olyan atmoszférát, amit fátyolszerűen lobog körbe a műfaj sajátos mélabúja, miközben a lemez jóformán dalról-dalra adja meg magát, és tűnik egyre erősebbnek.
Azért is írom ezt le, hogy az első próbálkozás után ne add fel az ismerkedést a Beholder dalaival, mert tényleg dalról-dalra válik erősebbé a megteremtett atmoszféra, ami a dalok szintjén is kitart. Az angolszász gitárzene múltja előtti tiszteletadásban azért mindenből érzéssel mentett át a The Blinders ahhoz, hogy saját karaktert építhessen. A klasszikus értelemben vett post-punkból a dob-basszus együttállás és a gitárkiállások öröklődtek meg, a New Model Army-tól sikerült átörökíteni a történetmesélő erőt, míg az újkori gitárzenei produkciók frissessége a klausztrofób hangulattal való játékban teljesedik ki. Őszintén nem értem, hogy ezt a lemezt hogyan terjesztheti az EMI, de üdítő azért valahol, hogy egy ennyire jó album tényleges kiadói hátszelet kap. Azt nem tudom garantálni, hogy ők lesznek a következő Interpol, de azt igen, hogy a Beholdernek bérelt helye van az évzáró toplista felső polcán, és hogy akár a Fekete Zajon is maguk mellé állítanának mindenkit.
SAIDAN: Visual Kill: The Blossoming of Psychotic Depravity
2024, Saidan // Bandcamp // Spotify
FFO: Këkht Aräkh, Panopticon, Lamp of Murmuur, Moonlight Sorcery
A legjobb értelemben véve lett egyszerre bizarr és ínyenc megjelenés a Saidan új albuma. Az amerikai black metal duó zenéjében megjelenik az ezredforduló melodikus black metaljának teljes eszköztára, a japán kultúra (és főleg az anime-betétdalok) szeretete, na meg a proto-black lemezeknek az a tét nélkülisége, amikor egy téma az egyik pillanatban simán átválthat thrash-es lefelé pengetésbe, vagy épp punkos kalapálásba. A Visual Kill emiatt kellően változatos lemez, és a játékidő teljes hosszán fenn tudja tartani azok figyelmét, akiket nem zavar sem a porszívó-jellegű megszólalás, sem a legjobb értelemben vett zenei elkalandozás. A dalokra egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy feszesen volnának megírva, viszont amikor ismeretlen felségterületre merészkednek, addig is végig megőrzik a méltóságukat.
Legutóbb a Kvaen új albumánál említettem, hogy nem értem, mi értelme nyáron kiadni black metal lemezeket, viszont a Saidan karon ragad, és bevisz a letapadt avaros őszbe. A dallamok ülnek, a megteremtett atmoszféra egyből magába szippant, és közben amikor kicsit le is ül a hangulat, vagy pillanatnyilag nem érzed, hogy tartana valahová az adott dalszerkezet, a megteremtett atmoszféra védőhálója mégis felszínen tart, és nem fogsz elkapcsolni. Ha artisztikus értelemben nem is nevezhető klasszikus értelemben csúcsteljesítménynek a Visual Kill, azt senki sem vitathatja el tőle, hogy mennyire szórakoztató és szerethető minden pillanata, talán épp amiatt, mert a Saidan tagjai tényleg tét nélkül játsszák ezt, jobbára önmaguk kénye-kedve szerint.
NEGATIVE GEARS: Moraliser
2024, Static Shock // Bandcamp // Spotify
FFO: Killing Joke, Total Control, Christian Death
Az ausztrál Negative Gears első igazi nagylemezére öt évet kellett várni, de a Moraliser hallatán senki sem fog emiatt neheztelni a zenekarra. Az album alapvetően a nyolcvanas évek art-punk hangzásvilágát eleveníti fel. Egyszerre veszélyes és szélsőséges, nem riad vissza attól, hogy igazán erőszakos végletekig vigye egy-egy dal kibontását, de közben a hangszerelésben és a billentyűhasználatban mégis ott van egyfajta ellenpólusként egy olyan intelligens érzékenység, amitől a Moraliser végtelenül megélhető és emberi marad minden percében.
A lemezt Mikey Young (Total Control) keverte, és a keze alatt igazán autentikus élménnyé válhatott a Moraliser, kisajátítva a hidegháborús, bénító félelmet napjaink világpolitikai helyzetére. A nyolcszámos lemez nehezen adja meg magát, némiképp azért is, mert nincs mindig közvetlen átjárás az egyes műfaji elemek között, de az art-punk/deathrock ilyen elegye a visszhangos énekkel, az álló basszussal és a hamiskás, mégis bordák közé hatoló gitárokkal azért mindig működik. Félő, hogy a Moraliser megmarad az idei megjelenések között titkos fekete lónak, viszont ha olyan lemezre vágysz, ami nemcsak beszél a világvégéről, hanem el is hozza annak a borzongató, kietlen előszelét, akkor mindenképp adj neki egy esélyt.
BLACK BIRCH: Black Birch
2024, Trust No One // Bandcamp // Spotify
FFO: Svalbard, Aara, Groza, Dödsrit
A svéd Black Birch első teljes hosszúságú lemeze igazi daloskönyv, hiszen az itt helyet kapó dalok jelentős része már korábban megjelent, viszont így is van annyira definitív a kiadvány, hogy még a kissé terjengős hossza ellenére is könnyen vissza lehessen térni hozzá. A Black Birch a tremolós post-black metalt keveri screamós felhúzásokkal, crustosan lüktető váltásokkal, de ami a legfontosabb, hogy a duó nagyon jól játszik a csenddel, és az arányérzékük kellően kifinomult ahhoz, hogy ne végig csak cséphadarás menjen szívfacsaró gitárdallamok közepette.
Mindettől függetlenül a Black Birch egyetlen visszahúzó ereje, hogy ebben a folyamatelvű dalírásban azért nincs egy minden átszövő, meghatározó karakter, inkább az alkotói paletta elemei tolódnak el rendre egymáshoz képest. Ez azért jó, mert a végeredmény így változatos, viszont pont az az egy kis szikra hiányzik talán így is, hogy a zenekar kitörhessen az online underground bugyraiból. Ha szereted azt, amikor a Svalbardban kicsit cipőbámulósabb témák váltják a legnagyobb szorongást hozó témákat, és általában azt, amikor egy zenekar több műfaj elemeit sajátítja ki ahelyett, hogy beálljon a sorba, akkor már most jegyezd meg ezt a duót, mert iszonyú üdítő, amit csinálnak, viszont ez a kiadvány inkább összegzi az ide vezető utat, semmint hogy szintlépéshez vezethessen.
SINEMA: Fear of the Fall
2024, Ephyra // Spotify // YouTube
FFO: Silverstein, Fear Before The March of Flames, From Autumn To Ashes
A most futó metalcore revival egyik legnagyobb véleményvezér-közössége lett az Ephyra, akik lényegében visszahozták a mostani harmincas korosztály életébe a MySpace-élményt. Olyan a katalógusuk, mint egy régi profil, ahol mindig új dalok kerülnek fel, és jó eséllyel tetszeni is fognak a korszellem fényében. Ez alól a Sinema sem jelent kivételt, akik az idei év egyik legüdítőbb lemezét adták ki a butikkiadónál. A Fear of the Fall hangzásában megjelenik az ezredforduló emójának minden szomorúsága, a MySpace emocore legjobb értelemben vett dagályossága, a korabeli metalcore zenekarok unásig nyomott, triolás-akkordozós gitártémái, és néha még igazi screamo-elemek is felsejlenek az átvezetőkkel elválasztott konceptalbumon.
A Sinema lemeze úgy is szól, mintha hordozható MP3-lejátszóra tervezték volna, ugyanakkor a kissé csörömpölős, demós hangzást így sem lehet felróni a zenekarnak, mert tényleg elképesztő hatásosan idézik meg a kétezres évek elejének minden kételyét és útkeresését, szabad átmenetet biztosítva a korszelem lényegében összes Hot Topic-kompatibilis hangzásvilágának. Talán épp ez a fajta megközelítés az, ami miatt megunható a lemez egy ponton, mert amíg hallgatod, jó érzés elveszni ebben az átjárásban, de aki egy kicsit mindenhez ért, az a végén mégsem ért semmihez igazán, tudod, és pont az ilyen átütés az, amiért az underground üvegplafonja itt is látványos. Viszont ha nem megmérettetés céljából, hanem múltidézésként, örömforrásként merülsz el ebben a lemezben, pusztán kíváncsiságból, akkor azért jól fog esni, hogy menet közben valahogy mind felnőttünk, és hogy ugyanazokon az albumok kísértek bennünket az úton, amik életre hívták ezt a lemezt is.
MY FICTIONS: Touch of Glass
2024, 1126 // Bandcamp // Spotify
FFO: The Carrier, Misery Signals, Shai Hulud
Az egyik legkeményebben dolgozó, független underground modern hardcore/metalcore zenekar a massachussetsi My Fictions, akik teljes értékű debütalbumukon a korábban kitaposott utat gyúrták nehezen kikezdhető amalgámmá. A Touch of Glass dalaiban egyszerre találkozik a The Carrier zaklatott, sodró dallamos hardcore iskolája, a Misery Signals fifikás-komplex gitárjátéka és tördelt dalszerkezetei, a Shai Hulud erőszakosabb megoldásai, na meg a Tragedy crustosan lüktető dühe. És ez azért elég erős ajánlólevél így együtt.
Az egyetlen baja a Touch of Glassnek valójában generációs probléma, miszerint a végeredmény nem tudja megugorni az inspirációk erősségét. Ez persze bitang nehéz feladat, és zenekarok ezrei küzdenek ezzel (magunkat is ide értve), viszont az elvitathatatlan, hogy a My Fictions szenvedélye, őszinte sodrása szerethetővé, többször elővehetővé teszi ezeket a dalokat. Elvégre a megihlető zenekarok többsége már vagy felakasztotta a hangszereket, vagy elcsendesedett, ilyen értelemben pedig mindig kellenek azok a fáklyahordozók, mint a My Fictions, akik egy letűnt kor szólamain keresztül definiálják magukat, viszont minden szeretetre méltó pillanata mellett is ez az album egy állomás a célhoz, és még nem maga a kiteljesedés. Ugyanakkor így is az év egyik legüdítőbb lemeze a Touch of Glass, amiben a dalok magukból adódóan szerethetőek és átérezhetőek, nincs helye sem vetítésnek, sem üres megoldásoknak, emiatt pedig érdemes is elveszni a Kris Cummett (The Callous Daoboys, Misery Signals, Dance Gavin Dance) által maszterelt anyagban.
SWEET ERMENGARDE: Sacrifice
2024, Trisol Music Group // Bandcamp // Spotify
FFO: Fields of the Nephilim, Tiamat, The Sisters of Mercy, Moonspell
A progresszív rock megjelenéseken túl csak a gótikus kiadványok követésével vagyok nagyobb bajban, de az emelje rám az első követ, aki az első latyakos időszak beköszöntekor nem ugyanazokat az időtlen klasszikusokat teszi fel újra és újra. Persze a német piac ettől még él és virul, viszont nagyon sok itteni megjelenés számomra egyszerűen hallgathatatlanul kínos - meg ahogy öregszem, az ilyen kézhálós dolgokat egyáltalán nem tudom hová tenni -, és ezt a mintát törte meg a lovecrafti nevű Sweet Ermengarde új albuma, a Sacrifice, ami nem lesz korszakalkotó, nem fogja felforgatni a műfajt, de elég szerethető ahhoz, hogy végig le tudjon menni többször is.
A Sacrifice a legjobb értelemben véve terpeszkedő, a dalok egymásra vannak utalva, néha vissza is utalnak korábbi dalokra vagy témákra, viszont ez a fajta grandiózusság csak hozzátesz a megteremtett atmoszférához. A hangzásvilág nagyon jól van megkeverve, és bár a vokáltémák a maguk nemében limitáltak, a kihasználható kereten belül nem nagyon lehet hiányérzete az embernek, ha korábban önszántából hallgatott Lacrimosát vagy Crematory-t. A Sweet Ermengarde igazából sosem vállalja túl magát, de amibe belemegy, azt igyekszik csúcsra járatni. A fent említett zenekarok mindegyike rányomja a kézjegyét erre az albumra, de közben nincs olyan érzésed, mintha egy olcsó utánérzetet hallgatnál. Persze olyan sem, hogy majd ez a zenekar fogja megtölteni a Dürert, viszont ha egy megbízható, abszolút műfajhű albumra vágysz a kánikula végén, akkor mindenképp adj neki egy esélyt.
BAD BREEDING: Contempt
2024, One Little Independent // Bandcamp // Spotify
FFO: Ceremony, Rudimentary Peni, Crass
A brit Bad Breeding az egyik kedvenc újkori anarcho-punk zenekarom, és bár rég magam mögött hagytam a koncertszervezést, arra mindig örömmel fogok visszagondolni, mikor a Ghostchanttel együtt hozhattam őket az A38-ra. A formanyelv egyértelmű keretet ad, a daloknak itt nincs más dolga, mint beleállni a képmutatás és a populizmus minden létező formájába, viszont a Bad Breeding azt is belátta, hogy az ötödik nagylemezén agresszióban már nincs hova tovább menni feljebb.
Ezért a Contempt nemcsak bátor húzás, hanem artisztikus értelemben is megújítja a Bad Breedinget. Persze radikális változásról nincs szó, viszont ennyire változatos és zenei értelemben határfeszegető még egyik lemeze sem volt a zenekarnak. A Contempt némely pillanatában olyan, mint egy lázálomban írt, hamiskás-zajos post-punk/noise rock dalgyűjtemény, amit végül a Crass játszott fel szalagra. A rövid, dühös dalokat a legnagyobb természetességgel váltják bizarr témákra, disszonáns kicsengésekre épülő, kísérletezős pillanatok (nem véletlen, hogy a brit lemezbemutató turnén a Uniformmal nyomja majd a zenekar), és ezek az öt perc feletti dalok nemhogy elvennének az összhatásból, hanem még dühösebbé teszik a lemez összképét. A Bad Breeding ilyen értelemben felismerte, hogy a következő lépcsőfok nem az, ha minden még gyorsabb és még erőszakosabb, hanem ha az oldás-kötés jegyében mernek úgy játszani a dalaikkal, hogy még a legváratlanabb pillanatban is csak azt érzed, hogy már gyújtanád a kanócot. Ez az érzés pedig borítékolható.
BURNING KROSS: Second
2024, Autoreverse // Bandcamp // Spotify
FFO: Negative Approach, Discharge, The Chisel
A belga hardcore/punk színtér köszöni szépen, nagyon jól van: a Mindwar tavalyi Triple B lemeze még ki sem hűlt a Cro-Mags rajongók lemezjátszójában, erre a Burning Kross második albuma alig negyed órában mutatja meg, milyen az, amikor egy, a nyolcvanas évek dühös keleti parti hangzásai által megihletett európai zenekar újragondolja az UK82 hagyatékát, természetesen d-beates lüktetéssel, és analóg megszólalással.
A Burning Kross nem az a zenekar, ami hullámszerűen hype-ot fog kiváltani, viszont a lemezről-lemezre fejlődés ténye megkérdőjelezhetetlen. A második anyagon a szélsőséges-zajos hardcore-dühkitörések helyett a dalszerzés tényleg a Discharge-féle iskolát vette alapul, és emiatt a dalok is változatosabbak, szenvedélyesebbek, és így minden felpörgetésnek és pumpáló dobtémának is nagyobb jelentősége van. A Second egy hatásos, kórusokkal és ököllóbálásokkal teli anyag, ami üvölt azért, hogy a Kriptát is felforgathassa. A nyolcszámos lemez valójában egy szerelmeslevél egy olyan, mára sajnos kissé elfeledett kornak, ami nem tanított meg bennünket eléggé kiállni magunkért.
