itt az ideje zárni ezt az évet, amibe én is belevetem magam öt külön hírlevéllel, összesen 100 lemez említésével. Biztosan lesznek olyanok rajta, amik nektek hiányoznak (és ha így van, írjatok mindenképp, nagyon kíváncsi vagyok!), de így is annyit kotlottam ezen a listán, hogy jobbnak láttam lezárni, hogy elindulhasson ez a levélfolyam.
Ahogy korábban is írtam, januártól viszonylag csendes lesz ez a Substack-folyam, mert elkezdem a munkát a kisterem folytatásán, ha úgy tetszik, előzményén, de addig is szerettem volna itt hagyni nektek ezeket az albumokat, ha már egész évben követtétek a hírlevelet, amiért ezúton is borzasztó hálás vagyok.
A New Jersey-i Putrascension debütalbuma olyan, mintha hiányzó láncszem lenne a Goatwhore és a Naglfar életműve között. Alapvetően dallamos, de mégis örvénylő, felkavaró dalok gyűjteménye a Forever Below, ahol egyelőre kevés eredeti megoldás hallható, de a végeredmény van annyira szerethető, hogy könnyű legyen visszatérni hozzá.
99. EXISTENCE: Go To Heaven (említve: #008) // Bandcamp
A svéd Existence még tavasszal hozta ki új lemezét a Quality Control gondozásában, és az album egy olyan szerelmeslevél a H8000 hangzáshoz, ami közben tényleges ambícióval szeretne is saját hangra szert tenni. A meglepően analógra kevert masztert alapvetően a gitártémák határozzák meg, és hát súlyos megoldásokban nincs is hiány: az általam várt áttörés ugyan elmaradt, de így is az év legjobb pillanatai közé tartozik ez a lemez, mert minden pillanata igazi.
Külön nem tudtam róla hírlevélben írni, de az idei év egyik legfelkavaróbb anyagát adta ki a chicagói Djunah, amit főleg azok fognak élvezni, akik szeretik a Made Out of Babies, a King Woman, a GGGOLDDD vagy a Marriages hangzásvilágát. Miközben a lemez zeneisége a post hardcore-ból, a noise és post-rockból, vagy épp a doomból egyaránt merít, a konceptalbum a traumafeldolgozást járja körül, húsba vájóan megindító szövegekkel. A lemezt amúgy Kurt Ballou keverte, szóval a megszólalás is magáért beszél, és csak remélni tudom, hogy meghozza a produkciónak az elismerést ez a felvétel.
97. TO KILL ACHILES: Recovery (említve: #16) // Bandcamp
Miközben a modern értelemben vett metalcore olyan irányt vett idén, ami már egyre több kommersz zenei hatás megfeleltetését normalizál, kellenek az olyan albumok, mint a Recovery, ami konceptlemezként a függőségtől való eltávolodást írja le, miközben zeneileg most jutott el a To Kill Achilles oda, hogy végre igazinak hallatszódik. Ettől még a zenei formanyelvük nem változott, inkább csiszolódott kifejezésben és arányérzékben: a 2010-es metalcore-jának kimerevítése ez a lemez, amit csak azok fognak értékelni, akik eleve szeretik és vágyják a könnyen befogadható, középtempós, mélyre hangolt dalokat, amik szorongását dallamos refrének oldják fel. Sajnálom, hogy a Barbában ki kellett hagynom őket (is, megannyi más koncert mellett), de remélem, jönnek még ezzel az anyaggal Magyarországra.
Minden évben két kézzel kapaszkodom azokba a múltidéző heavy metal lemezekbe, ahol nem érzek fingszagot, és a Tower Hill is a menő, szeretetteljes produkciók közé tartozik. A Deathstalker a NWOTHM-hullám ambiciózus kiadványainak sorát erősíti, ami történetmesélésben bátran nyúl vissza a Helloween hagyatékához, miközben zeneileg hallhatóan ott van az Iron Maiden, a Judas Priest és a Blind Guardian hatása is. Kimunkált anyag, megbízható dalokkal, tényleg nincs benne hiba.
95. LAMP OF MURMUUR: Saturnian Bloodstorm (említve: #008) // Bandcamp
A Saturnian Bloodstorm az az album, amire nem tudtad, hogy szükséged volt, de ha már hallottad, nem is akarsz nélküle létezni. A Lamp of Murmuur valamilyen oknál fogva most úgy látta jónak, hogy kimerevítse az Immortal múltjának legmeghatározóbb pillanatait, és újracsomagolva írjon ebből egy lemezt. Mondanám, hogy több, mint Immortal-worship, de magamnak is hazudnék, és ez semmit sem von le abból, hogy a dalok is jól vannak megírva, és utána azonnal azon kapod magad, hogy a régi Immortal-lemezeket pörgeted újra és újra.
Borzasztó nehéz feladat volt a Vicious Pastimes után egy legalább annyira átütő erejű albumot írni, és ezt nem is tudta megugrani a House of Harm, de attól még a Playground így is a szintis post-punk lemezek topligáját erősíti. Eleinte úgy éreztem, hogy ezekből a dalokból kikopott az a keserűség, ami az előző lemezt kortárs klasszikussá emelte, de aztán rájöttem, hogy igazából azért nem találom jobban a fogódzót ezekkel a dalokkal, mert a keserűség iróniává, és így zenei értelemben pozitív kicsengésű dallamívekké válhatott. Ettől még nagyon jó lemez a Playground, és annak örülök, hogy nem lett másolata az előző albumnak, viszont megugrani sem tudta annak a zsenialitását.
A bostoni Mouthbreather komfortzónája is a disszonanciában van, hasonlóan a Veinhez, vagy épp a középidőszakos ‘Dillingerhez, viszont ebben a kettősségben a zaklatott, metalcore és mathcore által ihletett kaotikus részeket klausztrofób, nu-metalos groove-ok igyekeznek feloldani. A Self-Tape olyan, mintha a kortárs 00s metalcore revivalben ők hordanák a Slipknot-pólókat: ezzel önmagában szerintem baj nincs, és a lemez emiatt kötött keretrendszerben is íródott, de ha ráérzel az ízére, nagyon visz magával, és hát élőben működhet ez igazán jól.
92. ALCHEMY OF FLESH: By Will Alone (említve: #022) // Bandcamp
Az egyszemélyes death metal projekt, az Alchemy of Flesh nem akarta megismételni a debütalbumát, így a már megismert floridai death metal hangzásvilág elemeihez képest nagyobb teret kaptak a svéd death metaltől megörökölt témák. A By Will Alone hallhatóan az átmenet lemeze: amíg a debütöt vitte magával a megteremtett hangulat, itt a kísérletezések miatt nem annyira koherens a végeredmény, de amikor jó, akkor párját ritkítóan jó, és már most borítékolható, hogy a harmadik album maga lesz a pusztulat. Az eredeti kritikában is azt emeltem ki, hogy a vokál néha a Bloodbath-es Akerfeldtet idézi, ennél jobban pedig nem lehet eladni az albumot.
91. CELESTIAL SANCTUARY: Insatiable Thirst for Torment // Bandcamp
Második nagylemezén tovább csiszolta saját hangzását a brit death-doom zenekar, a Celestial Sanctuary. Eleinte kicsit csalódásnak éreztem a ‘Thirstöt, de aztán szerencsére megadta magát: a cambridge-i zenekar undorítóbb, mint valaha, és azon a tengelyen, aminek a két végpontja a Bolt Thrower és az Autopsy, játszi könnyedséggel irányítják a figyelmed. Az új album dalai kellően dühösek és ocsmányak ahhoz, hogy tetten érhető legyen a lemezről-lemezre tartó, folytonos fejlődés, és a ‘Thirst még mindig nem a tetőpont, viszont annál izgalmasabbá teszi azt, hogy az út részesének érezhesd magad. Remélem, lesz alkalom arra, hogy itthon is láthassuk őket élőben.
Őszinte leszek, nekem a Savior óta elégséges a Soft Kill részéről, hogy folyamatosan kísérleteznek a hangzásukkal, és ezzel is bebiztosították azt a trónt, amivel az extrémzenei arcok kedvenc indie-zenekarává válhattak. A Metta World Peace címválasztási alapon is a kosárlabdázó, Ron Artest felé gyakorol gesztust, miközben a dalok hallhatóan új kihívásokkal néztek szembe: ennyire szellős, elektronikus és táncolható talán sosem volt a Soft Kill, miközben a post-punkos karakterük tompa melankóliája nem vesztett élt. Összességében egy izgalmas anyag lett a Metta World Peace, ami nem az életmű csúcsa, de egy ennyire produktív zenekarnál ez valószínűleg soha nem is lesz már cél.
Nyolc évet kellett várni rá, de ereje teljében, karrierjének legjobban megszólaló albumával tért vissza a norvég Tsjuder. A Helvegr számomra érthetetlen okból nyáron jelent meg, így hónapoknak kellett eltelnie, hogy élesben is le lehessen tesztelni ezeket a dalokat a legnagyobb fagyokban. Persze nagy műfaji megváltást ne várjon senki, viszont gonosz, zaklatott, thrash metallal átitatott gitározásokból annál többet. A maga keretrendszerében változatos lemez lett a Helvegr, és inkább megbízható, semmint izgalmas, ugyanakkor nagyon jól szól, könnyű felvenni a hangulatát, és a lemezzel egyidőben megjelent Bathory-feldolgozáslemezzel együtt tényleg ott van az év csúcsteljesítményei között.
88. SWORN: A Journey Told Through Fire // Bandcamp
A bergeni Sworn sosem tartozott a black metal fősodrához, de a ‘Journey-hoz hasonló albumok mutatják meg igazán, hogy egy zenekar akár évtizedes utat is bejárhat ahhoz, hogy megírja munkásságának fő művét. A ‘Journey az év egyik leginkább magával ragadó melodikus black metal lemeze, amin egyszerre érhető tetten a Dissection, a Necrophobic, a Naglfar, de a Mgla és az Uada hatása is. A lemez epikus, nagyívű, a dallamívek tekintélyt parancsolnak, és a megteremtett hangulat nem ülepszik a lemez végére sem. A tipikus esete annak, amikor az eredetiség hiányát ellensúlyozza a dalok minősége.
A finn Tenhi már a kilencvenes évek közepe óta meghatározó alakja a neofolk zenei színtérnek, de a Valkama (szabad fordításban Menedék) megjelenését így is tíz év előzte meg. Egy ennyire érzékeny produkció egy ennyire baljós irányba tartó világban mindig ki van szolgáltatva a környezetének, hogy mire reflektáljon, meg egyáltalán hogyan tegye ezt, de a Valkama, rászolgálva a címére, egyszerre mutat irányt és ad békét. Bár első hallásra olyan daloknak tűnhetnek ezek, amik erőt adnak és feltöltenek, a rétegeiben mégis olyan elemi tragédia van, ami kizár minden más zajt, míg odafigyelsz. Azt nem tisztem megállapítani, hogy az életmű csúcsteljesítménye-e a Valkama, de az teljesen biztos, hogy megérte rá ennyit várni, és a világnak szüksége volt erre az albumra, még ha nem is feltétlenül érdemli meg.
86. EX EVERYTHING: Slow Change Will Pull Us Apart // Bandcamp
A Neurotnál nem is lehetne jobb helye az Ex Everything bemutatkozó nagylemezének, ami épp annyira formabontó, amennyire egyértelmű hatásokat formál a saját képére. A Slow Change Will Pull Us Apart alapvetően egy olyan post-hardcore lemez, amin nagyon sok noise rock, math rock elem érvényesül, és emiatt a zaklatottságot folyamatosan másképp, már-már terápiásan tolja el magától. A lemez joggal emlékeztethet a korai Mastodonra, a korai Every Time I Die-ra is, miközben benne van a Ken Mode, vagy akár a Botch határfeszegetési vágya is, és közben az egésznek annyira analóg hangképe van, hogy a Helmet és a Melvins hatását sem tudnád levakarni. Az albumnak talán hátulütője is valahol, hogy olyan, mint egy monolit: egy-egy húzódalt kiemelni szinten lehetetlen, viszont végig egységes az élmény, amivel utaztat, és emiatt könnyű elejétől a végéig rajta maradni.
Az austini Temple of Angels debütalbuma a tipikus esete annak, amikor a hardcore/punk undergroundból kinövi magát egy tökéletes dream pop zenekar. Az Endless Pursuit minden pillanatát áthatja fátyolként egyfajta gótikus mélabú, miközben a dalok tiszták, dúdolhatóak, és ami még fontosabb, kellően karakteresek ahhoz, hogy legyen értelme újra elővenni a lemezt. A The Chameleons és a The Cure hatása levakarhatatlan, de közben olyan szépek a slowdive-tól, Ride-tól megörökölt, nagy paneles váltások is, hogy a végén mindez másodlagossá válik. Tényleg nem lehet mást mondani rá, minthogy szép lemez lett az Endless Pursuit.
Életem egyik legmeghatározóbb zenekarától nem várom el, hogy új kihívásokat állítson maga elé, sem azt, hogy ennyi idő után is csúcslemezeket próbáljon írni. Az Enslaved szerintem már az ‘E’ megjelenése óta a méltósággal megöregedés rögös, de tekintélyt parancsoló útját járja, és a Heimdal sem botlás ezen. Az albumon továbbra is kiváló, semmi máshoz nem fogható arányérzékkel találkozik a norvég folklór, a hetvenes évek progresszív rockja, és általában az extrém metaltól, avantgarde black metaltól megörökölt gondolatiság. A Heimdal is a katalógus polírozott lemezei közé tartozik, a hangszerelés, a kórusok, a kiállások egyértelműen a befogadást segítik, és ha igazán nagyon nem is tartom csúcslemeznek, azért hálás vagyok, hogy utána egyből bele tudtam feledkezni ismét a zenekar nem kevesebb, mint kilenc (!) tökéletes albumába. Tényleg csak az Opeth-tel említhető egy szinten a nagyságuk, a jelenkori extrémzenére gyakorolt hatásuk.
Ötödik nagylemezével, lényegi tagcserékkel tér vissza a holland Bodyfarm, és könnyen lehet, hogy az Ultimate Abomination a zenekar eddigi legjobb munkája. Persze a Bodyfarm továbbra sem árul zsákbamacskát: a Dismember, az Entombed és az Asphyx hagyatékát nehéz méltósággal ápolni, pláne ennyi éven át, de a hol death’n’rollos, hol ostobára ütött témák mégis hallgattatják magukat. Az Ultimate Abomination azért működik, mert nincsenek nagyra törő ambíciói, amibe beletörne a bicskája: viszont amit hoz, azt maximális fordulatszámon, kellő magabiztossággal teszi, és így nem lehet nem szeretni. És iszonyú jó hír, hogy áprilisban Budapestre jönnek.
Cseh neve van, mégis minneapolisból érkezik az idei év egyik legbizarrabb extrémzenei kiadványa. Nem lehet mindig hallgatni az Úpal dalait, nem is biztos, hogy azzal a céllal íródott, hogy gyakran legyen elővéve, de elvehetetlen az albumtól, hogy mennyire eredeti és karakteres. A Kostnateni új lemeze minden szempontból egy határfeszegető avantgarde black metal lemez lett, hipnotikus-disszonáns gitártémákkal, törzsi hangulatú, repetitív dobokkal, és mindemellett ha el tudod csípni a fonalat, akkor dimenziókapuként is tökéletesen funkcionál az album. Az Úpal zavarba ejtő teljesítmény lett idén, sokszor talán próbára tudja tenni az ember türelmét is, de olyan világot teremt meg, amiben nincsen kihívója.
Hét évig készült, de a belga Violent Sin bemutatkozó lemezére megérte várni, mert a Serpent’s Call minden csiszolatlansága mellett is borzaszóan szórakoztató lett. Még a nyáron azt írtam róla, hogy “benne van a korai Slayer csiszolatlansága, a Razor gitározásai, az Exciter tempója, de még a Mercyful Fate fenyegetése is, miközben a dalok a speed metal és a korai black/thrash átjárásban érzik igazán jól magukat”, és ezt azóta is tartom. Az album már az első hangjaival mosolyt csal az arcodra, mert megjelenik benne a nyolcvanas évek proto-black lendülete, miközben szélvészgyors, sikítós, és csak zakatol, mintha az élete múlna rajta. Debütalbumként voltak idén ennél élesebb megjelenések, de a Serpent’s Call magabiztosan hozza mindazt, amiért örömmel látnám őket bármilyen nagy német thrash metal zenekar előtt játszani.