#016
Mess, Ruim, Noble Victory, Lazarvs és megannyi más lemez
Sziasztok,
remélem, élvezitek a nyarat, amennyire módotokban áll, legalábbis jó sok buli van mindenfelé, meg ilyenkor szokták általában feltölteni az emberek a laposelemeket.
Számomra idén a nyaralás nem opció, szóval addig is tudom működtetni a hírlevelet olyankor, mikor a többiek alszanak, így a mostani összeállítást is megpróbáltam nagyon vegyesre venni, bár ezt is majdnem két hétig írtam, különböző részletekben.
Nem is rabolom az időtöket, hiszen a lemezek miatt iratkoztatok fel, amit továbbra is köszönök nektek!
- ha csak az első sor érdekel igazán, azt ezúttal a Monk kapja meg tőlem, mert Ian Romani (Career Suicide), Daniel Romano (The Outfit) és Frank Bach (Vicious Cycle) akkora hardcore/punk EP-t hoztak össze Rock címen, hogy a fal adja a másikat. Ha szereted az 86 Mentality-t, a ‘Boston Stranglert, Negative FX-et, ezt is imádni fogod, hiszen a gitárhangzás csodálatos, a vokálok visznek magukkal, és annyira hallod az egészen, hogy igazi szerelemprojekt, hogy nem lehet ignorálni a végeredményt, ha analóg hangulatú, nyers és zaklatott hardcore/punkra vágysz a túlpolírozott, túlproducerelt lemezek világában.
- nem hagyhatom ki a hírlevélből a New York-i Strega Nona debütálását, mert ha magadénak érzed a Brutus, a Made Out Of Babies és a Marriages világát, akkor a Walk In Beauty is hamar utat talál majd a füledhez: bár látszólag tipikus blackgaze anyagról van szó, annyira elementárisak az énektémák, és annyira jó arányérzékkel vannak felépítve a gitártémák váltásai, hogy nagyon könnyű úgy újra és újra elővenni ezt a lemezt, hogy nem vársz tőle világmegváltást, de közben beszippant a hangulata.
- a svéd Century debütalbuma annyira szerethető heavy metal múltidézés, hogy Fenriz is örömmel tenné be a rádióműsorába: a The Conquest of Time a NWOBHM aranykorát eleveníti fel, kísérteties énektémákkal, visszhangzó cinekkel, tompa tamokkal, szóval minden adott ahhoz, hogy többször is pörögjön ez a remek album, ha a Judas Priestnek csak a korai időszakára esküdnél.
- a Fly Over States debütáló EP-je az ezredforduló utáni emocore hangzást gondolja újra múltidéző megszólalással, szóval ha szereted az Underoath-ot, betéve tudod a Static Dress dalait, rég vetted elő a Burden of a Day-t, de mellette azért hiányzik az A Skylit Drive első EP-je (szigorúan csak az), akkor a MySpace-en is bekövetnéd ezt a zenekart, mert mindent megadnak, amit ebben a keretben elvárhatsz.
- a To Kill Achilles kiadta az eddigi legjobb albumát, ami a 2010-es évek újvonalas metalcore-hullámának állít nagyon szerethető, bár nem túl eredeti emléket.
- az Astralborne új albuma olyan állatorvosi ló, amit nagyon szeretnék szeretni, de közben megmutatja, hogy mennyire nehéz is egy évek óta aktív zenekarnak saját identitást találnia. Az Across the Universe dalaiban egyszerre benne van a Kalmah dallamkezelése, az In Flames öröksége (egy feldolgozással is), és az ikergitáros témákban a Maiden-inspirált metalos virgázás, de azért nem mindig áll össze a kép, hiába van a lemeznek sci-fi keretrendszere. Ettől függetlenül mindenképp hallgass bele, mert minden dal megpróbálja irányítani a figyelmedet, de valahogy az összkép mintha mégsem állna össze teljesen.
- a bristoli Zero Again tizenötszámos debütalbuma akaratán kívül is megválaszolja azt a kérdést, hogy egy crust-punk / d-beat album hogyan tud igazán aktuális lenni 2023-ban. A ‘Deep Appreciation egyszerre merít a klasszikus műfaji hagyományokból, miközben a saját zenei világában megjelenik a brit punk, a korai Neurosis, az útkereső Voivod és a Killing Joke hatása is, amitől a végeredmény egyszerre disztópikus, reménytelenül szenvedélyes, és végtelenül hihető. Nem fog mindenkinek tetszeni, de nagyon könnyen rá lehet forogni.
- az indiai Siddhatthagotama pedig továbbra is az egyik legizgalmasabb black metal zenekar a lo-fi / shoegaze inspirált hangzásokban, és nemcsak a buddhista témaválasztás műfaji meghonosítása miatt, hanem azért is, mert van ezekben a dalokban valami felemelő és katartikus, ami miatt nagyon könnyű ráforogni: nekem is Attila barátom hívta fel a figyelmem erre a lemezre, és tényleg kár lenne kihagyni a felsorolásból.
- a Jack-Knife pedig teljesen váratlanul hozott egy nagyon kiforrott, ezredfordulót megidéző metalos hardcore lemezt: a Ghetto Takeover a Rotting Outnak, a Lockin’ Outos zenekarok hagyatékápolásának, az Internal Affairsnek, a Grave Makernek és a The Nerve Agentsnek a bizarr szerelemgyereke, de közben rég volt olyan, hogy egy tipikus zsánerlemez ilyen jól szóljon (Nick Townsend kikeverte belőle a szart is), és közben ennyire szórakoztató tudjon maradni. Amikor parasztnak kell lennie, akkor paraszt, amikor csibész, akkor csibész, és nyilván a maga nemében egydimenziós az anyag, viszont akkora témák váltják egymást rajta, hogy csak remélni tudom azt, hogy ez a lemez hoz egyfajta áttörést a zenekarnak.
Emellett hadd emeljem ki külön, mennyire várom ősszel a Final Gasp debütalbumának megjelenését. Ha szereted a Twitching Tonguest, a Life of Agony-t, az Age of Apocalypse-t, az Unto Otherst, és általában a kilencvenes évek olajosan folyó gitártémáit, amiben a crossover találkozik a szívfájdalommal, akkor valószínűleg a Climax Infinity jóvoltából új kedvencet avatsz majd te is, én legalábbis borzasztó lelkes vagyok emiatt:
MESS
Under Attack (2023, Mendeku Diskak) // Bandcamp // YouTube
FFO: Blitz, The Chisel, Combat 84, Generación Suicida
Nagyon örültem annak, amikor az egyik korábbi hírlevél kapcsán többen is említettétek, mennyire tetszett nektek a Conservative Military Image új albuma, és ezért is szerettem volna ajánlani a mexikói Mess új lemezét, az Under Attackot, ami a nyolcvanas évek oi/punk hangzását tekeri meg csodálatos gitártémákkal, imádnivaló dobhangzással, és patikamérlegen kimért visszhanggal.
Én is a The Chisellel közös splitnek köszönhetően ismertem meg a zenekart, viszont az Under Attack a maga félórás terjedelmével sem válik unalmassá, még a kiszámíthatósága ellenére sem. De hát itt nincs is helye világmegváltásnak: van egy kötött formanyelv, amit csak így érdemes játszani, hiszen a dalok rántanak magukkal, a hangzás csodálatos, a borító pedig tökéletes ahhoz, hogy xeroxolhasd a világ bármely pontján.
Az Under Attack a kétnyelvűségével kellő szenvedélyre is szert tesz, a kórusokat pedig te is énekled a zenekarral a harmadik hallgatás után. A gitár lefelé pengetve, a vokál megismételve, a náci verve jó, az Under Attack pedig elég vehemens ahhoz, hogy ha még valaha kisüt a nap, gördeszkázáshoz pörgethesd újra meg újra.
RUIM
Black Royal Spiritism - I. O. Sino de Igreja (2023, Peaceville) // Bandcamp // YouTube
FFO: Mayhem, Deathspell Omega, Drudkh
Én is azok közé tartozom, akik Blasphemerhez kötik a Mayhem legizgalmasabb időszakát (a Chimaira és az Ordo Ad Chao közti átmenet számomra az egyik leginspirálóbb zenei váltást jelenti, egyszer lehet, hogy külön is írok majd róla), és ezért is tudom leírni már most, hogy a Ruim debütalbuma nemcsak évzáró toplistás teljesítmény, hanem az utóbbi évek egyik legeredetibb extrémzenei albuma is, ami egyszerre fenyegető és hipnotizáló élményt ad minden hallgatással.
Ha emlékszel, az előző hírlevélben már említettem, hogy az Agressor zenéje hogyan jutott el a Mayhem próbatermébe, és ezt azért is szerettem volna megemlíteni, mert Blasphemert CSR, az Agressor legendás dobosa kíséri ezen a felkavaró anyagon. A Black Royal Spiritismet egyszerre járja át valami földöntúli szorongás, miközben a zenei anyag elképesztően változatos, és úgy kacérkodik más formanyelvi elemekkel, törzsiesen beforgó kántálásokkal, monolitikusan ismétlődő témákkal, hogy attól csak még fenyegetőbbé, bensőségesebbé válik az összkép.
A Ruim debütalbuma egyáltalán nem old-school keretben íródott, de ez nem is vallana Blasphemerre: gitározása változatos, és közben mégis egységes atmoszférája van a lemeznek, miközben vokáltémái szinte egy-az-egyben a Dead-vezette Mayhemet elevenítik fel. Viszont ha van egy pont, ahol a Ruim lezárja a Mayhemmel való összehasonlítás lehetőségét, az pont a Fall of Seraphs újragondolása, ami teljesen új karaktert kap, főleg Proscriptor (Absu) vendégvokálozásának köszönhetően.
Nem tudom, hogy ez a projekt mennyire maradhat életképes, és hogy Blasphemer szeretné-e folytatni, de az biztos, hogy a Black Royal Spiritism elképesztő zenei teljesítmény lett, ami messze maga mögött hagyja azokat a(z amúgy szerethető) black metal megjelenéseket, melyek újra és újra felmondják a leckét ahelyett, hogy korábban kijáratlan ösvényre merészkednének.
NOBLE VICTORY
Minotaur (2023, H-Music) // Spotify / YouTube
FFO: Gates of Ishtar, Desultory, Edge of Sanity, Unanimated
Mindig megszállottja vagyok a másodvirágzásoknak, tudod, annak, amikor egy korábban már sokat elért zenészben van annyi nafta, hogy másodszor is képes legyen megmutatni azt, hogy a története még korántsem leírható vagy véges, retrospektív. A Noble Victory ilyen értelemben nemcsak azért szállította le az év egyik legjobb hazai extrémzenei albumát, mert Fellegi Ádám szerzői csúcsteljesítményeinek egyike az album, hanem azért is, mert a Bloodrainbow frontembereként a neki járó rivaldafényt talán soha meg nem kapó Szalai Ádám élete vokáljait hozza a Minotaur dalaiban.
A Noble Victory bemutatkozása a svéd death metal kilencvenes évekbeli időszakára tekint vissza, amikor ebben az alapvetően dallamos extrémzenei keretben megfért egymás mellett a death metal pumpálása és a black metal miszticizmusa, kozmikus elvágyódása, így nem is véletlen, hogy az alapvetően koncepcióként megírt album egyszerre merít ebből a korszakból (beleértve a Dissection hagyatékát, valamint a fent namedropolt zenekarokat, és persze a Dismembert), miközben teljesen korszerű megoldások is hallhatók rajta, amikben visszaköszönnek Ádám Bridge To Solace-ben töltött évei is.
A Minotaur a maga örvénylésével azért is borzasztó hatásos, mert amikor soknak tűnnek a zenei megoldások, vagy sűrűnek érzed a zenei szövetet, mert annyi minden történik kórusostól-aláfestéstől, akkor sem válik dagályossá, és végig megőrzi a méltóságát, feszességét, arról nem is beszélve, hogy a Grenmában felvett lemez kiemelkedően erősen szól. Bevizsgáltam én mindenhol, laptopon, fülessel, fejhallgatóval, autóban, és nem találtam rajta fogást, tényleg példaértékű a lemez megszólalása.
Amivel egyedül fenntartásom van az album kapcsán, az jobbára a vizuális külalak: az elvitathatatlan, hogy ez az artwork elkülönül a műfaji sablonoktól és a hazai alkotóktól, de ezekhez a dalokhoz fenyegetőbb, old-schoolabb borítót és logótervet is el tudtam volna képzelni, hogy már ránézésre is elárulja azt, hogy mekkora lemezzel van dolga a gyanútlan hallgatónak. (Illetve az mindenképp örömteli, hogy a bookletben elhelyezett idézetek is erősítik a lemezkoncepciót, ha teheted, vásárolj CD-ket te is.)
A hangszeres játékban nem lehet elmenni amellett sem, hogy Szirota Márió továbbra is a színtér egyik, ha nem a legjobb dobosa, Pap Attiról már sokszor elmondtam, hogy a nemzedékem legjobb basszusgitárosa, és ezt azóta is tartom, Herczeg Laci pedig szerintem egyenesen lubickol ezekben a témákban. A Noble Victory ezért is tökéletes példa arra, hogy látszólag egy komfortzónán belülre lőtt lemezről van szó, de a Minotaur nemcsak megteremti a saját karakterét és hangzását, hanem csak alapoz a hatásaira, ahelyett, hogy másolná azokat, miközben saját formanyelve már most kellően kiforrott ahhoz, hogy ez a zenekar életképes és izgalmas maradjon a jövőben is. Csak remélni tudom, hogy koncertképes is marad a csapat, mert üdítő és rég hiányolt színfolt a Noble Victory a hazai extrémzenében, ami az idei Casketgarden újrakiadással együtt azt a büszke érzetet kelti, hogy azért ebben a hangzásban is versenyképesek vagyunk nemzetközi értelemben is.
