#022
Néhány új sorlemez, egy újrafelvétel, na meg két zenekar, amit muszáj hallanod
Sziasztok,
a november jól rám égett, de semmiképp nem akartam kihagyni ezt a hírlevelet a nagy évzárás előtt. Százas listával jövök, több részletben közölve, amire már nagyon készülök. De addig is mindazt, ami most az alábbiakban össze lett szedve, nem akartam kihagyni vagy elsuvasztani, főleg, mert látszólag uborkaszezonos heteink voltak, pedig így is alig győzni a friss megjelenéseket.
Van két zenekar, akikre szerettem volna felhívni a figyelmeteket, attól függően, mennyire vagytok kaphatóak rá: az egyik a német Polterwytch, akik nagyon bizarr, de végtelenül szerethető hangzásra tettek szert már az első demójukon is. Talán úgy tudnám leírni, mintha egy dungeon synth-en nevelkedett Murder City Devils játszana black metallal áthatott crust punkot, és a végeredmény pont ilyen: borzongató, szórakoztató, és a maga nemében egydimenziós, de mégis a hatása alatt maradsz. Ha van zenekar, amit megnéznék a Kriptában, az biztosan ez, főleg, mert a rögzített hangfelvételeik minősíthetetlenül szólnak. De ez sem értékítélet, sőt, minél többet hallgatom a splitjeiket és a kislemezeiket, annál furábban hatna, ha stúdiókörülményekben szólalnának meg ezek a dalok.
A másik zenekar a finn Gray State: ők januárban adják majd ki a bemutatkozó nagylemezüket, és a lemezelőzetes single-öknek egyből a rabjává váltam, pedig általában igyekszem kerülni a hasonló felvezetéseket. A bandafotón látható Integrity pólók eléggé árulkodóak, de alapvetően is a H-8000 hangzás újragondolásával van dolgunk, hallhatóan megihletve az Arkangel, a Groundwork és a Ringworm által is, és ezzel semmi baj sincs. A riffek elképesztő feszesek, a vokálok határfeszegetése pont elégséges, és a legutóbb megjelent kislemez alapján az album megszólalása is elképesztő lesz. Ezt a fajta metalcore-t szerintem csak ilyen lendülettel érdemes játszani, és ezúton is hálás vagyok Nándinak, hogy megmutatta a zenekart.
MEANTIME: Living in the Meantime (2023, Indecision Records)
Bandcamp // Spotify // FFO: In My Eyes, korai Have Heart, Sinking Ships, Blue Monday
Első, teljes nagylemezén a winnipegi Meantime olyan gesztust gyakorolt, amiből egy ennyire elöregedő szubkultúrában sokkal többre volna szükség. Az itt hallható dalok alapvetően felelevenítik az ezredforduló atmoszféráját, amikor feszes gitározásokban megjelentek a szenvedélyes-dallamos bontások, miközben a dalszövegek épp annyira néznek befelé, amennyire a kifejtett gondolatok egy közösség egészében keresnek válaszokat, megoldásokat.
A Meantime nem találta fel a spanyolviaszt, és talán még kordokumentumnak sem hívhatjuk, viszont a Living in the Meantime olyan útjelző tábla, amin könnyű (és érdemes is) eligazodni. Tudod, hogy mik hatottak ezekre a dalokra, tudod, hogy milyen hatást szeretne elérni, és maradéktalanul teljesít is minden elvárást. Amitől mai tud lenni ez a lemez, az főleg a szövegek személyességében keresendő, de alapvetően ahhoz, hogy újabb és újabb hasonló albumok születhessenek, mindig kellenek olyan megjelenések, amik ennyire hatásosan, szerethetően és megélhetően adják azt a biztonságérzetet, hogy tartozol valahova. Ez az album pedig pont ilyen.
ALCHEMY OF FLESH: By Will Alone (2023, Redefining Darkness)
Bandcamp // Spotify // FFO: Morbid Angel, Monstrosity, Carnage, Bloodbath
Az egyszemélyes death metal szólóprojekt Alchemy of Flesh két évvel ezelőtti debütalbuma szerelmeslevél volt a floridai death metal csúcskorszakához, nem kevés Morbid Angel áthallással. Viszont az eredetiség hiánya mellett akkora húzása volt az albumnak, és annyira szórakoztató volt, hogy még tavaly és idén is elő-elővettem. Azt nem gondoltam, hogy egyhamar lesz folytatás, de a By Will Alone nem is elégszik meg az izgalommentes önismétléssel.
A második Alchemy of Flesh kiadvány mind ritmikában, mind gitártémák tekintetében is törekszik arra, hogy saját hangja lehessen. Míg a dalszövegek jelentős többségét végtelen Doomozások ihlették, zeneileg csak a keretrendszer maradt meg, tehát a floridai és svéd death metal iskolájának keresztezése. Kifejezetten jól állnak azok a témák a By Will Alone-nak, amik a svéd iskola Carnage-féle monolitikusságát elevenítik fel, miközben a gyors riffelések a Morbid Angeltől inkább a Hate Eternal vagy a Monstrosity építkezései felé mozdultak el. Viszont itt ütközik ki a lemez egyetlen gyengesége is: míg a debütalbumon a húzódalok hiányát feledtette a megteremtett hangulat, itt néha kicsit könnyebben elkalandozik a figyelem. Viszont ez akár dalokon belül is könnyen visszatérhet, főleg, hogy Tim Rowland zenei mindenes hangszíne akaratán kívül is egyre jobban hasonlít néha az elsőlemezes Bloodbath-et felnyomó Akerfeldt orgánumára. Ennél jobban pedig talán nem is kell eladni másodvonalas, de szeretetre méltó death metal lemezt 2023-ban.
AUTOPSY: Ashes, Organs, Blood And Crypts (2023, Relapse)
YouTube // Spotify // FFO: Autopsy, Gruesome, Benediction
Újkori működésének egyik, ha nem legjobb lemezét adta ki még októberben az Autopsy, és szerintem ennél a floridai zenekarnál hatványozottan igaz, hogy addig adj neki rózsát, amíg nem (már megint) a koporsójára vinnéd. Az ‘Ashes azért is lett szerethető, mert hallhatóan önfeledten, tét nélkül íródott, és nem is kell szabadkoznia, hogy a már jól ismert zenei panelekből építkezik, meglepetés nélkül, de minden szempontból csúcsra járatva. A maga nemében egyszerű, de hatásos gitártémák a szokott módon váltanak modort a death, a doom, a thrash metal és a punk rock között, de én még mindig azt érzem ebből, hogy az Autopsy valójában csak műfajok felett állóan éli meg az extrémitását, épp úgy, mint a nyolcvanas években az egész floridai színtér tette.
Ha ez lesz az első Autopsy-lemez, amit meghallgatsz, akkor a maga nemében szűk eszköztárral roppant mód hatásosan bánó albumra számíts, ami még így is próbál változatos lenni, miközben épp annyira ocsmány és gusztustalan, mint minden követője az elmúlt közel negyven évből. A másik nagy erőssége a lemeznek a megteremtett hangulaton kívül a hangzás: meg merem kockáztatni, hogy sosem szólt ennyire jól az Autopsy, szóval nem is ragozom tovább, mekkora telitalálat ez a lemez az arra fogékony füleknek.
ETT DÖDENS MASKINERI: Kulturkriget (2023, Suicide)
Bandcamp // Spotify // FFO: Meleeh, Burning Bright, Birds In Row, Skitsystem
A svéd Ett Dödens Maskineri előző lemeze, a 2020-as Det Svenska Hatet már hordozott magában izgalmas pillanatokat, de nem nagyon különült el attól a megbízható hangzású skandináv crust keretrendszertől, aminek a formanyelvét felvették. A Kulturkriget viszont valóban kultúrharcot hirdet a maga nemében, főleg, hogy ez az első olyan lemeze a zenekarnak, ahol már nem magát alakítja a kiválasztott hangzáshoz, hanem épp fordítva, szóval a tizenkét számos lemeznek tényleg lett karaktere, még ha a hatások tetten is érhetők.
A Kulturkrigetben egyszerre benne van a skandináv punk húzása, az ezredforduló utáni dallamos hardcore és európai screamo szenvedélye, miközben megmaradt hűnek a Skitsystem-féle crust hagyaték ápolásában. A dalok változatosak, a hangzás nagyon tiszta és kivehető (néha talán túlzottan is), miközben a lemez épp annyira dallamközpontú, amennyire nem felejtett el erőszakos sem maradni. Ha szereted a Birds In Row utóbbi, már letisztultabb albumait, a skandináv balos színtér mozgalmiságát, akkor imádni fogod a Kulturkriget dalait, amik biztosan nagyobb láthatóságot hoznak majd a zenekarnak, mint bármelyik korábbi munkájuk. Az pedig, hogy az Avgrundsmörkret c. dalba a Terminátor betétdala is belefért, legalább akkora geg, mint a Conflicting Ideas Operaház fantomja tiszteletköre a Tragedy Vengeance lemezén.
KVELGEYST: Blut, Milch und Thränen (2023, Eisenwald)
Bandcamp // Spotify // FFO: Ophanim, Celtic Frost, Dodheimsgard
A svájci Kvelgeyst korábban is az az izgalmas színfolt volt az európai black metalban, amelyik magában hordozta a lehetőséget az áttörésre, már csak azért is, mert nagyon komótosan haladnak az életművükben, és semelyik kiadványuk sem egyeztethető össze az adott korszellemmel. Új albumuk, az alkimista konceptlemezként beazonosítható Blut, Milch und Thranen tényleges szintlépést hoz nekik, de azért meg is mutatja, mennyire magányos az ösvény, amin a banda jár már lassan nyolc éve.
A zenekar második albuma egyszerre ötvözi az avantgard black metal szabadelvűségét és dalszerkesztését, miközben egyszerre használ black metalos elemeket is akár a második hullám szélvész riffelési technikájából, akár a nyolcvanas évek proto-korszakából, csúcsra járatva az extrémitás utáni vágyat. A Kvelgeyst hallhatóan kényelmes pozíciót vesz fel a történetmesélői attitűddel: így a dalok is egyszerre lehetnek terjengősek (de nem dagályosak), változatosak, és közben tudnak játszani a figyelmeddel, főleg azért, mert a dalok hangulata is folyamszerű, és hallgatóként csak mész a történésekkel. Emiatt a ‘Blut megköveteli a figyelmet, háttérben hallgatni sajnos nem sokáig lehet, de így is kifizetődő figyelni az albumra. Zeneileg a fent megemlített bandák mellett nekem még a Monumension-időszakos Enslaved jutott eszembe, főleg az eszközhasználat magabiztossága miatt. Nem lesz szélese értelemben vett közönségkedvenc a Kvelgeyst, de nagyon szerethető az, ahogy a zenéléshez állnak, és hogy lemezről-lemezre emelik a tétet és a színvonalat is.
TOTENMESSE: Fiktionlust (2023, Pagan)
Bandcamp // Spotify // FFO: Marduk, Goatwhore
Énekescserével érkezett meg a Odraza, Massemord és Grujza tagok által életre hívott Totenmesse második nagylemeze, és a Cyberpunkban is felbukkant zenekar munkáján hallatszik a vérfrissítés pozitív hatása. A Fiktionlust az idei év egyik legszélsőségesebb black metal lemeze, szélvészgyors dobtémákkal, agresszív gitártémákkal, szuggesztív vokálokkal, és magával ragadó dühvel.
Az alig negyvenperces lemez nyolc dala a legjobb értelemben véve monumentális és baljós: zeneileg a Totenmesse a black metalban érzi magát a legjobban, de hatásmechanizmusát tekintve a barlangrajzos death metaltól (meg az utaztató, hipnotikus kipengetésektől) sem áll távol néhány váltás, ami kifejezetten jót tesz az összképnek. A Totenmesse legnagyobb ereje persze a gitárjáték: ez a sodró lendület, ami meghatározza a Fiktionlust monolitikus hangzását, nehezen megunható, főleg, hogy a legtöbb hasonló lemez megelégszik egy közepes Marduk-ismétléssel, mikozben az itt hallható teljesítmény dalszövegeit és előadásmódját tekintve is a lengyel black elsővonaláról érkezett, és kivívja magának a csendes figyelmet. A Fiktionlust az év egyik legsötétebb black metal lemeze lett, nehezen hozzáférhető, kissé talán híján is van olyan pontoknak, amivel segítséget nyújtana a gyors kitárulkozáshoz, de ha ráérzel az ízére, nagyon könnyen térsz majd vissza hozzá.
WALKING CORPSE: Our Hands, Your Throat (2023, Transcending Obscurity)
Bandcamp // Spotify // FFO: Rotten Sound, Brutal Truth, Fuck The Facts, Cretin
Az idei év a grindcore-ban is hozott jó pár említésre méltó teljesítményt (Rotten Sound, Warfuck, Six-Score, Gravesend, stb.), de a svéd Walking Corpse még így is üde színfoltként fér fel a paletta legjobbjai közé. A Brutal Truth után elnevezett zenekar pont azt hozza, amit elvársz a névválasztás felelőssége mellett: súlyos riffek, a metalos hardcore-ból megörökölt tempóváltások, és sok-sok agresszív felütés rövid dalokkal.
Az ‘Our Hands az a lemez, amire bármilyen friss, bizonyítani akaró zenekar méltán lehet büszke, mert ambiciózus, amúgy terjengős is a maga nemében (bár szerencsére nincs túlírva), és a dalsorrend viszi annyira a figyelmet a pár hosszabb, marconább dallal együtt, hogy ne akarj elkapcsolni. Általában a grindcore-nál csapdának érzem azt, hogy egy lemez úgy is lehet jól megkeverve, hogy amúgy nincs mögötte valódi zenei teljesítmény, de szerencsére a Walking Corpse tényleg a gitártémákra húzta fel az albumot, még ha való igaz is, hogy ezek a megoldások nem említhetők egy lapon az inspirációk csúcsmunkáival. Emiatt ez az album is a korrekt lemezeknél sokkal erősebb, de az alapművekhez azért nem hasonlítható kiadvány lett, ami attól izgalmas, hogy hallható motiváció fűti a dalokat, és nagyon rég volt olyan, hogy a Brutal Truth hagyatéka ennyire meggyőzően tudjon áthatni egy egész albumot úgy, hogy az ne legyen kínos vagy unalmas.
INCULTER: Morbid Origin (2023, Edged Circle)
Bandcamp // Spotify // FFO: Invocator, korai Meshuggah, Testament, korai Sepultura
Harmadik nagylemezére az Inculter még mindig abban érzi a legjobban magát, hogy a skandináv thrash hagyományait elegyítse a Bay Area csúcskorszakával. Ha neked is hiányzik az, amikor a korai Sepultura és Metallica példáján a thrash-ben hangsúly volt a vokálokon is, vagy hogy a dalok középtempó mellett is feszesek, sőt, néhol dallamosak tudtak maradni, akkor a Morbid Origin az egyik legkellemesebb meglepetésed lesz idén.
Visszhangos felsőtamok, keserű ikergitározások, hajlított éneklés és a középtempók jó arányérzékű használata jellemzi az Incultert, ami azért is örömteli, mert talán sosem szóltak annyira magabiztosan, mint most. Ahogy az eddigi leírásból is láthatjátok, az eredeti megoldásokat nem ezen az albumon kell keresni, de mégis van egy olyan bája a hol korai Sepulturát, hol Testamentet, hol Slayert idéző témáknak, amire nem lehet csak úgy legyinteni, hogy ez egy újabb thrash album volna. Ha szeretted a dán Invocatort (a Weave the Apocalypse mindmáig csodálatos), és hiányzik ez a dalközpontú megközelítés abszolút mai megközelítéssel, jó sok ambícióval, akkor a Morbid Origin erőfeszítéseit is értékelni fogod, főleg ennyi évtized távlatából.
