Sziasztok,
remélem, már lassan mind megszokjátok az őszi hangulatot, és az azzal járó felhozatalt is. Amikor nem új albumokra vadászok a saját szórakoztatásomra, azon szoktam hezitálni, hogy sokkal régebbi, nekem fontos albumokról írnék, de aztán mindig annyira betelik a hírlevél, hogy ennek valahogy sosem marad tér.
Főleg, hogy kiderült, a lassan féléves lányomat borzasztóan szórakoztatja a Type O Negative. Ennél nagyobb örömöt kevésbé tudok jelenleg elképzelni, még ha van is abban valami bizarr, mikor egy összesen két foggal megáldott, mosolygós baba az Everyone I Love Is Deadre nevetgél.
De most inkább arra térek rá, amiért feliratkoztatok a hírlevélre, mert bőven van miből válogatni. Talán az időre való tekintettel is, de kicsit megint elbillentem a black/death megjelenések felé, remélem, nem veszitek zokon.
- Alakszai Laci barátom ajánlására fedeztem fel a belga Wrong Mant, és a Big Plans tényleg olyan anyag lett, amit élőben is szívesen átélne az ember. Nemcsak azért, mert egykori Rise and Fall és Blind to Faith zenészek játszanak benne magával ragadó dalokat a kilencvenes évek post-hardcore-jának és a noise rock stílusjegyeinek határterületén, hanem azért is, mert az egész lemezből süt, hogy nem volt rajtuk nyomás, nem volt semmi, ami eltérítette volna a zenészek figyelmét arról, hogy ez a lemez ennyire magától értetődően szerethető legyen. Ha szereted az Unsane-t, a Melvinst és a ‘Jesus Lizardot, akkor a Wrong Man lesz neked az év felfedezése.
- az ezredforduló utáni screamo aranykorát idézi meg friss single-jén a bostoni Oak, Fallen: az ‘it’s like being mad about the weather’ a Suis La Lune és a 'kései Kidcrash közötti átmenetként is leírható, mert egyszerre agyas, zaklatott és szenvedélyes. A zenekar új EP-je jövő héten jelenik meg, ha lesz rá kapacitásom, külön is írok majd róla, mert nagyon megnyerő ez a felvezetés.
- ha emlékeztek, még áprilisban írtam a Thron új albumáról, amivel kicsit felemás érzéseim voltak, viszont a dobos másik zenekara (az Aara mellett), a Taubra is friss albummal jelentkezett, ami főleg a kilencvenes évek tremolós svéd és norvég black metalja előtt hajt fejet. A svájci-norvég zenekar hangzásában is megjelenik az a baljós, misztikus hangulatteremtés, amitől az album nem fullad unalomba, de a dalok minőségén az is sokat lendít, hogy elképesztő jól szól a végső maszter. A Therizo inkább megbízható, mintsem újító volna, de nagyon könnyű rajta maradni több hallgatás erejéig.
- ha ennél kicsit porszívósabb hangzást keresnél, a cseh Bahratal idei albumát jó szívvel ajánlom: bár májusban jelent meg, én csak most fedeztem fel magamnak, és elég szórakoztató ahhoz, hogy visszatérjek hozzá. A borzasztóan mocskos, engem sokszor a Tormentorra emlékeztető hangkép az iskolapéldája annak, amikor a black metal a punk lendületét sajátítja ki, szóval ha tetszett az idei Arnaut Pavle lemez, ezt is imádni fogod.
- múlt héten pedig új lemezzel jelentkezett az európai black metal színtér egyik legizgalmasabb határfeszegető kollektívája, a Gruzja is. A Koniec Wakacji folytatja azt a provokatív, polgárpukkasztó irányt, ami a zenekar egész életművét jellemzi, végig megtartva azt a fenyegetést, hogy ezekben a dalokban bármi megtörténhet. Bár a zenei keret továbbra is bizarr szerelemgyereke a post-punknak, a black metalnak és a korai Voivod életmű teljes kiforgatásának, de közben a Gruzjának mindig önálló, azonnal felismerhető karaktere volt és lesz is, és ennyire letisztultan talán sosem szólaltak meg, mint most.
- miközben az idei lemezén a Lamp of Murmuur felfedezte magának a korai Immortalt, az új splitlemezén Silent Thunder alteregóként kicsit visszatér a gyökereihez. A megosztott lemez másik oldalán a cseh Zmyrna virít pár dohos, terpeszkedő dalt, ami ugyanannyira formabontó, mint a korábbi kiadványaik. Most például füttyszót is hallhatsz a legnagyobb pusztulatban, amivel még mindig nem nagyon tudok mit kezdeni. Viszont nagyon kíváncsi vagyok rájuk, mert novemberben Pozsonyban ők lesznek a Knoll és a Nightmarer előzenekara. Ha van koncert, amit várok a jövő évi Botch mellett, az ez.
- ha pedig neked sem elég a melodikus black metal lemezekből, a Putrascension debütalbumát mindenképp hallgasd meg, főleg, ha szereted a Goatwhore-t és a Naglfart, és alapvetően olyan zenekart keresnél, amelyik nem a Dissectiont másolja. Újdonságértéke nincs az itt hallható daloknak, de megbízhatóan vannak összerakva, és a lemezborító is csodálatos.
- a dallamos, technikás death/blacknél maradva pedig a svájci Stortregn is most rukkolt elő új albumával, amit továbbra is a neoklasszikus gitártémák, az agyas dobváltások és a feszes kiállások határoznak meg, viszont olyan szintlépés történt minden szinten, hogy csak győzd kapkodni a fejed. Csak kívánni tudom, hogy a zenekar végre kerüljön egy polccal feljebb a nemzetközi térképen, mert hangzásban és a dalok minőségében is elképesztő, ami ezen a felvételen történik, tényleg csak úgy tudom megragadni, hogy a dallamos részek még dallamosabbak, a dühös részek meg még dühösebbek, miközben olyan pszichedelikus elszállások vannak egyes dalokban, hogy a Rivers of Nihil is csak felhúzza a szemöldökét, hogy mi van itt. Ha szereted az Inferit, a Hath-ot, az Obscurát, akkor erre fogsz fekve nyomni.
- és mostanra is hoztam egy újrakeverést, bár nem terveztem, de az Ion Dissonance klasszikus albuma, a Solace végre tényleg úgy szól, ahogy mindig is megérdemelte. A mathcore egyik leghatásosabb alapművéről van szó, és a dalokban hallható düh és nyers erő ezzel az utómunkával szabadul el csak igazán.
A MOURNING STAR: A Reminder Of The Wound Unhealed
2023, DAZE // Bandcamp / Spotify
FFO: Undying, Arkangel, Newborn, Poison The Well, If Hope Dies, It Dies Today
A metalcore mostanra már épp eleget változott ahhoz, hogy az egyes korszakokon belül is maradéktalan jogunk, vágyunk legyen a nosztalgiára. De most komolyan, ha csak a kilencvenes évek elejére térünk vissza, lényegében minden korszak azzal kaphatott hitelesítést, hogy jött egy későbbi generáció, amelyik bátran nyúlt vissza a saját inspirációinak újraértelmezéséhez, és ez a fajta újraértelmezés az, ami aztán előremozdítja az egész műfajt is.
Ezért tud mindmáig izgalmas és szerethető lenni, ha egy fiatal zenekar kellő erőszakossággal nyúl az All Out War vagy az Earth Crisis hagyatékához, és ezért becsülöm az A Mourning Start is ennyire, mert méltósággal, magabiztossággal elevenítik fel azt az átmeneti időszakot, amikor a disszonáns breakdownok már nem mindig voltak elegendőek, viszont az In Flames és a Dark Tranquillity által behozott gitárdallamok pedig túl izgalmasak voltak ahhoz, hogy ne legyenek kisajátítva.
Ilyen értelemben a ‘Reminder sok meglepetéssel nem szolgál a hozzám hasonló harmincas-negyvenes arcok számára: olyan, mintha kimerevítene egy korszakot, amikor az Undying és a Newborn felforgatta a nemzetközi undergroundot faxostól-kazettamásolóstól, amikor a Shai Hulud komplex megoldásai minden kihívót vigyázzállásba kényszerítettek, és amikor az Unearth vagy az As I Lay Dying már próbálgatta a szárnyait, de még nem jutottak sokkal messzebb a zaklatott-kaotikus breakdownoknál. Viszont ami ezen a lemezen történik, annak minden pillanata arany.
amik szenvedélyesek, magával ragadóak, és pont emiatt visszavisznek egy olyan biztonságos burokba, ahol otthonra találhatsz. Azt gondolom, hogy ez a közösség ebben az időszakban lehetett a legjobb védbástyája az egész generációmnak, és azzal, hogy a ‘Mourning Star a papírformás nosztalgia helyett maivá teszi ezeket a dalokat, nekem is megadja a hovatartozás élményét, miközben csak remélni tudom, hogy ez a hullám, amiről már korábban is írtam, még sok hasonló kiadványt termel ki a jelenlegi fősodorral szemben.
SERPENT CORPSE: Blood Sabbath
2023, Temple of Mystery // Bandcamp / Spotify
FFO: Autopsy, Bolt Thrower, Entombed, Obituary, Beastmaker
2023 szerencsére nem szűkölködik kiemelkedő death metal albumokban sem, a Blood Sabbath-nál pedig az első hallgatás után tudtam, hogy évzáró toplistás teljesítmény, amit hallok. Ha téged is sokszor megijeszt az, ha valahol death/doom leírást látsz, és ilyen kótyagosan hömpölygő, mázsás alapokra meleg levegővel hörgő daloktól tartanál, ezt a gondolatot most azonnal hessegesd el: a Serpent Corpse érti, mire van szükséged, és pont emiatt Entombed pólókban játszanak neked Black Sabbath riffeket.
A Blood Sabbath a legjobb értelemben hozza az OSDM ősember-hangulatát: a groove-ok nem terpeszkedőek, a vokálokban megvan a Tardy-féle öblös üvöltés ereje, miközben az alapvetően gitárközpontú anyag pofátlanul jó témákból van összerakva. Az Autopsy minimalista formanyelve, a Bolt Thrower feszes-menetelős dalszerkezetei, az Entombed vagy épp a Dismember dalszerzői vénája egyaránt hatottak a Serpent Corpse-ra, de
Szerencsére a játékidő sem haladja meg a negyven percet, és pont emiatt nincs is olyan érzésed, hogy üresjáratba botlanál. Emellett érdemes méltatni a lemez hangképét, mert a fenyegető-baljós gitártémákhoz nagyon jó arányérzékkel kikevert maszter dukál, amitől a végeredmény se lesz poros vagy fingszagú. Az idei év egyik legüdítőbb megjelenése ez számomra, és csak remélni tudom, hogy a szélesebb értelemben vett death metal közösség is megismeri majd ezeket a dalokat.
FALSE FED: Let Them Eat Fake
2023, Neurot Recordings // Bandcamp / Spotify
FFO: Killing Joke, New Model Army, Ministry
Meglepő belegondolni, de az Amebix visszatérő lemeze idén már tíz éve, hogy megjelent. A Sonic Mass sokaknak okozott fejvakarást, de én is azok közé tartozom, akik az életmű legizgalmasabb lemezének tartják az ott felvett dalokat. Ez a folyamat, amikor az egyik legmeghatározóbb és legagresszívebb zenekar zenei értelemben új kihívásokat állít maga elé, számomra egyet jelent a méltósággal öregedéssel, és a False Fed, mint egyfajta underground supergroup, ugyanerre apellál. Nem csak azért, mert két Amebix-tag is van benne Jeff Janiak (Discharge) és JP Parsons mellett, hanem azért is, mert a crust punkból ennyi évesen tényleg csak a gótikus-indusztriális post-punk hangzásába érdemes átnyargalni, amíg ilyen átütő dalok íródnak. De tényleg, csak hallgasd meg ezt, az album legjobbját:
A False Fed nem lesz a tömegek kedvence, viszont ennyi dörzsölt zenész nagyon könnyen hangolódik egymásra ahhoz, hogy az első hangtól az utolsóig egységes atmoszférát teremtsen. Itt nincsenek kísérletek, nincsen szárnypróbálgatás sok-sok lehetőséggel, hanem egy, meglehetősen nyomasztó atmoszférájú lebegtetésben hangzanak el hol provokatív, hol kiábrándult élű társadalomkritikus szövegek, miközben a zenei alapok a brit post-punk hagyatékát veszik alapul, nem kevés goth rock és indusztriális hátszéllel megtámogatva. A hangszerelés emiatt a kilencvenes évek rocklemezeit idézi: az ének előre keverve viszi a figyelmed, míg a zenei textúra a háttérben bontakozik ki. Nekem az tetszik a legjobban a Let Them Eat Fake-ben, hogy bevállalós. Vannak olyan részei, amik számomra kicsit biccennek, de a lemez egészeként valahogy mégis mindennek helye van, miközben
És ehhez számold hozzá azt, hogy a False Fed, ha méltóságteljesen is, de néhol kissé rozsdás komótos, viszont ez is inkább csak hozzátesz a végeredményhez, mert inkább ilyen albumok szülessenek pár évente belső késztetésből, minthogy céltalan haknikból alakítsanak maguknak a bevont zenészek pusztán megélhetést, elvégre az szembe menne egy egész életmű kapitalizmus-kritikájával.
MANBRYNE: Interregnum - O próbie wiary i jarzmie zwątpienia
2023 Terratur Possessions // Bandcamp // Spotify
FFO: Blaze of Perdition, Satyricon, Odraza
Két évvel ezelőtt a Heilsweg, a Manbryne debütalbuma számomra az év lemeze volt, mert olyan elsöprő szenvedéllyel, jó dallamérzékkel megírt black metal dalok sorakoztak az albumon, aminek tényleg nem volt kihívója nagyon azóta sem. Bevallom, nem is számítottam folytatásra, de az Interregnum még egy doboscserével is pontosan ott veszi fel a fonalat, ahol az előző album letette. Bizonyos szempontból olyan, mintha újraírták volna a debütálást, viszont az Interregnum kiemelkedő dalszerzői értékei így is megérdemlik a figyelmet.
Veszélyes terep az, amikor egy eleve karakteres zenei világgal rendelkező zenekar nem kísérletezik vagy tágít a spektrumán, mert akkor csak a dalok minősége mentheti meg az ilyen alkotóközösségeket az önismétlés szürkeségétől. Ha nem vagyok szemellenzős,
Hiszen az itt hallható hat friss szerzemény az előző lemezhez hasonlóan kimagasló dalszerzői vénáról tesz tanúbizonyságot, tényleg Európa-szerte párját ritkítja az, hogy a Manbyrne milyen jó arányérzékkel ír epikus, felemelő, szenvedélyes dalokat. Viszont pont emiatt hiányzik az az újdonságélmény, amivel a debütálás tényleg szótlanul hagyott engem is. Ilyen értelemben az Interregnum nem tud ugyanolyan elánnal meglepni vagy magával ragadni, de elveszni így is lehet és érdemes is benne, mert valahol ennek a megteremtett zenei világnak a létjogosultságát igazolja, hogy ebben maradandót alkotni majdnem akkora kihívás, mint újabb és újabb formanyelvi elemeket bevonni egy tökéletesen működő rendszerbe. Ha most hallod először a Manbrynét, imádni fogod minden pillanatát, ha pedig te is a Heilswegnél csatlakoztál, akkor talán egyetértesz velem abban, hogy minden kiemelkedő pillanat mellett is ugyanaz a varázslat a biztonsági játék sajátosságai miatt most kicsit elmaradt.
Ennyi fért a mostani hírlevélbe, remélem, találsz olyan lemezt, ami felkelti az érdeklődésed.
Vigyázzatok egymásra:
Dávid
