#010
Poszterkultúra, Outlaw, Asidhara, Thron, Ill Communication, Grottos
Sziasztok,
nem tudom, ki tart igazi hosszúhétvégét, vagy mennyi módotok lesz a kikapcsolódásra, de azért igyekeztem összeszedni megint pár gondolatot, na meg új megjelenést, főleg a múlt héthez képest.
Kicsit késve kapcsoltam a dömpingben, és a legutóbbi merítésből kimaradt két borzasztóan szerethető (black metal) album, szóval azokat most mindenképp előrevenném, de van pár gondolat, amit ezen felül is megosztanék veletek. És persze remélem, nem unjátok, hogy arányait tekintve sok black metal anyagról írok.
A legjobban azt sajnálom az online kultúrában, és általában abban, hogy a képernyőink elé szorultunk, hogy az underground, de általában a zene mennyire kiszorult a látóterünkből olyan értelemben, hogy egy lemezhez, vagy általában egy korszak vizuális identitásához mennyire hozzátartozott a poszterezés.
Emlékszem arra, mikor még az A38-on dolgoztam, de már Budapesten illegális volt a poszterkihelyezés, hogy a koncertek költségvetéseibe beleszámoltuk a rendőrségi büntetéseket is, de közben meg fontos volt számunkra (természetesen programszervezői, és nem tulajdonosi szempontból), hogy a koncertek közlése egyben kinyilatkoztatás is legyen, szögletes betűkkel, erős vizuális arculattal. Azért írok csak erről, mert a héten Kubik Tomival (ő a gitáros a Satellesben, és mint minden zenekari társam és barátom, őt is imádom a saját jelleméért, és általában azért, ahogy dolgokért tud lelkesedni) sokat beszéltünk arról az időszakról, amikor a numetal korszakhoz hozzájárult az is, hogy a lemezeket alapvetően pozícionálták a hozzájuk tartozó poszterek már jóval a megjelenésük előtt.
Ekkoriban a plakátolás még tényleg az artwork kiterjesztése volt: persze az olyan erős identitású lemezeknél, mint az Untouchables a Korntól, vagy a LoveHateTragedy a Papa Roach-tól, nem volt szükség más állításra, mint minél jobban az emberek orra alá tolni a grafikát, viszont az Infest szerintem mindmáig a legmenőbb posztert adta nekünk az összes hasonló próbálkozás közül:
Esküszöm, még a (ténylegesen) pixeles logó is menő rajta. Nem kell mást állítani, jövünk, és imádni fogod.
Számomra ez a poszter mindmáig egy borzasztó erős kinyilatkoztatás, és csak remélni tudnám, hogy valaha lesz még bármi olyan megjelenés, ami ilyen kevés információval képes lesz felforgatni egy egész szubkultúrát. De általánosságban arra is vágynék, hogy újra tervezhessünk akár a mi szintünkön is a poszter ilyen értelmű kihasználásával. Szubjektív, de a Satellesnél erre még szerencsére van is lehetőség (hiszen Tom, aki a 3AM Confessions arculatát tervezte, amúgy eleve készített posztergrafikákat is a lemezhez, ugyanilyen gondolatiság mellett), de hát ezek a plakátok is csak a digitális térben léteztek, pedig megérdemelnék a papírt.
Neked van olyan plakát, amire olyan nosztalgiával tekintesz vissza, és úgy érzed, formálta az ízlésedet?
De persze tudom, hogy nem erre vagy kíváncsi, szóval jöjjenek az egymondatos színes hírek:
- 27 év után új lemezzel jelentkezett a belga crust punk legenda, a Hiatus: az Out of Hand nem egy olyan zenekart tükröz, ami bármilyen vaskerítést átharapna, de azért így is üdítő sodrása van az albumnak, főleg, ha hiányolod a Disfearre emlékeztető lüktetést,
- a Cloudkicker révén ismert gitáros Ben Sharp új zenekarral rukkolt elő: a The Supervoid Choral Ensemble talán a korai Pelicanhoz áll a legközelebb, de érdemes elveszni benne, még annak ellenére is, hogy úgy szól, mint egy dohos házi demó,
- szerencsére új albumot adott ki a Mudhoney is, ami első hallásra is tökéletes példája a méltósággal öregedésnek, és annyira, de annyira örülnék, ha újra Budapest felé járnának,
- Will Yip kezei alatt a Scowl minden korábbinál határozottabban, de igazán kiemelkedő pillanatok nélkül mozdult el a kilencvenes évek alternatív / grunge-os hangzásához, ami a Coachellára elég lesz, de hát azért elég nagy csalódás a korábbi anyagokhoz képest,
- ha mocskos, megbízható sludge-ra vágysz, a Sunrot új lemeze mindent megad majd: tényleg rég ritka az, amikor ennyire megátalkodott dalokkal találkozhatsz, mint a The Unfailing Rope, ami egyszerre idézi meg a kilencvenes évek végét, és a Relapse csúcskorszakát is,
- a belga When Plagues Collide új albuma, az An Unbiblical Paradigm egy borzasztó korrekt, bár meglepetések nélküli szimfonikus deathcore anyag lett, beleilleszkedve abba a gyakorlatba, amiről még az első hírlevélben írtam,
- Yvette Young matekos-progos alteregója, az instrumentális dalokkal a falig menő covet új albuma is tegnap jelent meg: a catharsis egyszerre megy vissza a hetvenes évek progrock hagyományaihoz, miközben abszolút mai, és technikai szempontból sok hangszeresnek feladja majd a leckét a post rock / math rock tengelyén,
- és a teljesség miatt úgy érzem, le kell írnom, hogy hozzáférhető már a Born Through Fire debütalbuma, ez ugye Tim Lambesis (As I Lay Dying) és Joey Alarcon (Wolves at the Gate) közös projektje, de olyan borzasztó unalmas volt, hogy egy dalt sem tudtam végig hallgatni.
OUTLAW
Reaching Beyond Assiah (2023, AOP Records)
FFO: Dissection, Necrophobic, Watain, Mgla
Bandcamp / YouTube
Több korábbi hírlevelemben is fejtegettem már, hogy általában mennyire fontosnak tartom, hogy a black metal, mint hangzás egyszerre legyen magával ragadó és fenyegető. Azért tartom ezt fontosnak újra és újra leírni eltérő körmondatokban, mert imitálni a megszokott hangközöket, meg drága festményeket licenszelni lemezborítónak csak a felszín kapargatása, és igazán csak azok a lemezek állják ki az idő próbáját, ahol hallod azt is, hogy a rögzített lemez nem pusztán meggyőződés kérdése, hanem maga a szerző belepusztult volna, ha ezt nem adja ki magából. Hát az Outlaw új, eddigi legjobb lemeze pont ilyen lett, és ezért akartam írni róla.
Az Outlaw Daniel Souza alteregójaként indult, de szerencsére igazi zenekarrá vált T. (Moonlight Sorcery, Kvaen, stb.) és A. (ex-Cursed Rite) bevonásával, a Reaching Beyond Assiah egyik legnagyobb erőssége pedig épp emiatt a sokszínűsége. Az albumon kimunkált, de nem túlírt dalok alkotnak összefüggő hangulatot, ami hallhatóan sokat merít a 'Somberlain/'Storm időszakos Dissection felfogásából és zenei keretrendszeréből, de közben tetten érhetjük olyan újkori black metal zenekarok lenyomatát is, mint a Mgla és az Uada, miközben a gitártémák, a visszhangos vokálok és a sodró lendületű tekerések megmaradnak a svéd melodikus black metal kilencvenes évekbeli felségterületén. Emiatt az epikus, mégis keserű gitártémák méltóképp irányítják a figyelmed, és viszik végig a teljes albumot, ami egyébként meglepően szépen, arányosan is szól. A Reaching Beyond Assiah viszont így sem egy kiszámítható album: néha szimfonikus, néha akusztikus leállások törik meg azt, hogy már épp lankadjon a figyelmed, és az, hogy csak hét dal kapott szerepet az albumon, elégségesnek is bizonyul. Azt gondolom, az Outlaw elérte azt ezen a lemezen, amit szeretett volna kifejezni, és az 'Assiah tényleg toplistás teljesítmény lesz idén azért, mert hihető, szerethető, és azon ritka kivételek közé tartozik, amikor a megírt dalok minősége feledteti az eredetiség hiányát.
ASIDHARA
Echoes of the Ancients (2023, Nuclear Family)
FFO: Power Trip, Overkill, Nuclear Assault, Corrosion of Conformity
Bandcamp
Március elején már lelkendeztem röviden az Asidharáról a UKHC válogatás miatt, és azért is vártam végre az Echoes of the Ancients megjelenését, mert ritka az, amikor a thrash metalból való megihletettség ennyire jó crossover hangulatot teremt. Persze a briteknél eleve van most egy ilyen új hullám (Pest Control, Final Form, Tempered, stb.), de az Asidharában azt szeretem, hogy ezek a srácok a dalok alapján tényleg Death Angelt meg Testamentet meg Overkillt hallgatnak vegyesen a Cro-Magsszel, és nem az újkori zenekarokon keresztül akarnak n+1-ik Municipal Waste vagy Power Trip utánzat lenni.
Részben emiatt is, de az 'Echoes nem egy olyan album, amit borzasztóan meg kellene fejteni. Vannak rajta nagyon ambiciózus pillanatok, hangulatteremtő elemek is, de közben egy borzasztó feszes, a saját kereteivel tisztában lévő bemutatkozást hallunk, tökéletes gitárhangzással, visszhangos énektémákkal, vijjogós szólókkal, és hát meggyőzően erőteljes felvétellel. Alapvetően a thrash metal pont egy olyan műfaj, amit borzasztó könnyű unalmasan játszani - talán nem is véletlen, hogy a szaksajtó is mindig mennyire vágyik arra, hogy újabb hullámokról számolhasson be már a The Haunted felbukkanása óta -, de ez azért is lehet, mert a fiatalabb zenekarok közül kevesen pörögnek meggyőződésből korai Exodus felvételeken, és gyakran leragadnak a klasszikusok pörgetésén, vagy ami a rosszabb, ha csak mondják, hogy Sodomot hallgatnak. Az Asidharának épp ez az erőssége, hogy amikor már kicsit megfáradna a figyelmed a szerepjátékos dalszövegekben, akkor megerősít arról, hogy szellemiségében egy metalos hardcore zenekart hallasz, akik persze, szeretik a Cro-Magset is, de a Vio-Lence sem ismeretlen számukra, és pont emiatt van egy ilyen átható karizmája az 'Echoesnak is. Talán azok a pillanatok hiányoznak, amik megugranák az előzenekari benyomást, de szerintem idő kérdése, hogy igazán nagyot guríthasson az Asidhara, engem legalábbis mindenképp megvettek.
THRON
Dust (2023, Listenable)
FFO: Tribulation, Sacramentum, Watain, Unanimated
Bandcamp
Ennyi év távlatából szerintem leírhatom már bátran, hogy a Down Below a Tribulationtől mérföldkő volt abban az értelemben, hogy hozzáférhetővé tegye a svéd black metal hagyatékát egy oldottabb, gótikusabb keretben. Mindezt csak azért írom le, mert ebben az időszakban több zenekar is elveszett az ő árnyékukban: egyfelől a Cloak mindmáig nem tudta lemosni magáról, hogy Tribulation másolatként kezeljék (pedig a The Burning Dawn tényleg egy nagyon jó lemez volt), a német Thron meg nem tudta elhitetni az emberekkel, hogy őket tényleg a Sacramentum, az Unanimated, és a Dissection-féle antikozmikus örvénylés ihleti lemezről lemezre, és csak a véletlen műve bármi nemű hasonlóság az elért formanyelvben.
A 2018-as Abysmal már egy szerethető album volt, a 2021-es Pilgrim pedig egy olyan tökéletes folytatás, ami egyértelművé is tette, hogy a Thron nem ismételheti meg önmagát, mert akkor végérvényesen megragadnak a másodhegedűs státuszban. Emiatt a Dust egy nagyon ambiciózus kiadvány lett, ami váratlan módon a nyolcvanas évek heavy metaljához tér vissza. Alapvetően a sajtóanyagok slendriánságának gondoltam a Mercyful Fate és a Judas Priest name-dropolását, de az a helyzet, hogy tényleg sosem volt ennyire progresszív a Thron, és jól áll nekik az, hogy megbontották a saját komfortzónájukat. Mindemellett az album is nagyon analóg módon szól, a gitártémák összjátéka pedig méltán használja ki a klasszikus értelemben vett heavy metalos ikertémákat arra, hogy hozzátegyenek a baljós hangulathoz. Mindez persze azért működik, mert a Thron emellett megőrizte saját feszességét: a pumpáló blastek és a melankolikus tekerések mellett azért a Dust továbbra is egy black metal album maradt, ami egyszerre adózik a kilencvenes évek dallamos black metal panteonja előtt, csak közben az erősségeit abból meríti, hogy nem elégszik meg azzal, hogy déja vut teremtsen. Viszont, ha a szívemre teszem a kezem, ez a kísérletezés nem ugorja meg a Pilgrim dalainak minőségét, szóval a Dust arra mindenképp jó lesz, hogy szintet léphessen vele a Thron abban, hogy saját karakterre tehessen szert, de azt gondolom, a következő sorlemez keresztje lesz majd bizonyítani azt, hogy a zenekar már tényleg a saját útját járja.
ILL COMMUNICATION
Doomsday Brigade (2023, Safe Inside)
FFO: Bane, No Warning, Betrayed, Comeback Kid
Bandcamp
Mai fejjel azt gondolom, hogy mind a Gravemaker, mind a The Warriors méltatlanul alulértékelt szerephez jutott az ezredforduló utáni hardcore/metalcore színtéren, pedig mindkét zenekar képes volt emlékezetes és sokszínű életművet hagyni maga után. Talán ezért is örültem annak, hogy a kvázi-utódzenekarnak tekinthető Ill Communication tét nélkül adta ki az új lemezét, ami egyszerre hiánypótló abban az értelemben, hogy 100%-ban az ezredforduló utáni hardcore/punk lemezek hangulatát idézi meg, de közben teljesen aktuális témákat feszeget anélkül, hogy porosnak hatna.
A tagok saját bevallása alapján a Turning Point, az Inside Out és a 7 Seconds hatott leginkább a Doomsday Brigade megírására, de talán emiatt is lehet, hogy mindez egy hatalmas időutazást ad abba az időszakba, amikor még Némótól tudtál pólókat rendelni a MerchNow-ról. A lemez 11 dala alig haladja meg a húszperces játékidőt, és ez inkább válik erényévé a Beastie Boys után nevet választó zenekarnak, főleg, hogy a dalok is kellően változatosak egymáshoz képest is. Miközben először pörgött az album, egyszerre hallottam bele a Gravemaker koncertre írt groove-jait, a No Warning feszességét, a Blue Monday-t megidéző kórusokat, miközben a hajlított, dallamosnak szánt énekdallamok félúton vannak a Betrayed törékenysége és a Comeback Kid zaklatottsága között. A másik hatás, ami eszembe jutott, főleg a verzék tagolásában, a Bane hagyatéka volt, de az Ill Communication szerencsére nem ragad le abban, hogy sima utánérzése legyen egy kornak. Inkább tűnik olyan szószólónak, aki egy letűnt kor krónikásaként emlékezteti a fiatal zenekarokat arra, hogy a hardcore/punk nem létezhet társadalmi felelősségvállalás nélkül, és a dalszövegek is kellő őszinteséggel állnak bele a kapzsiságba, a rasszizmusba, és általában az elnyomás különböző formáiba. Nincsen habos-babos utalás, semmi köntörfalazás, és ettől működik igazán a Doomsday Brigade is. Az Ill Communication albuma kellően változatos és hatásos lett, és szeretném hinni, hogy nyáron sokan fogjátok pörgetni, visszasírva azt az időszakot, amikor még Casey Jones dalokra deszkáztatok háborítatlanul.
