#001
A Wake in Providence, Stormruler, Regulate, Confessions of a Traitor, Ósserp, Hell Fire
Sziasztok,
nyilván nem én lennék, ha nem állítanék fel magamnak szabályokat még egy hírlevélben is, de úgy döntöttem, hogy nem szeretnék megjelenés alatt álló lemezekről írni, szóval mindig az lesz a belső iránytűm alapja, hogy egy album már hozzáférhető-e minden dalával együtt.
Emiatt sok olyan lemez kimarad ebből a felsorolásból, amiket hetek óta várok (Spell, Sarcator, Imha Tarikat, Anxious Arms, stb.), viszont így is van egy csomó más album, amit meg ajánlani szeretnék.
A WAKE IN PROVIDENCE
Eternity
2022, Unique Leader Records
Bandcamp
Az új Lorna Shore album teljesen leuralta a közbeszédet nemcsak a szimfonikus deathcore, hanem általában a műfaj jövőjét illetően, és emiatt is sajnálom, hogy az Eternity nem kapja meg azt az elismerést, amire hivatott volna. A két zenekar kapcsolata eleve sajátos, hiszen Will Ramos ebből a zenekarból ment át a Lornába, viszont az A Wake In Providence szerencsére mindig is a maga dolgával volt elfoglalva. Talán emiatt is izgalmas az, hogy az Eternity semmivel sem akar több lenni annál, mint ami: egy olyan deathcore album, ami a szimfonikus betétekben hajlandó (és képes is) visszanyúlni a szimfonikus black metal alapjaihoz, miközben a gitár- és énektémák a deathcore aranykorát idézik.
Az Eternity is azon újkori deathcore lemezek sorát erősíti, amiben a Chelsea Grin, a Make Them Suffer és a Carnifex hatása hallhatóan arra bátorított egy zenekart, hogy ne elégedjen meg a breakdownokkal: a dalszerkesztés, a komplex témák, és persze a szimfonikus betétek okos elhelyezése miatt az albumnak saját felépített világa és szabályrendszere van, ami épp azért szórakoztató, mert minőségi dalokkal bizonyítja, hogy nem lerágott csont kihasználni ezt a keretrendszert. Idén persze már így is voltak kiemelkedő albumok a műfajban (a Worm Shepherd is hatalmasat gurított még év elején, és a Shadow of Intent progresszív kibontakozása is toplistás teljesítmény), de az Eternity-ben van egy olyan megnyugtatás, ami kicsit rájátszik a deathcore újrafelfedezésére, de közben a lemezt követően sokkal jobb érzéssel fogod elővenni a régi Dimmu Borgir vagy Abigail Williams lemezeket is.
STORMRULER
Sacred Rites & Black Magick
2022, Napalm Records
Bandcamp
A COVID óta először idén érzek olyat, hogy a Dissection hagyatékát ápoló zenekarok szinte egymást követően jönnek ki újabb és újabb albumokkal. Alapvetően nehéz lenne bárkire is neheztelni, akik saját ambíciójuk által a maguk Storm of the Light’s Bane-jét szeretnék megírni, de azért mindig csak ideig-óráig tudtak szórakoztatóak lenni számomra a hasonló zenekarok, hiszen az utánérzés mindig elmaradt a forrástól. Idén viszont a The Spirit valahogy felfedezte magának a Death hagyatékát a Symbolic dalain keresztül, ami egyszerre bizarr, és mégis szerethető lemezt eredményezett az antikozmikus, entrópiát éltető atmoszférateremtés jegyében (Of Clarity and Galactic Structures), a Stormruler pedig képes volt úgy a műfaj mélyére tekinteni, hogy valószínűleg az első pillanattól kezdve tudták: egy elfelejtésre hivatott remekművön dolgoznak.
A ‘Sacred Rites dalai a melodikus black metalnak abba az időszakába visznek vissza, amiben a műfaji keretek még kevésbé voltak kötöttek, és így a Dissection mellett minden korábbinál erősebb a Dawn, a Setherial, a Sacramentum, na és persze a Naglfar hatása, amit néha eleve nehéz leválasztani a Nödtveidt-hagyatékról. A Stomrulerben az a legszórakoztatóbb, hogy hallani a dalokból, mennyire meggyőződésből csinálnak úgy a srácok, mintha még mindig 1996 lenne, ennek köszönhetően a hangzás is autentikus (főleg a tamokra érdemes figyelni, elképesztő lett a maszter), az akusztikus betétek csodálatosan beillenek a hangulatteremtésbe, és amikor szerepjátékos dungeon synth betétek mennek, az épp annyira kardforgatásra hív majd, mint a méltóságteljes galoppozások, vagy épp a sodró gitárbontások. Hangulati szempontból viszont bármennyire is változatos lett a Stormruler lemeze, a zenekar ismét beleesik abba a hibába, hogy túlírták az anyagot: a játékidő nem mindig hálálja meg a figyelmet, viszont a megteremtett hangulat és a gitárközpontú dalszerzés mégis hiánypótló lemezt eredményezett, és tényleg megéri majd időben odaérni jövőre Csepelre a Cannibal Corpse és a Dark Funeral bulijára.
REGULATE
Regulate
2022, Flatspot Records
Bandcamp
Nem akarok az ördög ügyvédje lenni, de azt látom a nemzetközi underground sajtóban is, hogy a Turnstile előmenetele miatt könnyebben akasztják rá fiatalabb, vagy épp feltörekvő zenekarokra a Glow On vélt hatását, és ezt sokszor felszínes gesztusnak érzem. Ne értsetek félre, ez nem elitizmus a részemről, csak ilyenkor az újságírók nem is feltételezik, hogy mi van akkor, ha az adott zenekar tagjai egyébként évek óta a hardcore/punk közösségében keresik a saját hangjukat, és a Regulate esetében ez hatványozottan igaz. Szinte minden kritika a Turnstile-hoz méri őket, nem is feltételezve, hogy egy New York-i hardcore/punk zenekar mondjuk a Refused, a Trapped Under Ice, az Angel Du$t, a Higher Power vagy a No Warning dalain nőhetett fel igazán.
Egyébként megértem, ha maguk a lemezkritikák is azért bottal kerülgetik valahol ezt a nagyszerű albumot, mert elég karakteres atmoszférája van ahhoz, hogy könnyen be lehessen dobozolni, és ha valahol, hát a hardcore/punkban a namedropping mindig kinyíló bicskákat hoz tévedés esetén. A hagyományos értelemben vett NYHC panelek nem határozzák meg az album egészét, viszont sokszor felbukkannak olyan dallamos énektémák és dalszerkezetek, amik kapcsán joggal jut eszébe az embernek az Alexisonfire vagy épp a Brand New, de közben sosincs szó ipari másolásról vagy átvételről. Inkább az a helyzet, hogy a Regulate mostanra ért be annyira, hogy minden dala szóljon valamiről, és ehhez mérten merjenek is kísérletezni hangulatokkal, hangzásokkal úgy, hogy közben a végeredmény nem lesz töredezett vagy utáncsomagolt. Az alig félórás lemez tíz dala egy tökéletes erődemonstráció, ami azt igazolja, hogy a Regulate tisztában van magával, és bármihez is nyúl, abból a legtöbbet szeretné a saját képére formálni. Épp emiatt remélem, hogy a zenekarnak lesz módja átjönni Európába a következő években, mert sokkal többre hivatott ez a zenekar annál, minthogy copycatként megsimogassák a fejét.
CONFESSIONS OF A TRAITOR
Pushing Myself Before God Does
2022, Facedown Records
Backlink
Talán sokan emlékszünk arra az időszakra, amikor a Facedown Records és a Trustkill fej-fej mellett igyekezett minél több nullkilométeres zenekart leigazolni. Az persze részletkérdés, hogy ez sok esetben mennyire visszás szerződéseken keresztül történhetett, alapvetően egy olyan időszaka volt ez a metalcore nemzedékváltásának, amiben megvolt az illúziója annak, hogy egy feltörekvő-pályakezdő zenekarnak tényleg egy kiadó adhat dobbantást. És abszurd ezt leírni, de 2022-ben pont egy hasonló album adja vissza ezt a patinás fényt a sokat megélt Facedownnak, mert a Confessions of a Traitor új albuma minden tekintetben kiemelkedik a metalcore-revival megjelenések közül.
Sokféleképp próbáltam megragadni ennek a különbségtételnek az alapját, és valószínűleg a reménykeltéssel tudnám a legjobban leírni, miért tartom különlegesnek ezt a lemezt. A keresztény metalcore-nak saját (cél)közössége lett az elmúlt húsz évben, viszont a Confessions of a Traitor dalszövegeinek koncepciója általánosságban, lényegében vallási kereteken kívül ír arról, hogy az embernek békét kell találnia magával ahhoz, hogy ki tudja zárni az őt visszahúzó negatív erőket. Tudom, ez így elég bénán hangzik, viszont rég találkoztam olyan metalcore lemezzel, ahol ennyire kidolgozott dalszövegek kísérték volna a lemez egészét, és mindemellett a ‘Pushing Myself mégis képes megnyugtatást adni. Nem hamis illúziót, ami eltereli a figyelmed a problémákról, hanem tényleges megnyugvást, ami tele van motivációval és cselekvésvággyal. Zeneileg nagyon érdekes az a világ, amit felépített a zenekar: van benne sok groove metal hatás, kicsit kommerszebb megoldások az átalakuló Parkway Drive legjobb pillanataival, de közben a kórusok és refréndallamok nagyon eredeti atmoszférát kölcsönöznek a lemeznek. Már persze amennyire eredeti lehet egy ennyire kötött album, de közben van annyira különleges és izgalmas, hogy sokáig be tudjon ragadni a lejátszóba. Mindemellett nem gondolom, hogy a Confessions of a Traitor tényleges áttörést tudna elérni már ezzel a lemezével: ahhoz túlzottan kimunkált és kötött, tényleg olyan, amit nehéz egyből dobozba tenni, viszont mégis dolgozik ezekben a dalokban egy olyan nagymértékű szabadság, ami méltán idézi patinával a húsz évvel ezelőtti metalcore-színtér bizonyításvágyát, alkotói merészségét, és emiatt a lemez képes is túlmutatni a sima nosztalgián.
ÓSSERP
Els Nous Cants De La Sibil-la
2022, OSSERP
Bandcamp
A katalán Ósserp új albumát öt év munka előzte meg, de ez hallatszik is a végeredményen: a demagóg katolicizmus kritikájára felépülő lemezkoncepció van annyira dühös és kegyetlen, hogy tényleg a deathgrind zenei keretei között teljesedhessen ki, és mind nyelvi, mind hangulati értelemben is van annyira karakteres a lemez, hogy még a játékidő sem tűnik zavaróan hosszúnak, ami általában a hasonló albumok halálát szokta eredményezni.
Akik hallgatták a zenekar korábbi munkáit, tudják, hogy az Ósserp hangzását is alapjaiban határozta meg a svéd death metal, viszont ezen a lemezen hallani a legbátrabb elrugaszkodást a sablonoktól. A kísérteties gitárdallamok, az ipari zajok és a hangulatfokozó betétek sokat hozzátesznek ahhoz az egyébként bivalyerős hangzás mellett, hogy az ‘Els Nous-nak saját karaktere lehessen, és közben ez a szintlépés teret is ad annak, hogy a ritmikai változatosság miatt ne a nyers darálásról szóljon a játékidő. Persze akkor él igazán a pergő, ha blast szól belőle, de vannak olyan death/doomos elhajlások, na meg persze duplázós menetelések is a lemezen, amitől, nem tudom másképp leírni, fátyolos szorongás veszi körül ezeket a dalokat. Persze ha figyelembe vesszük a katalánok saját politikai feszültségét, az album koncepcióját, és általában azt a munkát, ami visszaköszön ezekben a dalokban, nem meglepő, hogy egy ennyire kiforrott, magával ragadó és tekintélyt parancsoló lemez születhetett meg. Az ‘Els Nous nem lesz közönségkedvenc, viszont az biztos, hogy sokan ezzel ismerik majd meg a zenekar nevét, és az idei év műfaji megjelenései közül abszolút topligás lett a végeredmény.
