#055
A Spell, a Xorsist, a Cognizance és a The Prestige új lemezei
Sziasztok,
az aktuális hírlevélben három olyan albumról írok, amiket régóta vártam, és egy olyan újabb felfedezésről, amit sajnáltam volna kihagyni. Tudom, hogy ilyen turbulens időszakban a lemezkritikák és általában a megjelenések nem mindig képesek menedéket adni, de én olyan ember vagyok, akinek szüksége van erre, és ha csak egy olyan dalt is találsz itt, ami tetszik, az nekem a legnagyobb sikerélmény.
Ezekről a lemezekről nem fogok írni az Underworldben - viszont a Hrob-lemezkritikámat oda vittem, abban bízva, hogy a zenekar ott több embert érhet el -, szóval tényleg szeretném úgy üzemeltetni a kistermet, mint a leginkább kiszámítható formátumát annak, hogy mi érdekel engem igazán. De elég is belőlem, jöjjenek a lemezek, és köszönöm, hogy itt vagy!
SPELL: Wretched Heart
2026, Bad Omen // Bandcamp / Spotify
FFO: Blue Öyster Cult, Rush, Tribulation
A kanadai Spell előző lemezéről a második kisterem-hírlevélben írtam, és azóta is gyakran visszatértem a Tragic Magic végtelenül szerethető, progresszív rockzenei dalszerkezeteihez. Az új albumra közel négy évet kellett várni, de a Wretched Heart minden szempontból egy merész és szerethető vállalás, ahol a zenekar hallhatóan nem akarta megismételni magát, miközben nem is fordult ki magából. A Wretched Heart az előző albumról nyomokban megtartotta a Rush-ra emlékeztető énekdallamokat, valamint a Blue Öyster Cult baljós hangulatteremtését és proto-gótikus keserédességét, de minden korábbinál határozottabban mozdult el egy nyolcvanas évekbeli, tipikusan brit heavy metal– és hard rock-hangzás felé, amelyet a szintetizátoros közjátékok tovább árnyalnak gótikus színezetűvé.
Az a leginkább megdöbbentő a Wretched Heart hatásosságában, hogy a maga nemében tényleg minden dala sláger. A fogós énekdallamok és az okos arányérzékkel megírt dalok kompaktabbá sűrítették, és mégis befogadhatóbbá tették a Spell zenéjét, amely így a legerősebb témák természetes átmenetű összekapcsolására koncentrál. Ebben az értelemben már jóval kevesebb az a játékosság a moduláris váltásokkal, ami az előző lemezt meghatározta, miközben a fogós gitár- és billentyűtémák, valamint a szinkópiára építő, hipnotikusan ismétlődő ritmusok garantálják, hogy a Spell nem megidézni szeretne egy hangzást, hanem a saját formanyelvébe integrálja a korszak sajátosságait. Ez pedig mit sem érne ilyen kiemelkedő dallamérzék nélkül: a Wretched Heart-ot több kritika is (szerintem tévesen) a Ghost debütálásához hasonlítja, holott a Spell tudatosan az ősforráshoz megy vissza, nem igényel bazári grandiózusságot, és úgy tisztult le, hogy soha nem hangzott ennyire hatásosan és baljósan. Az év egyik legszerethetőbb albuma, ami méltó módon találhatja majd magát a toplista felső soraiban.
XORSIST: Aberrations
2026, Hammerheart // Bandcamp / Spotify
FFO: Dismember, Entombed, A Canorous Quintet
A stockholmi Xorsist eddig is az egyik legnagyobb reménysége volt a hagyományőrző svéd death metalnak, de az Aberrations az az album, ami eddig is bennük volt, és amivel megírták a csúcsmunkájukat. Ehhez az kellett, hogy a formanyelv hűséges követésén felül merjenek csavarni egyet a képleten - és félreértés ne essék, a korábbi megjelenések sem voltak rosszak, csak annyira nem mertek kilépni az árnyékból, hogy az összhatás is inkább csak arra volt elég, hogy a zenekar direkt hatásaihoz visszatérj, semmint hogy hónapokig elvessz a dalokban. Ezen merőben változtat az Aberrations, folytatva azt a sormintát, amiben Stockholm másodvirágzását láthatjuk. Legalábbis tavaly az Impurity és a LIK lemezeiben is az volt a közös, hogy az új nemzedéket belülről hajtja, hogy saját hangképre tehessenek szert, és most a Xorsist is bátor lépést tett ebbe az irányba.
Az Aberrations egyszerre fogja melengetni a szívét a kicsavart HM-pedálos hangzás szerelmeseinek, valamint az At The Gates vagy A Canorous Quintet világát idéző ikergitáros dallamok híveinek, miközben a dalok között nem egyszer a korai In Flames atmoszféráját felidéző akusztikus átkötések jelennek meg. A Xorsist így nemcsak dallamosabb, mint korábban bármikor, de az eszköztárát is hatásosan bővítette úgy, hogy közben az örvénylő, svédelt riffek - amik továbbra sem ódzkodnak a doomos belassításoktól, vagy az Entombed-féle death and roll sodrástól sem - nem veszítenek a hatásosságukból. És ez azért fontos, mert az Aberrations dalaiban tényleg érdemes, és el is lehet veszni. A lemez is kellően sokszínű a dalok szintjén is, miközben a gitár- és dobjáték végig fenntartja a figyelmet. Ha valamiben kicsit kilóg néha a lóláb, az egyedül a vokalizálás: a svéd death metalba belefér a szűk hangtartomány, de azzal, hogy a ritmusgitáros Gustav Ryderfelt és a basszusgitáros Birk Castenmalm vállalják magukra az énektémák oroszlánrészét, kicsit kiütközik egy igazi frontember kiállása, főleg a magasabb hangtartományokban. Viszont ezzel együtt is a dalok hangulata és általában a magas színvonalú dalszerzés feledteti ezt, és a Xorsist így is a másodvonal tetejére tud kerülni ezekkel a dalokkal - mi több, az idei év egyik legszerethetőbb svédelt lemezét biztosan nekik köszönhetjük, és csak remélni tudom, hogy egyszer Budapestet is célba veszik majd.
COGNIZANCE: In Light, No Shape
2026, Willowtip // Bandcamp / Spotify
FFO: The Faceless, kései Pestilence és Death, Opeth
A közvetlen környezetemben minden hozzátartozóm évek óta kénytelen elviselni, hogy a Cognizance-szel fárasztom őket, de képtelen vagyok tagadni, hogy az öt évvel ezelőtt megjelent Upheaval engem azonnal maga mellé állított. Az a lemez még a Prosthetic gondozásában jelent meg, de már tűzijátékokkal is megmutatta, mennyire különleges utat választott a brit-osztrák koprodukció, amely hangzásában a kilencvenes évek technikás death metal kísérleteihez és riffszerkezeteihez tér vissza, miközben a harmóniaszerkezetei az Opeth-tel, és általában a skandináv melankóliával rokonítható átmenetekre építenek, és a dalok hangképe és megszólalása pedig a The Faceless vagy a Revocation modernitásával mutat rokoni jegyeket. Katyvasznak hangzik? Amikor élesben hallod, elszáll minden kérdésed, elég csak belehallgatnod ebbe a dalba, hogy két lépésben hogyan juss el a Deliverance-től a The Sound of Perseverance-en keresztül a Planetary Duality-ig úgy, hogy közben ez ne járjon arcvesztéssel.
Az In Light, No Shape a zenekar negyedik nagylemeze, és az első, amely a tagság változásával jár. A korábbi frontember, Henry Price elköszönt a zenekartól, a mikrofon mögé pedig a gitáros-dalszerző Alex Baillie lépett, az ő hangtartománya pedig kevésbé mély és szélsőséges, de a zenei szerkezetek finomodásával még jól is áll ez a változás a produkciónak. Baillie orgánuma és középerős hörgései szűkebb mezsgyén mozognak, de ez legalább nem is vonja el a figyelmet a folyamatosan formálódó dalszerkezetekről, amelyekben az elképesztő dallamérzékenységek mellett megírt témákon felül megkérdőjelezhetetlen szerepe van David Diepold (ex-Obscura) dobosnak, aki szó szerint végigbrillírozza az alig negyvenperces albumot. Nem tudnám megszámolni, hányféle cint hallunk a dalokban, de ha úgy hallgatod az In Light-ot, hogy csak a dobokra figyelsz, akkor is lesz mindig, amin éppen meglepődsz, miközben a végeredmény egyáltalán nem öncélú vagy felvágós. A Cognizance mindemellett továbbra is nagyon fókuszált és megbízható képet fest magáról: az album egésze a megszokott módon nagyon okosan van megírva, a hatások pedig úgy vannak összegyúrva, hogy sosem érzed, hogy valami utánérzését hallgatnád. Mivel a Cognizance egy nagyon szűk niche-ben találta meg a saját hangzását, nem lenne jogos elvárni, hogy megújítsák magukat, vagy hogy megugorják a már megszokott színvonalat. Itt inkább az lehet racionális mérce, hogy a zenekar továbbra is képes legyen utaztatni, miközben olyan hangot üt meg, mint senki más a színtéren. Az In Light, No Shape az előző Cognizance-megjelenésekhez hasonlóan lemezként működik a legjobban, és így is hálálja meg a figyelmet. Nem lesz mindenki kedvence, de a technikás, progresszív death metal rajongói ezúttal is az év egyik csúcsalkotását kapták a zenekartól.
THE PRESTIGE: Isthmos
2026, Banshies // Bandcamp / Spotify
FFO: The Ocean, Birds In Row, Cult of Luna, The Psyke Project
A párizsi The Prestige harmadik nagylemeze az a fajta megjelenés, amikor egy produkció már pontosan tudja, mit szeretne elérni, és azt is, hogy ehhez szüksége van segítségre egy harmadik féltől, aki kimozdítja őket a komfortzónájukból. Ez a személy - a zenekar előző albumához hasonlóan - Amary Sauvé volt, akinek a neve sokaknak lehet ismerős, hiszen megannyi francia zenekarnál jelenik meg akár producerként is (ide értve a Birds In Row-t, ahol testvére, Quentin játszik), és aki most nem érte be a sima jelenléttel, így egy térbe zavarta a zenekart, és élőben játszatta velük a dalokat.
Az Isthmos energiájából pedig árad a feszültség, ami az énekes-gitáros Alex Diaz elképesztő teljesítményének köszönhető, aki a felvételek alapján egy kicsit biztosan belehalt ezekbe a dalokba. Az a szenvedély és előadásmód, ahogy a kétnyelvű dalokat megszólaltatja, ráerősít a zenekar post-hardcore-ban definiálható hangképére, hiszen a kései Poison The Well vagy az újabb Birds In Row hatásain felül joggal juthat a hallgató eszébe a mewithoutYou-féle szenvedélyes, leállíthatatlan vokalizálás, félúton az üvöltés és a spoken word között, de így is magabiztosan és szenvedélyes átéléssel játszik a hangjával. Mindemellett a gitárok mély tónusa és kitartása a Cult of Luna vagy épp a kései Norma Jean post-metalos feszültségkeltési eszközeivel is előszeretettel játszik, és a gyakori felpörgetések, valamint az énektémák változatossága miatt sokaknak a The Ocean letisztultabb lemezei is jogos referenciaként merülhetnek fel. Viszont amiért így is igazán szerethető az Isthmos, az, hogy önálló világot és formanyelvet igyekszik teremteni, ami nem sikerül maradéktalanul, de maga a szándék és az üdítően sajátos hangkép mégis felülírja a biccenő pillanatokat. Az album egésze egyszerre változatos és koherens, a gitárok mögött szóló hangminták felerősítik a lemez klausztrofób hangulatát, és a sok váltással megtört dalszerkezetek, a csenddel és gerjedésekkel való játék valódi hangsúlyt ad a témák monolitikus sodrásának. Az Isthmos hallhatóan az átmenet lemeze: üdítő megoldásokkal van tele, jól szól, minden dalnak tétje van, és kijelöli valami nagyobb lehetőségét. Viszont ezzel együtt is az idei év egyik legkellemesebb meglepetése, amely remélhetőleg Európa-szerte kivívja majd a célközönség figyelmét.
Illetve fontos szolgálati közlemény, hogy nem kisebbíteni szeretném a Soilent Green és a Black Tusk bejelentés erejét (amire nagyon szerettem volna menni, őszintén, hiszen mindkét zenekart elképesztően szeretem), de aznap Budapestre jön az utóbbi évek egyik legizgalmasabb és legszerethetőbb post-hardcore zenekara, az Excide, amit vétek lenne kihagyni.
Az Excide-ról már sokszor lelkesedtem, zenéjének alapját a Snapcase-féle kilencvenes évekbeli post-hardcore hangzás adja, míg legutóbbi lemezükön, a tavaly megjelent Bastard Hymns dalain már olyan dallamos énektémák is megjelennek, amiket korábban a One Step Closertől vagy a Higher Powertől kaphattunk meg ilyen színvonalon. Párját ritkító esemény lesz, félek, hogy ennyire kurrens zenekar többet nem jön Budapestre, így én mindenképp ide jövök aznap.
