#038
2024 gyöngyszemei (II/II) - Duhkha, New Money és más kiadványok
Sziasztok,
a 2024-es évet rendhagyó módon olyan albumok ajánlásaival zárom toplista helyett, amikre év közben nem volt időm részletesebben kitérni. Az előző felvonást itt találjátok, többnyire extrémzenei megjelenésekkel, és a mostani merítés sem tér majd el sokban attól.
Igyekeztem nem olyan albumokról írni, amikről idén már olvashattál itt (vagy amikről kommenteltem a HMC csoportban, mint a Heavy Hexről vagy a The Crownról), és a most bemutatott lemezek nem feltétlenül ritkítják a párjukat, de azt gondolom, hogy kellően szórakoztatóak vagy emlékezetesek ahhoz, hogy ajánlani merjem őket - remélem, találsz olyan megjelenést, ami kiérdemli a figyelmed.
És ezúton köszöntöm az új feliratkozókat is, mindig nagyon megható látni, hogy egyre többen vagytok, egyben felelősség is hozzátok szólni. Az, hogy mostanában már legalább kétszázan olvassátok az elküldés napján a hírlevelet, nagyon jó érzés, de tényleg. Köszönöm a bizalmatokat.
SENTINENT HORROR: In Service of the Dead
2024, Redefining Darkness // Bandcamp / Spotify
FFO: Entombed, Dismember, Edge of Sanity
A New Jersey-i Sentinent Horror mindig azon zenekarok sorát erősítette, amelyek a svéd death metalt úgy sajátítják ki, hogy kedvenc hangzásukat egyetlen, jól leírható képletté merevítik ki. Ennek köszönhetően az In Service of the Dead is ugyanazt a megbízható láncfűrészelést hozza, amit eddig is megkaptál a zenekartól, megidézve a korai Edge of Sanity dallamérzékenységét, az Entombed sodrását és a Sunlightban készült maszterek dohos-kriptaszagú karakterét, miközben néhol megjelennek thrash-es motorozások, OSDM csontlóbálások vagy heavy metalos szólószerkezetek is. Ennek a törékeny egyensúlynak az előző album volt a kiteljesedése, és ahhoz képest a képlet most kicsit talán több az a fifikás megoldás, ami az emlékezetesség rovására tud menni. Emiatt a Sentinent Horror azt ugyan tényleg nem tudja megugrani, hogy a dalai a múltidézésen felül tudjanak kerekedni, viszont a végeredmény annyira hiteles, szórakoztató és magas színvonalú, hogy az igazán maradandó pillanatok hiánya mellett is könnyű gyakran elővenni a ‘Service-t, mert hallható munka és alázat van benne, miközben a jobb pillanatok képesek benn tartani ebben a zenei világban.
LIFESICK: Loved by None, Hated by All
2024, Metal Blade // Bandcamp / Spotify
FFO: Harms Way, Trap Them, Cataract, God Mother
Meglepődtem és értetlenül álltam az előtt, hogy a dán, immáron tíz éve aktív Lifesick hogyan kaphatott Metal Blade szerződést, és ezzel nem bántani szeretném a zenekart, csak kétlem, hogy a Loved by None, Hated by All bármilyen kommersz áttörést hozhatna. A bandát én a 2018-as, számomra mindmáig a csúcsot jelentő Swept In Black óta követem, és úgy a legegyszerűbb jellemezni a zenéjüket, mintha a kései The Southern Oracle távoli unokatestvéreit hallgatnád, csak itt a Slayert idéző tekerések HM-pedálos torzításon szólalnak meg, és kicsit talán több maradt a Harms Way-től áthallott befelezések mennyisége, miközben közben a társadalomkritika mindig rímel a 2010-es évek Deathwish-kiadványainak disszonáns-zajos zaklatottságára. A ‘Loved by None dalai nem tehetnek arról, hogy a Lifesick valószínűleg a felülről boltozódó üvegplafonja alatt marad ezzel a kiadvánnyal. Egy ennyire profilálható, alapvetően szűk kört elérő hangzás mindig megszámolható mennyiségű embert fog igazán megmozgatni, viszont a maga polcán a Lifesick továbbra is az egyik legszerethetőbb mosh-központú metal/hardcore zenekar jól elkapott leállásokkal, erős stúdiómunkával (a John Cxnnor Taylor Youngja kitekert mindent a nyersekből) és hatásos pillanatokkal, csak a Lifesick ilyen értelemben még mindig eminens tanuló, semmint hogy új iskolát teremtsen. Ezzel viszont semmi baj sincsen, ha egy megbízható, koncertekre írt anyagra vágysz a fent megnevezett zenekarok csapásirányán, okoz majd ez a lemez kellemes perceket.
CHAINED TO THE BOTTOM OF THE OCEAN: Sisyphean Cruelty
2024, Redscroll // Bandcamp / Spotify
FFO: Thou, Buzzoven, Primitive Man, Today is the Day
A springfieldi ‘Chained kritikai értelemben véve igazi kihívás előtt állt, hiszen az Obsession Destruction meghozta számukra azt a fajta underground elismerést, amivel kiléphettek a Thou-követő képzettársításból. A zenekar alapvetően terpeszkedő, de mégis baljós, sludge-központú hangzásvilágát a Sisyphean Cruelty pedig visszaviszi most az ősforráshoz, amiben a sludge-tól nem áll távol a hardcore/punk dühe, a black metal keserűsége, és közben a dalok egyetlen nagy kompozícióvá szerveződnek. A Sisyphean Cruelty szellemiségében és kompromisszummentességében a kilencvenes éveket idézi. Az analóg hangulatú felvételen minden gerjedés vagy kiszólás jó arányérzékkel ad átmeneti menedéket, mert abban biztos lehetsz, hogy a következő, lassan behömpölygő riff még keservesebb lesz. A ‘Chained igazi nóvuma számomra ebben rejlik, hiszen simán, kihívás nélkül írhattak volna egy kamu folytatást a legsikeresebb lemezükhöz, rátettek volna egy drágán licenszelt festett borítót, és bezsebelnék utána a turnégázsikat, de ehelyett minden elvárással teljesen szembemenve teszik fenyegetővé, rideggé és kényelmetlenné a sludge hangzásvilágának lehetőségeit. Nem lesz széles rétegek kedvence, és nem is fogod tudni mindig elővenni, de a Sisyphean Cruelty az év egyik legkellemesebb meglepetése hozzáállásban, kivitelezésben és alkotói kifejezésmódban is.
CELL PRESS: Cages
2024, The Sludge Hummer Imprint // Bandcamp / Spotify
FFO: The Chariot, KEN Mode, Botch
A kanadai Cell Press első igazi nagylemeze az a fajta üdítő zenei élmény, amiben a noise rock, a sludge és a grindcore stílusjegyei egyetlen, néhol önfeledt, néhol piszkosul kényelmetlen amalgámmá érnek össze. A zenekar látszólag friss, de hétpróbás zenészekből verbuválódott, akik többek között a The Chariotban vagy a The Architectben is bizonyíthattak már. A power trió felállás csúcsra van járatva: minden hangszer kivehető, elkülönül egymástól, miközben a hangulatteremtés az ezredforduló utáni Relapse-kiadványok meglepetésfaktorát idézi meg. A Cell Press legnagyobb erőssége, hogy mind a csendekkel, mind a műfajokkal való játékában a kifejezésvágy (témaválasztásként az észak-kanadai élet megpróbáltatásainak összegzése, pl. ivóvízhiány) a központi szervező erő, emiatt hangulatilag mindvégig egységes a lemez, dacára annak, hogy nincs sem igazán kiugró dal rajta, sem olyan tétel, ami biccenne. A Cages ilyen értelemben önazonos kinyilatkoztatás, ami bátran, kompromisszummentesen nyúl létező műfaji panelek leghatásosabb zenei elemeihez, hogy abból faraghasson ki saját, néha nehezen hozzáférhető, de mindenképp értékes karaktert, formanyelvet.
COSMIC PUTREFACTION: Emerald Fires Atop the Farewell Mountains
2024, Profound Lore // Bandcamp / Spotify
FFO: Demilich, Gorguts, Tomb Mold
2022-ben rommá hallgattam a ‘Crepuscular Dirge-et: az a lemez eloszlatta az általános fenntartásom az egyszemélyes projektekkel szemben, nevezetesen azt, hogy valódi, folyamatos külső kontroll hiányában igazán kevés dalszerző-előadó képes nemcsak maradandót alkotni, hanem rendre megújulni és fejlődni is. Az a lemez viszont ugrásszerű változást hozott az olasz projekt életében, mert a kozmikus, barangoló atmoszférát teremtő, alapvetően progresszív death/black metal határterületén olyan örvénylést hallhattál, ami párját ritkította. Ehhez képest az ‘Emerald Fires semmivel sem rosszabb, csak épp az előző album ugrásszerű meglepetése hiányzik belőle: a szabályrendszer le van fektetve, a hideg, távolságtartó szintetizátorok a Nocturnus és a Limbonic Art teatralitását hozzák be egy alapvetően több iskolát elegyítő death metal riffelésbe, ahol az Immolationös futamok éppúgy megférnek, mint a Gorguts fifikás megoldásai, csak közben az album megszilárdítja a korábban kifejlesztett formanyelvet, semmint hogy tovább görgetné, csiszolná azt. És ezzel nincs is feltétlenül baj: az ‘Emerald Fires így is egy nagyon jó, de inkább megbízható, semmint felforgató extrémzenei megjelenés lett idén, ami arra tökéletes, hogy ha valaki most találkozik először a zenekarral, bátran túrja fel a már megjelent lemezeket.
PHENOCRYST: Cremation Pyre
2024, Blood Harvest // Bandcamp / Spotify
FFO: Bolt Thrower, Asphyx, Immolation
A portugál Phenocryst új albumán a zenekar új felállása is debütál, de ha ezt nem is tudnád, akkor is az lenne a benyomásod, hogy az európai death metal színtér egyik legüdítőbb idei albumát hallod. A Cremation Pyre olyan, mintha a kilencvenes évek középtempós, baljós, borúlátó death/doom hangzásának oltárán áldozna, miközben dallam- és hangulatteremtő érzékenységében benne van egy olyan mediterrán szenvedély, amitől az album kikerüli a közhelyesség mindenféle aknamezejét. A mélyre hangolt gitártémák, a tompán duplázó lábdobok és a jó arányérzékkel kikevert hörgések egyvelege nemcsak magabiztos zenekart tükröz, hanem olyan produkciót is, amelyik pontosan tudja, mit és hogyan szeretne kifejezni, ettől pedig a Cremation Pyre egységesen magas szintű hangulatáról árulkodik, mennyi munka van a végeredményben. A Phenocryst nem lesz a tömegek kedvence, de az ínyencek biztosan új kedvencet avatnak ezzel az albummal.
GHETTO GHOULS: Vigilante Crusaders
2024, Ghetto Ghouls // Bandcamp / Spotify
FFO: Death Angel, Suicidal Tendencies, Havok, Anthrax
A norvég Ghetto Ghouls szállítja idén Az Újabb Thrash Metal lemezt, amit a 12-15 éve tartó revival mindig kitermel magából. Igen, ez Az A Lemez, amin nincs egy eredeti hang sem, ami a nyolcvanas évek crossoverjét eleveníti fel a hardcore/punk lüktetésével, a Bay Area hangzás gitár- és énektémáival, miközben a dalszövegek filmekről, nukleáris végzetről és általában a popkultúráról szólnak. A Vigilante Crusaders nem állít többet önmagánál, és a végeredmény is emiatt pontosan az, amire számíthatsz. Viszont épp azért működik, mert nincs helye feszengésnek, bizonyításvágynak vagy hírességre törekedésnek, egyszerűen csak süt az egész anyagról, hogy a tagok mennyire szeretik ezt csinálni, és számukra a biztonsági játék pozitív komfortzónát jelent a dalírásban. A Ghetto Ghoulsszal szemben emiatt igazságtalan lenne, ha a Municipal Waste vagy a Toxic Holocaust mellé akarnád tenni őket. A Vigilante Crusaders minden pillanatában hallod, hogy ők az ősforrásig mennek vissza, és amikor hallod az Exodusos dobváltásokat, a Testamentes galoppokat, vagy a fent hivatkozott zenekarok karakterjegyeit, úgyis mosolyogni fogsz rajta. Soha rosszabb albumot senkinek!
PRISONER: Putrid / Obsolete
2024, Persistent Vision // Bandcamp / Spotify
FFO: Godflesh, Corrections House, Extreme Noise Terror
Nari barátom ajánlotta ezt a lemezt, és nagyon könnyű volt rácsavarodni: a richmondi Prisoner már tizenkét éve aktív, de a Putrid / Obsolete az az album, amiért megérte életre hívni a zenekart. A magyar származású gitárossal (Pete Rózsa) kiálló ötös a kilencvenes évek legsúlyosabb industrial hangzásait elegyíti a post-metal monolitikus erejével, a crust punk pumpálásával és a grindcore dühével. A Prisoner akkor a leghatásosabb, amikor lassú, mert a sok párhuzamos sáv egyszerre hipnotikus és fojtogató, miközben a daloknak saját íve, lüktetése van. A Prisoner saját formanyelve borzasztó izgalmas, és a határozott, tudatos dalszerzés eredményeként végig eredeti marad. Csak remélni tudom, hogy ez az album ugrást hoz a karrierjükben, mert nagyon ritkán születik ilyen anyag.
AVMAKT: Satanic Inversion of…
2024, Peaceville // Bandcamp / Spotify
FFO: Darkthrone, Gorgoroth, Katharsis
A norvég Avmakt debütalbuma első hallásra egy szerelmeslevél a Darkthrone legnagyobb hatású időszakához, ugyanakkor ha többször nekimész a ‘Satanic Inversion dalainak, hallhatóvá válik, hogy az Aura Noirból, Obliterationből ismerős duó több párhuzamos hagyatékból dolgozik, még ha a fő csapásirányt tényleg Fenrizék is adják meg a lemez lüktetéséhez. A hatszámos lemezen megjelenik a korai Bathory veszélyessége és kimértsége, a Katharsis dallamérzékenysége és a Gorgoroth dalszerkezetei is, ezek a pillanatnyi hatások pedig képesek színezni az egyébként fekete-fehér összképet, miközben hangzásában, tempójában és egységesen magas színvonalában az Avmakt mégis szerethető, megélhető produkció marad. A ‘Satanic Inversion az a lemez, amit önmagáért is könnyű hallgatni, és ami miatt egyből előveszed a megihlető albumokat. Nem gondolom, hogy ennél többre vagy másra vágytak volna a tagok az írás során, és titkon remélem, hogy ha turnéra indulnak, a környező országokat sem kerülnék el, mert élőben szívesen megnézném ezt a zenekart.
DUHKHA: Place You Can’t Come Back From
2024, Good Fight Music // Bandcamp / Spotify
FFO: Eighteen Visions, Most Precious Blood, Disembodied
Meg merem kockáztatni, hogy a Good Fight az utóbbi évek legfontosabb kiadványát adta ki a Duhkha lemezével, ugyanis az Eighteen Visions, Teeth, Seizures és Graf Orlock tagokból életre hívott zenekar a kilencvenes évek fordulójának metalcore-ját, egyben az amerikai heavy metal új hullámának aranykorát idézi meg. Azért érzem ezt ennyire fontos mérföldkőnek, mert olyan időket élünk, amikor a hardcore/metalcore zenekarok jellemzően metalzenekarokat alakítanak generációs élményként (élen az END-del), ahelyett, hogy a műfaj múltját próbálnák újraélni vagy újraírni. Viszont a Duhkhában megvan minden, ami huszonöt évvel ezelőtt is identitást adott a műfaj akkori fellángolásának: a súlyos breakdownok, a marcona középtempók mellett megelevenedik a Coalesce kimértsége is, miközben ha a Meshuggah aranykorát érzed megelevenedni, akkor sem jársz messze a valóságtól. Nagyon üdítő lemez lett a ‘Place, és az hozzátartozik az igazsághoz, hogy a dalokra nem mindig könnyű emlékezni, de ha elkap a gépszíj, azon kapod magad, hogy újra és újra szól.
HIGH ON FIRE: Cometh the Storm
2024, MNRK // Bandcamp / Spotify
FFO: Mastodon, Kylesa, Black Tusk
Ha ezt a hírlevelet olvasod, minden bizonnyal nem tőlem vársz ilyen irányú megerősítést, de a Cometh the Storm szerintem a legjobb High on Fire album lett a Blessed Black Wings óta, egyben az év egyik legjobban megírt, széles körben hozzáférhető keményzenei albuma is. Az elmúlt évtizedben számomra ez a produkció a maga formájában kissé beszürkült, és bár lemezről-lemezre igyekezték megőrizni saját hangzásviláguk alapvető karakterét, a Cometh the Stormban érzem azt a frissességet és átütő erőt, ami nem engedi, hogy hallgatás közben másra figyeljek. A lemez méltóságteljes, súlyos riffjei mögött a doboscsere is hallhatóan új erőt hozott a zenekarba, és közben a végeredmény nemcsak változatos, hanem érzed rajta, hogy tétje van, hogy ezzel munka volt, és hogy az ilyen albumok miatt érdemes évtizedeken át, megannyi mindenről lemondva működtetni egy alkotóközösséget.
NEW MONEY: Dinero Nuevo
2024, New Money // Bandcamp / Spotify
FFO: Car Bomb, LLNN, Converge
A koppenhágai New Money debütalbuma a noise rock, a mathcore és a kilencvenes évek metalcore-ja közötti háromszögben íródott, a zenekarban pedig többek között az LLNN, a The Psyke Project és az Elitist egykori és jelenlegi tagjai borzolják egymás és a hallgatók kedélyeit. A Dinero Nuevo egyetlen hangfolyamként és dalokra bontva is megállja a helyét. A teljesen kicsavart hangzású, nyakatekert basszustémák, a disszonáns kipengetések tökéletes otthonra lelnek a fejszámolós, lefogott cines fillek és a semmibe üvöltő énektémák között, és azt nem mondom, hogy mindig elő fogod akarni venni ezeket a dalokat, de hogy a New Money mennyire üdítő és ígéretes, azt senki sem veheti el a zenekartól.
MEFITIS: The Skorian // The Greyleer
2024, Profound Lore // Bandcamp / Spotify
FFO: Manes, Emperor, Arcturus
Az oaklandi Mefitis új lemeze nemcsak nagy vállalás, hanem olyan kiadvány is, ami minden értelemben párját ritkítja. Az albumot analóg módon, egyben játszotta fel a zenekar, és miközben ettől minden rezdülés még kivehetőbb és átélhetőbb, zeneileg annyira komplex és sokrétű, ami történik, hogy sok-sok idő kell ahhoz, hogy közelebbinek tudd érezni mindazt, ami a játékidő alatt történik. Ha nagyon analitikusnak kéne lennem, a Mefitis alapvetően az avantgard black metal műfaji keretét értelmezi újra, zenéjében nagyon sok gótikus, progresszív tónus érvényesül, de alapvetően a technikás, baljós témák egymásra épülését a hátborzongató kórusok koronázzák meg igazán. Ennél többet pedig azért vétek írni a lemezről, mert tényleg olyan ritka megjelenés ez, amit érdemes dalról-dalra felfedezni. Időt, energiát biztosan igényel majd, de ha szereted a fent megnevezett három zenekart, akkor hosszú hetekig nem fogsz tudni elszakadni az albumtól.
SWAMPBEAST: Offering of Chaos, Lamenting in the Blood of Man
2024, Translation Loss // Bandcamp / Spotify
FFO: Mortiferum, Of Feather and Bone, Suffering Hour
A Los Angeles-i Swampbeast képtelen hibázni, és lemezről-lemezre tökéletesítik azt a dohos, fenyegető kisugárzású hangképet, amiben a black metalos felütések képesek hozzátenni a nyolcvanas-kilencvenes éveket megidéző zenei alapok súlyához. Az ‘Offering of Chaos a maga módján szűk eszköztárból dolgozik (hiszen az OSDM hangzáshoz tesz hozzá baljósan sikító gitártémákat és groove-ok előtt kitartott, pokoli riffeket), viszont a játékidő teljes hosszán kényelmetlenül érzed magad, miközben a vokáltémák kellően hihetőek, a dobtémák pedig annyira jó arányérzékkel nyúlnak a váltásokhoz, hogy nem fogod unni a végeredményt. Az ‘Offering of Chaos egyáltalán nem egy olyan anyag, ami komfortzónán belül íródott, és zenei teljesítményként is 2024 üde színfoltjai között foglal helyet.
CRAWL: Altar of Disgust
2024, Transcending Obscurity // Bandcamp / Spotify
FFO: Entrails, Grave, Bloodbath, Dismember
Ha már unod a svéd death metalos írásaimat, joggal mondhatod, hogy a HM-pedálos megjelenések között a vakok közti félszeműeket pécézem ki magamnak, de az Altar of Disgust annyira szórakoztató, olyan jól szól, és a kissé crustos lüktetése annyira jól áll az alapvetően rövid játékidejű albumnak, hogy nem bírtam kihagyni a felsorolásból. A Crawl új albumát a hangzásvilág és a gitártémák minőségén túl az énekhang viszi el: az, ahogy a Napalm Death szellemiség megelevenedik ebben a zenei környezetben, minden, csak nem olyan elem, amire előzetesen számíthatsz. És persze, ha egyel távolabbról szemléled a műfajt, minden okod felróni nekem, hogy ilyen albumok kéthavonta megjelennek, viszont a Crawl különlegessége szerintem mégis abban áll, hogy jól megírt (és ami legalább ennyire fontos: jól rögzített) dalokkal képes felülkerekedni a megihletői hagyatékon.
VERBERIS: The Apophatic Wilderness
2024, NoEvDiA // Bandcamp / Spotify
FFO: Sinmara, Deathspell Omega, Ulcerate
Az új-zélandi/német Verberis neve onnan lehet ismerős, hogy pár éve az Ulcerate dobosával egészült ki a felállásuk, viszont az ‘Apophatic Wilderness alanyi jogon is biztosítja azt, hogy megjegyezd a zenekart. A disszonáns death/black metalban sokszor könnyen válnak öncélúvá a hipnotikus, kakofón gitármenetek, de a Verberis azzal kerüli ki ezt az aknamezőt, hogy minden korábbinál lassabban bontja ki a dalszerkezeteket. Az album négy dalra épül, amelyek játékideje 8 és 11 perc között van, viszont a Verberis végig fenntartja a figyelmedet. Ahelyett, hogy a csenddel játszanának, monolitikusan ismétlődő ritmikák találnak egymásra, és ettől minden belassulásból hipnotikus örvénylés lesz, míg a kíméletlen blastektől “csak” kényelmetlenül érzed magad. A Verberis új albuma igazi kiáltvány: a mixet készítő Richard Behrens főleg pszichedelikus lemezekkel foglalkozik, és így rajta is tudta hagyni a kéznyomát azon, hogy mennyire pulzáló album lett az ‘Apophatic Wilderness, míg Magnus Lindberg maszterizálása biztosította, hogy a mélyebb gitártémáknak kellő nyomatéka legyen. Produkcióként is a tavalyi év egyik üde színfoltja volt ez az album, igényli a türelmedet, de ha szereted a fent megnevezett bandákat, nem fogsz tudni tévedni vele.
