#035
Magyar különkiadás: Gear, BORU, Vér, Lidérc, Igor, Watch My Dying
Sziasztok,
a mostani hírlevélben a tavaly áprilisi merítéshez hasonlóan csak hazai albumokról írtam. Talán ezek a levelek állnak a legközelebb a könyv szellemiségéhez, és én is felelősséget érzek abban, hogy időről-időre írjak az itthoni történésekről, még ha remélem, meg is engeditek nekem azt, hogy szelektív legyek ebben.
Remélem, találtok olyan lemezeket, amiknél meg tudtok ragadni, és ha megosztjátok velem akár itt, akár személyesen az idei hazai kedvenceiteket, azért hálás volnék!
GEAR: Defined Horizons (megjelenés: 2024. november 29.)
2024, Passion Means Struggle & IllWill // Bandcamp / Spotify
FFO: Token Entry, Outspoken, Blue Monday
A budapesti Gear eddig is az egyik legígéretesebb hazai hardcore/punk zenekar volt, de a Defined Horizons az a lemez, ami nemcsak őket, hanem a hazai színteret, na meg annak megítélését is meg fogja határozni itthon és külföldön egyaránt. És lelövöm a poént, ha így marad, akkor az idei év magyar nagylemezének is ezt az albumot gondolom, a műfaján belül legalábbis biztosan.
Az utóbbi 10-15 évben is voltak olyan zenekaraink a hardcore-színtéren, akik képesek voltak átütni az üvegplafont, és a helyi aktiváláson túl felkelteni az érdeklődést (a teljesség igénye nélkül nálam a Touch ennek a legjobb példája, de az Escalate lemezszerződése is mérföldkő mindannyiunk számára), de a Defined Horizons egyszerre nemzedéki-sorstársi kinyilatkoztatás és kulturális-zenei olvasztótégely, végtelenül higgadt, megfontolt, érett módon. Az a fajta album ez, ami felelősséget vállal, miközben közben nem hergel, és ami úgy erősíti a hovatartozás-élményedet, hogy közben nem valamivel szemben határozza meg magát, tovább polarizálva a mindennapjainkat, hanem minden dal annak van alárendelve, hogy mi magunk cselekvőként hogyan tudunk változást elérni, de ami a legfontosabb, nem személyes, hanem közös célként.
Mindezt azért tartom fontosnak leírni, mert zeneileg egyszerre változatos és kiforrott az, amit a Gear képvisel. Benne van a kilencvenes évek sodrása, na meg az ezredforduló dallamközpontú paradigmaváltása is az In My Eyes, meg általában a korabeli Bridge Nine-igazolások felől, de a hatások nem úgy érhetőek tetten, hogy egy-az-egyben került volna valami adaptálásra, hanem a zenekar hallhatóan egybegyúrta a saját inspirációit, és abból teremtett új formanyelvet. Emiatt elsőre lehet, hogy töredezettnek fog tűnni a bitang erősen megszólaló Defined Horizons, mintha sokféle arca lenne a Gearnek is, de a sokadik hallgatás után, miután a szövegekkel összeolvasva meglátod a lemez igazi arcát, hozzáférhetővé válik, hogy az éneklős refrének, a melodikus hardcore-os tekerések és a New York-i lefelé pengetős menetelések mind egy korrajz másik szegmensét mutatják meg, kicsit úgy, ahogy a borítón is láthatod a megelevenedő labirintust.
A legjobban azt szeretem az albumban, hogy a megteremtett értékeken túl az is hallható, hogy ez még messze nem az alkotói kiforrás csúcsa, hanem a megalapozása valami még nagyobbnak. A Gear meggyőzőbb és kifejezőbb mint valaha, a nagylemezt, mint formátumot, tökéletesen uralni tudják, nincs helye sem unalomnak, sem alibi-megoldásoknak (sőt, meg is fogsz lepődni egy-két helyen), viszont a Defined Horizons szerintem egy ugródeszka kell, hogy legyen, amit törvényszerűen egy még jobb lemeznek kell majd követnie a maga idejében. Nagyon hiányzott már az itthoni hardcore/punk színtérről egy ilyen album, meg merem kockáztatni, hogy évtizedek óta vártunk a Defined Horizonsra, és most, hogy itt van velünk, csak arra van okunk, hogy egy kicsit optimistábbak legyünk mindennel kapcsolatban.
BORU: Self-Dealer
2024, BORU // Bandcamp / Spotify
FFO: Year of No Light, Celeste, Suffocate for Fuck Sake, Buried Inside
Nem fogok tudni újat mondani a BORU-ról, legalábbis olyat, amit előttem ne mondtak volna el a Self-Dealerről, de nemcsak szükségét éreztem, hogy itt legyenek a hírlevélben, hanem vágyat is arra, hogy méltassam őket. A zenekar eddigi pályafutása mindig dacolt a kényelmes megoldásokkal, nem is véletlen, hogy a BORU zenei világa lemezről-lemezre kényelmetlenebbé, levegőtlenebbé vált.
Ezen az ösvényen egy percig sem volt vágyott, hogy szélesebb tömegek számára váljon hozzáférhetőbbé a zenekar életműve, viszont a Self-Dealer valószínűleg pont azért a legérettebb és (engedtessék meg, de a) legemészthetőbb BORU-album, mert az ide vezető úton a zenekar nemcsak tapasztalatokat szerzett, hanem azt is hamar átlátta, hogy mit nem akar állítani, és így kigyomláltak minden olyan motívumot, ami csak elterelte volna a figyelmet a lényegről.
A Self-Dealer (elődeitől eltérően) nem egy felkavaró, vészjósló kisugárzású album, és ha úgy tetszik, a BORU zenéjében a fenyegető atmoszférateremtés mostanra okafogyottá vált. A lemezen megteremtett hangulat felér egy audiovizuális élménnyel. Hivatkozhatunk rá űrként, képhibás TV-képernyőként, ami kósza, zajos jeleket közvetít, vagy orientalista barangolásként is, mind ugyanabba az irányba mutat, mégpedig hogy a Self-Dealer állandóan mozog és változik, a dalai nem ismétlődnek, és monolitikus energiája az album egységesen magas színvonalából ered. Korábban, igaz, csak komment formájában, de azt írtam, hogy a Self-Dealer magától értetődően jó, és már az első hallgatásnál megelégedettség tölthet el, de az ide vezető út fényében az is hallható, hogy mennyi munka és tökéletesítés vezetett ide. A legfontosabb állítás is ebből következik: a BORU megtalálta a saját hangját, és nemcsak megírta azt a lemezt, ami a kezdetektől fogva benne volt, hanem ami legalább ennyire fontos, a stúdióban meg is tudta úgy szólaltatni, hogy az kerek egésszé tehesse az élményt, bármilyen hiányérzet nélkül.
Ha hátulütőt kell mondanom, az sem valódi kifogás, de a BORU-t nem lehet mindig elővenni, ahogy ez eddig is állt. Bár minden dalnak megvan a maga kis sajátossága, ha a hangszerelést, a Sátántangós sorokat, vagy csak a gitárdallamok váltakozását és az egyéb hangszerek bevonását nézed, azért a Self-Dealer azon ritka megjelenések közé tartozik, ahol a dalok annyira erősítik egymást, hogy nincs is igazi csúcspont, csak egy olyan felépülő katarzis, ami nem a végén vált meg, hanem a folyamatában érzed jól magad. Nagyon kellett egy ilyen album és egy ilyen zenekari felnövés mindannyiunknak, és egy emberként lehetünk büszkék a BORU-ra.
VÉR: Demo
2024, VÉR // Bandcamp / Spotify
FFO: Obituary, Autopsy, Dismember
Óriási szüksége volt a hazai extrémzenei undergroundnak egy olyan OSDM zenekarra, mint a VÉR, a srácok bemutatkozó demója pedig kellően kiforrott és szerethető ahhoz, hogy nagy dolgokat várjunk még ettől a szerelemprojekttől. A nyolcvanas évek szellemét megidézve a VÉR részéről gesztus demónak hívni egy ennyire kiforrott bemutatkozást, de persze nem is várhatunk mást olyan hétpróbás underground zenészektől, akiket megannyi szerethető zenekarból ismerünk (a teljesség igénye nélkül: Iron Steel, Concrete, Retorsion, fleshprison, Touch, Sex Riders, stb.), és akik most sem okoznak csalódást.
A VÉR demójában a legszerethetőbb faktor az a tét nélküliség, hogy egyértelmű a projekt célja, egyértelmű volt, hogy ehhez mire van szükség, és az maradéktalanul meg is valósul a játékidő alatt. A hangzás pazar, a dalok kellően változatosak, és többféle hagyományt elegyítenek a death metal első időszakából, néha doomos kikacsintások is megvillannak, és közben az egész magyarul van, szóval tényleg nem tudom, hogyan lenne értelme ezt jobban csinálni. Az persze ezen dalok ismeretében is egyértelmű, hogy a VÉR készen áll egy EP vagy egy nagylemez felvételére is, hiszen a figyelmet fenn tudják tartani, és a zenekar hangzásának van annyira stabil a szabályrendszere, hogy abban ne lehessen hibázni, én viszont amiatt vagyok igazán izgatott, hogy ez a sokszínűség milyen irányt sejtethet. Mert ebben az olvasztótégelyben az a legszerencsésebb, hogy a megteremtett hangulat és a dalok minősége eltereli a figyelmet az ősforrásról, és pont emiatt izgalmas, hogy a svéd, az amerikai, a death/doom, vagy épp a korai Schuldiner-iskola lesz-e meghatározó a folytatásban, mert most mindenre majdnem ugyanannyi esély van.
Egy szó, mint száz: mindig nagy öröm, ha van új magyar death metal zenekar, pláne ha az tud különbséget tenni az ‘Extreme Conditions és az Extreme Cold Weather között, és ha az annyira rátermett, mint a VÉR. Már csak azt remélem, hogy a heavy metal underground is kap egy hasonló szellemiséggel megáldott, méltóságteljesen múltidéző zenekart a közeljövőben, és akkor már tényleg nem lesz hiányérzetem.
LIDÉRC: Profán Mystérium
2024, Sun and Moon // Bandcamp / Spotify
FFO: Sacramentum, Unanimated, Vinterland
A hazai black metal undergroundot semmiképp sem nevezném lankadtnak, de néha kellenek olyan őrlángok, mint a Lidérc bemutatkozó lemeze, amik időről-időre emlékeztetik a fiatalabb és idősebb generációkat is arra, hogy a műfajt az ezredforduló idején aktív generáció hogyan tudta a saját képére formálni. Persze a Lidércben tapasztalt (és ami legalább ilyen fontos: tudatos) zenészek találtak egymásra, és már a demón is hallható volt, hogy az általuk megteremtett, egyszerre misztikus és formanyelvét tekintve archaikus toposzoktól sem idegen zenei világ szembemegy minden korszellemmel és elvárással, de a Profán Mystérium így is teljesítmény alapján tud kiemelkedő lemez lenni, nem pusztán a formai sajátosságok, vagy épp különutassága miatt.
A Profán Mystérium az a fajta lemez, amiről nem tudnád megmondani a hangfelvétel alapján, hogy 1998-ban, 2007-ben vagy 2024-ben jelent-e meg, és ez inkább bók, mintsem kritika. A Lidérc hangzása makacsul ellenáll az idő múlásának, és a lemezen hallható dalok is úgy merevítik ki a kilencvenes évek korszellemét, hogy közben nem meglévő zenei mintákat másol, hanem kisajátítja a skandináv iskola dallamérzékenységét, a szélsebes-tremolós, örvénylő riffeket, és mindezt saját tartalommal tölti fel. A hírlevélben sokszor dicsérem a lengyel black metal színteret, és azt, hogy mennyiféle karaktere van: most itt az ideje, hogy a Lidércet dicsérjem azért, hogy ha a határokon kívül szeretnék állítást tenni, hogy szerintem mit gondoljanak mások a magyar black metal jelenéről, ezt az albumot adnám az emberek kezébe.
