#011
Magyar különkiadás: Petofi, fleshprison, The Hellfreaks, The Swan Station
Sziasztok,
ezen a héten megpróbálok ismét csavarni egy kicsit a hírlevelen, egyfelől amiatt, mert a szokásosnál is több hazai megjelenés jelent meg vagy jutott el hozzám, másfelől pedig amiatt, mert valószínűleg a következő héten, hetekben nem fogok tudni hírlevelet küldeni, szóval inkább most megtolom ezeket a sorokat előre.
Ezt a levelet is az egysoros ajánlásokkal kezdeném, mert azért megvan mindennek a maga rendje, és szerintem külön nem kell mondanom, hogy van új Jesus Piece, meg DHG, meg ilyesmi, de ha mélyebbre ásnál, akkor a következőknek adj szerintem egy esélyt:
- a Life in Vacuum új albuma, a LOST csodálatos post-hardcore lemez lett a műfaj kilencvenes évek végi, ezredforduló eleji atmoszféráját megidézve, amikor az indie rock még tényleg őszintén volt koszos, szóval ha szeretted a Rival Schoolst, a These Arms Are Snakest, a Spartát, akkor mindenképp hallgasd meg, tényleg nagyon szeretetre méltó anyag lett.
- nagyon kitett magáért az Initiate is a debütalbumán, amit Zach Tuchhal (Touche Amore, Silverstein, stb.) véglegesítettek: néha azért kicsit életlen a bicska, mikor egyensúlyozni próbál a pop-punkos megoldások és az agresszív hardcore/punk között, de ahhoz elég érdekes, hogy adj neki pár kört, főleg ha a füleden is a tavalyi Turnstile és a Regulate lemezek folynak ki.
- ha zaklatott screamo megjelenésre vágysz a héten, ami felidézi az ezredforduló DIY atmoszféráját, a linómetszetes borítókat, és közben békét találnál a magányban, az It’s All Quite Here új albumát neked írták, ami azért is lehet ennyire menő, mert egykori Coma Regalia, Massa Nera és Under His Eye tagok zenélnek benne a saját békéjük miatt. (Én két hete Suis La Lune lemezekre kapálok az udvaron, szóval könnyen megadta magát.)
- ahogy minden mélyre hangolt nu-metalcore zenekar vágyik rá, úgy a Moodring is most jutott oda, hogy megírja a maga Deftones dalát, és a BLACK_WAVE amúgy teljesen működik, remélem, az egész lemez képes lesz fenntartani a figyelmet.
- a VoidCeremony megint megnyugtat mindenkit, hogy a Watchtower, az Atheist, a korai Cynic és a Death a világ legjobb zenekarai (kössön ebbe bele bárki), és ha néha hullámzik is a lemezen az, hogy végig fenntartsa a figyelmed, akkora múltidézés történik, hogy tényleg bármikor megnézném a Robotban őket, mert ez élőben működhet igazán, főleg a varázslós részek.
- a Wind In His Hair nagyon izgalmas kísérletet tesz arra, hogy a crust punkot a cascadian black metallal elegyítse: ha egy picivel jobb lenne a maszter, ez simán kihívója lenne a Downfall of Gaia kötelezőt hozó új albumának, és néha így is vannak fura részek, de amikor sodor magával a hangulat, akkor nagyon nehéz nem menni vele, főleg hogy a legjobb pillanataiban az Unkind-féle szenvedélyt olvasztja bele a lemez egy ilyen terpeszkedő, természetközeli, de mégis feloldozásra vágyó zenei keretbe. Csak borzasztó szarul szól.
- viszont ha olyan death metal lemezre vágynál, ahol csúcsra van járatva a hangzás is a technikai megoldások mellett, ne aludj el a Paraphilia új lemezén: zeneileg a Devourment, Suffocation és a Hate Eternal hatása megkérdőjelezhetetlen, de ehhez még vedd hozzá azt, amikor az Origin megpróbált kozmikus utakat keresni magának, és kapsz egy tényleg közel tökéletes, abszolút mai, kíméletlen death metal albumot. Itt nincs megfejtés meg kísérletezés, viszont amire vállalkoztak, azt maximálisan teljesítik is.
Külön szerettem volna két hazai single megjelenéssel is foglalkozni, amiket szeretném, hogy mindenképp hallgassatok meg, akkor is, ha kinyomnátok menet közben (de azért remélem, nem fogjátok).
Egyfelől muszáj a Noble Victory megjelenésével kezdenem, mert borzasztóan örülök annak, hogy Fellegi Ádám visszatért a zenei gyökereihez, miközben Szalai Ádám (ex-BloodRainbow) áll a mikrofon mögött, Szirota Márió (On Graves, This Calling) dobol, Herczeg Laci (Magma Rise) gitározik, és a korosztályom legjobb, egyben legalázatosabb basszusgitárosa, Papp Atti (ex-Our Youth, Poison Alley) bőgőzik.
Amit hallasz az elsőként megosztott single-ön, egyértelművé teszi a kilencvenes évek svéd extrémzenei inspirációit, és azért örülök ennek igazán, mert itt nem mainstream namedropping, hanem a Gates of Ishtar, az Edge of Sanity, a Desultory meg a Sacrilege a meghatározó alapélmény. Emiatt a Noble Victory egyszerre parancsol tekintélyt, mert tényleg az ősforráshoz nyúl vissza, és azt értelmezi újra (miközben Felleginek elképesztő jól állnak ezek a dallamok, és nem azért írom ezt, mert ezen nőttem fel, hanem mert ez igazi hazatérés, izzadtságszag nélkül), miközben minden tag a legjobbat adja magából. Tudjátok, hogy a BloodRainbow is benne volt a könyvben, az ő hagyatékuk is kicsit ezzel a zenekarral él tovább, én pedig nagyon várom a Minotaur EP-t.
Másrészt csak arról akartam írni, ahogy a Heedless Elegance csendben, lemezről-lemezre hogyan gyúrja tovább a saját megszólalását. A tegnap megosztott új single-jük, a The Way of Every Loss az eddigi legjobban megírt daluk, egyszerre komplex, okosan adagol progresszív elemeket, de közben meghallom benne a Subscribe szellemiségét és az Orient Fall hangulatteremtő erejét is. Amiért viszont örültem ennek a dalnak, és amiért időről-időre újra is hallgatom, az annak tudható be, hogy most érzem először azt, hogy a Heedless szeretne kilépni a hasonlítgatások keretéből, és kiteljesíteni a saját karakterét. Emiatt biztos vagyok benne, hogy az új album ambiciózus vállalkozás lesz, ez a dal sem állít mást, és borzasztó nagy örömmel fogadom, amikor egy zenekar ennyire makacs módon megy előre maga miatt, nem azért, hogy híres legyen, hanem mert törekednek a saját hangulat megteremtésére.
PETOFI
Levelek a föld alól EP (2023, PETOFI / MMM Records)
FFO: Norma Jean, Devil Sold His Soul, Black Peaks
Bandcamp / Előmentés
Hatalmas utat járt be fennállása alatt a Petofi, és továbbra is hiszem, hogy a Rossz döntések naplója, a legutóbbi kiadványuk nemcsak új kezdet volt a zenekar számára, hanem az eddigi leghatározottabb elrugaszkodás is abba az irányba, hogy a nyíregyházi zenekar kilépjen minden kortársának és inspirációjának árnyékából egy törékeny, sebezhető, keserű, és végtelenül átélhető hangzás megteremtésével.
Ha nagyon analizálnom kellene, úgy tudnám a legjobban megragadni, hogy a Petofi legnagyobb erőssége a rendhagyó ritmikai váltások adaptálásán túl abban található meg, ahogy kitisztultak a gitárhangzások: a Sorsüldözöttre, ha átmenetként tekintünk, akkor a Rossz döntések naplója már teljes magabiztossággal használt olyan hangulatteremtő elemeket, amiket a Defeatertől várhatnál, miközben a gitárok jellegzetes dallamíve mindig sokkal keserűbb, kilátástalanabb maradt.
Felesleges is máshogy nekimenni az új EP-nek, a Petofi mostanra vált olyan post-hardcore zenekarrá, ami nemcsak felépítette a saját hangzását, hanem tisztában is van a saját eszköztárával, patikamérlegen végigkísérleteztek mindent több száz órán keresztül, hogy így garantálhassák: a 'Levelek minden pillanata maximálisan önazonos és magával ragadó. A zenei keret sosem volt ennyire tág és izgalmas, mert a Petofi mostanra tényleg csak magába szívja más zenekarok és hangzások (screamo, metalcore, dallamos hardcore/punk) karakterjegyeit, hogy azt utána a saját képére formálhassa át. Eközben pedig Pór Peti frontemberként, és ami még fontosabb, szövegíróként is előlépett teljes jogú, nemzedéki hangként. Sorkezelése és képalkotása valódi karaktert adnak a zenekar hangképének, felépítve egy olyan kettősséget, hogy miközben a zenei megoldások letisztultak a hangzást illetően, zeneileg mégis sosem volt ennyire komplex, amit játszottak, a szövegek komorsága pedig csak úgy adhat felszabadítást, ha tényleg elmélyedsz a dalokban.
Ha tippelnem kellene, az új közönségkedvenc a Komorebi lesz, aminek nyitó témája és bontásai hallatán még az Opeth is eszedbe juthat majd, viszont a dal ritmikája megőrzi azt az esszenciát, amit eddig megkaptál a Petofitől, miközben Peti magabiztosabban használja a hangját, mint korábban valaha. Az igazi csúcspont azonban a záró Posztó, aminek szövege és zenei katarzisa már végérvényesen kijelöli azt az eltolódást, amiben a Petofi a saját kortársai között is hitelesíti saját pozícióját, és azt, hogy mindmáig ezrek tudnak azonosulni a zenekar dalaival. Szeretném hinni, hogy a 'Levelek fényében a 'Rossz döntések dalai is hozzáférhetővé válnak azoknak, akik esetleg lemorzsolódtak volna, mert ez az EP nemcsak tökéletes folytatása a legutóbbi kiadványnak, hanem egyben az életmű eddigi legartisztikusabb kiadványa is, ami megérdemli azt, hogy időről-időre elvessz benne. Egykönnyen nem fogja megadni magát, de amint ráérzel, nem fogsz menekülni előle.
FLESHPRISON
S/T (demo, 2023, fleshprison)
FFO: Rorschach, Born Against, Disembodied, Moss Icon
Bandcamp
Borzasztóan örülök annak, hogy Alakszai Laci és Karsay Máté a Wasted Struggle keretén kívül új zenekart hívtak életre, mert a fleshprison nemcsak a magyar undergroundról, hanem általában az európai közösségből is borzasztóan hiányzott. Azt ti is láthatjátok, hogy a párhuzamos metalcore-revivalekben sok fiatal zenekar megpróbálja újra felidézni a kilencvenes évek erőszakosságát, azt az érzést, amikor fenyegetve érzed magad, de eddig szinte mindenki elmulasztotta azt, hogy ténylegesen az ősforráshoz, a kilencvenes évek hajnalához térjen vissza. Épp emiatt a fleshprison bemutatkozó kiadványa az idei év egyik legerőszakosabb anyaga.
A héten bemutatott hét dal tökéletesen idézi meg azt az időszakot, amikor még a metalos hardcore kéz-a-kézben járt a powerviolence-szel, és a formanyelv nem szólt másról, mint arról, hogy egy zenekar elmenjen a falig. Ez az erőszakosság adta a világnak a Coalesce-et, a Botch-ot, a Converge-et és még az Integrity-t is, de közben a fleshprison nem elégedett meg azzal, hogy ilyennek tűnjön, hanem konkrétan azt az érzést keltik, hogy a Born Against, a Disembodied és a Moss Icon fáklyáját viszik tovább, miközben a váltások tényleg a leglazább Entombed groove-okat elevenítik fel. A fleshprison nemcsak azért szerethető, mert interaktív történelemórát tartanak, hanem azért is, mert borzasztóan mai: a dalok maradéktalanul bemutatják azt az urbánus szorongást, ami mindig is szervezőereje volt ennek a közösségnek, és ez a love-hate-love atmoszféra nagyban hozzátesz ahhoz, hogy a fleshprison úgy tűnhessen kiforrottnak, hogy közben pontosan tudod, hogy ezeket a dalokat nem tudatosság, hanem baráti egymásra hangolódás szülte. A lemez Dexternek köszönhetően pofátlanul jól is szól, és remélem, hogy Pándi Balázs életébe bele fog férni annyira a zenekar, hogy folytatása is lehessen ennek a felvételnek.
THE HELLFREAKS
Pitch Black Sunset (2023, Napalm)
FFO: Eyes Set To Kill, VersaEmerge, Jinjer, The Agonist
Bandcamp
Úgy fog tűnni, mintha ez egy rosszindulatú bejegyzés lenne, pedig nem annak szánom: elöljáróban le is szögezem, hogy a 'Hellfreaks kiadta eddigi legjobb lemezét, és kívánom, hogy ezzel érjenek el minél szélesebb közönséget. Azt pedig a következő bekezdésekben sem fogom megkérdőjelezni, hogy Radnóti Zsuzsa megírta élete legfontosabb dalszövegeit, abba pedig egyenesen ostobaság lenne belekötni, hogy kiemelkedő zenészekkel veszi körül magát.
A problémám inkább az a Pitch Black Sunsettel, mint a 'Hellfreaks egész eddigi karrierjével: nagyon vékony a határterület a bizonyításvágy és a frusztráltság között, és az elmúlt években is mindig azt gondoltam, hogy ez a zenekar túlzottan vágyik az elismerésre, de közben nem tesz azért, hogy közösséget építsen, vagy egyáltalán a hazai színtérbe belépüljön, hanem mindig nagyot akar mondani. Ennyien nézték meg a klipeket mások, ide jutottunk el másokhoz, itt koncertezünk másoknak, ez a kiadónk, miért nem szerettek ti is minket? Az persze nem szokott ennek a történetmesélésnek a része lenni, hogy eddigi pályafutása során csak az NKA-tól sok-sok millió forint állami támogatást vett fel a zenekar turnézásra, PR-kampányra és klipforgatásokra, szóval elnézve ezt az életutat, inkább az lett volna kínos, ha nem jutnak el arra a szintre, ahol most tartanak, nem megkérdőjelezve, hogy ők is hozzátettek ehhez az összeghez az évek során, szakmaszinten beletanulva az online marketingbe és hirdetéstechnikákba.
A psychobilly-től nagy, és nem feltétlenül artisztikus utat járt be a 'Hellfreaks, ami nyilván betudható útkeresésnek és tagcseréknek is, viszont mindemellett én azt láttam hajtóerőnek külső szemmel, hogy ez a zenekar elsősorban híres és elismert akar lenni, de közben nem tartozik sehová sem, és nem is tesz érdemi lépéseket ahhoz, hogy mindenki magáénak érezhesse a siker újabb állomásait. Elég megnézni a nemrég megjelent Loudwire-ös cikket, nem elvéve a rivaldafényt a megemlített zenekaroktól, de teljesen látszik az, hogy a zenekarnak fogalma sincs a keményzene itthoni helyzetéről, azokról a zenekarokról, akik tényleg meghatározzák azt a közösséget, amihez sosem tartoztak igazán.
Ez a kozmopolita, igazán sehová sem tartozó, de magát mindenhol otthon érző kép meghatározza a 'Hellfreaks zeneiségét, ha úgy tetszik, termékjellegét is, amihez a Napalm tökéletes otthont jelent. Vannak benne pop-punk, metal, metalcore elemek, és ez látszólag egyenes utat ad annak, hogy így a zenekarnak is saját karaktere legyen, de mivel nincs a daloknak igazi mélysége. Emiatt a ‘Pitch Black úgy akar nagyot mondani, hogy végig felszínes marad még annak ellenére is, hogy Radnóti Zsuzsa tényleg élete legerősebb teljesítményét nyújtja énekben és papírra vetett sorokban is. A dalok változatosak, a hangzás erős és jó arányérzékkel lett kikeverve, és ez a sokszínűség képes megragadni a figyelmet, de irányítani sajnos nem.
Ami ebben legalább ennyire közrejátszik, hogy a 'Hellfreaks pont azokban a pillanataiban maradt igazán hunglish, amik a dalszerkezetek és dallamívek kiszámíthatóságát nyomják agyon, és olyankor elkalandozik a figyelem is. Nem véletlen, hogy a már megjelent, egyébként csodálatos promóval megtámogatott lemezkritikák sem mernek nagyon mély elemzésbe bonyolódni - kicsit talán az lehet mindennek az iránya, hogy egy megbízható, a saját határait feszegető lemez lett ez, ami nagyon fontos a zenekarnak, valódi mérföldkőként, de azért nem fogja meghatározni az idei évet. Emlékeztek arra, amikor az ezredforduló után a Nuclear Blast sorra működő zenekarok hasonmásaiba próbált befektetni, abban bízva, hogy azok hagyjanak nyomot? A legőszintébben csak kívánni tudom, hogy a 'Hellfreaks képes lesz nyomot hagyni, és hogy a 'Pitch Black fogadtatása feloldja majd azt a terhelt kisugárzást, ami fátyolként lengi körül a zenekart.
THE SWAN STATION
Nightgazer (2023, The Swan Station)
FFO: At The Gates, The Black Dahlia Murder, As Blood Runs Black, Shadow of Intent
Bandcamp
Nyolc év munkája van benne, és tényleg megérte rá várni: végre teljes nagylemezzel rukkol elő április végén a The Swan Station, a Brainlust utódja, aminek elődjétől eltérően megadatott a teljes játékidejű album, és a végeredmény egyáltalán nem poros vagy megkésett.
Azt persze elöljáróban is le kell szögezni, hogy a Nightgazer nem egy könnyű album. Tíz dal van rajta, három- és hatperc közötti játékidőkkel, végig sűrű szövetű zenei kerettel, ami nem nagyon hagy feloldozást a dalok között sem. A The Swan Station korábbi single-jeiből már egyértelművé vált, hogy a Brainlust hiánypótló keretéhez képest Schütt Attila gitáros és Berki Zsombor basszusgitáros jóval komorabb irányt vett, amire egyszerre hat a második hullámos, és persze a szimfonikus black metal minden szerepjátékozós hangulattal, miközben a gitártémák jellemzően svéd hatásokra tekintenek vissza.
Emiatt viszont a lemez is változatos lett, még ha tényleg sűrű is a szövete, mert mindig történik benne valami. Egyes dalok sokkal többet merítenek az újkori melodikus black metal formanyelvéből, míg a legemlékezetesebbek mégis azok a pillanatok, amikor a rendes svédelt csontdallamok magas fordulatszámon peregnek, főleg, hogy nagyon kevés ilyen dallamérzékű zenekar maradt talpon vagy jött létre az elmúlt évtizedben. Biztos elfogultság valahol, de az ilyen pillanatokból hallanék sokkal, de sokkal többet a jövőben is.
Ami a Nightgazer legnagyobb erőssége, hogy az egymástól kissé különböző single-öket is keretbe rendezi. Így, hogy már látod a teljes képet, minden a helyére kerül, és nem tűnnek kilengésnek a mindenfelé kísérletező megoldások. És legalább ennyire nagy öröm az, hogy az albumon igazi álomgaleri van a mikrofon mögött, hiszen a Brainlustból Nándi és Dame, valamint a korábbi frontember Kéményes Péter és Pap Marci (Anchorless Bodies, VLKN) is felbukkannak a lemezen.
Ami viszont hátulütője tud lenni az albumnak, az egyfelől tényleg a töménysége, és az, hogy néha a szimfonikus betétek nem ívódnak bele maradéktalanul a zenei textúrákba. Emellett a hangzás kicsit nehéz téma, mert azt a hangulatot mindenképp megteremti a 'Swan Station, hogy elkülönüljön a kortárs elvárásoktól, és ezzel analóg, ködös és borzongató atmoszférát teremtsen, viszont a dobhangzás gépiesen rideg maradt a tompa puffogás helyett, a hangszerek pedig mindig kivehetők, de nem mindig van elég alja, panorámája a daloknak. Az pedig teljesen rajtad áll, hogy egy ennyire sűrű lemezt hogyan tudsz feldolgozni, elemeire szedni. Én el tudnék képzelni ezeknek a daloknak egy teljesen más masztert is, ami kiélezné azt a súlyt, ami végigvonul az albumon, de az is érthető, hogy a mostani megszólalás főleg azoknak fog a kedvére tenni, akik szívesen hallgatnak olyan aprólékosan ennyire extrém hangzásokat, hogy hangról-hangra másra figyeljenek.
Szóval ha erre van hajlandóságod, és tényleg elveszel a megteremtett világban, nagy örömet fog okozni, hogy a Nightgazer nem egy túlírt, hanem a maga nemében formanyelv- és világteremtő album a saját szabályrendszerével. Az kétségtelen, hogy van annyira különleges az Attila és Zsombor közötti alkotói összjáték, hogy csak remélni tudom azt, hogy egyszer színpadra is állítják majd ezt a zenekart. Viszont a kép teljességéhez az is hozzátartozik, hogy lehet, hogy sokaknak pont a végső megszólalás kicsit nehezebben teszi hozzáférhetővé ezt az egyébként nagyon értékes és szerethető lemezt. Abban pedig nagyon bízom, hogy a következőre nem kell majd ennyit várni, mert debütalbumként tényleg meggyőző a Nightgazer, és azt is kijelöli, milyen irányba lehet tovább fejlődni majd.
És mielőtt elköszönnék, egy dolgot szerettem volna csak még: nem tudom, találkoztál-e vele, de az Anchorless Bodies legutóbbi lemeze, a Lélekhozó eső előrendelhető bakeliten. Ezzel az albummal a zenekar egyszerre tért vissza a gyökereihez, kimaxolva a komplex melodikus hardcore kétgitáros lehetőségeit, miközben a dalok érzékenysége egyaránt inspirálódik a screamóból, a post-rockból, és az ‘Anchorless kísérletezős időszakából is.
