#034
Beszélnünk kell a (régi) Calibanről, és pár újabb lemezről
Szia,
a mostani hírlevél kicsit rendhagyó lesz, mert ki kell írnom magamból, hogy mit érzek a korai Caliban sorlemezek kapcsán (kihagyva a Heaven Shall Burnnel közös splitet, a műfaj egyik legjobb megosztott kiadványát, aminek külön helye van az én szívemben is).
Persze, teljesen jogos észrevétel, hogy miért égesd az időd egy olyan zenekarral, akik már rég megkoptatták a saját renoméjukat, de ha visszamész a kezdetekhez (pláne a mostani metalcore revivalben), olyan lemezeket fedezhetsz fel (újra), amik miatt csak még erősebben fogod bánni, hogy ez az egykor jobb napokat megélt alkotóközösség sörfesztiválos aprópénzre váltotta a kezdeti tettvágyát.
Nem kell azért félned, a Caliban mellett hoztam öt másik lemezt is, szóval ha ezt kihagynád, görgess nyugodtan az aljára! Remélem, így is találsz olyan megjelenést, ami elnyeri a tetszésed.
CALIBAN: A Small Boy and a Grey Heaven
1999, LifeForce / Easthaven // YouTube // Spotify
FFO: Diecast, Overcast, korai Shadows Fall
Idén huszonöt éve annak, hogy a névváltáson átesett német zenekar igazán nagyot akart gurítani, azt mutatva, hogy készen állnak a bemutatkozó lemezre, és ennyi idő távlatából még mindig joggal gondolhatjuk, hogy az első Caliban-lemez ambíciói célt is értek. A ‘Small Boy-t szerintem túlzás nélkül tekintjük a második hullámos európai metalcore lemezek egyik első kiemelkedő, irányadó munkájaként. Nyilván egy olyan piacon, ahol az Acme már valós időben hozzájárulhatott a hangzás formálódásához, nehéz újítóként megjelenni, de a Caliban volt az egyik első európai zenekar, amelyik a disszonáns-zaklatott gitártémákat, a váltott (és néhol megbicsakló) énektémákat keverte thrash metalos riffekkel a saját nemzedékében. A több átvezetővel megtoldott, grandiózus lemez egy kiforratlan, de egy nagyon is motivált, erőteljes zenekart tükröz, amelyik azzal toldozza-foldozza hiányosságait, hogy sok mindenbe kap bele, és aztán megpróbálja azt a saját képére formálni. A Slayer hagyatéka mellett a német thrash is megjelenik néha a dalokban (főleg a Kreator vonaláról), de az irány egyértelmű, és a kivitelezés is ígéretes, szerethető, főleg mai füllel hallgatva, hiszen most is zenekarok százai szeretnének ilyen egyensúlyt teremteni a dalaikban. Mindemellett az itt látható Caliban-logó szerintem mindmáig a leghatásosabb, bármikor hordanám pólón ezt a feliratot.
CALIBAN: Vent
2001, LifeForce / Easthaven // YouTube // Spotify
FFO: Dawncore, korai As I Lay Dying, Undying
Nem fogok kertelni: a Vent szerintem a Caliban csúcsmunkája, egyben a 2000-es évek egyik, ha nem a legjobb európai metalcore-albuma, ami amalgámként olvasztja magába a ‘Small Boy minden tartalmi kísérletét az Undyingtól és a svéd dallamos death metaltól megörökölt formanyelvvel. A dalok strukturáltak, sokkal több a tempóváltás is, miközben a gitártémák nemcsak határozottabbak és feszesebbek, hanem előre- és visszautalással segítik azt, hogy a dalok komplexitásához társított energia és düh át is jöjjön. A Vent zaklatott, örvénylő atmoszférája egyszerre kordokumentum és példaértékű csúcsteljesítmény is, hiszen a Caliban minden olyan zenei kísérletből visszavett, amit nem tudott teljesen kisajátítani vagy uralni, így a lemez minden pillanatát tudatos kontroll határozza meg. Ha erre külön példát is kell említenem, a Love Taken Away akusztikus középrészéből berobbanó At the Gatest idéző csontdallam mindenképp korszakos csúcsteljesítmény, de a lemezről (ami elődjétől eltérően mellőzi az átvezetéseket) így is elmondható, hogy egységesen magas színvonalú, és mindmáig üde színfolt nemcsak a német metalcore történetében, hanem a korszakos megjelenések között is.
