#032
Tíz friss album az őszi szezonra hangolva
Sziasztok,
végre ismét tudtam írni, és már nagyon készültem erre: tíz friss megjelenésből válogathattok alább, és persze minden visszajelzésnek, észrevételnek örülök! Illetve ezúton is üdvözlöm a friss feliratkozókat, mindig hatalmas öröm látni, amikor rátaláltok a hírlevélre.
SOROR DOLOROSA: Mond
2024, Prophecy // Bandcamp / Spotify
FFO: The Sisters of Mercy, Fields of the Nephilim, House of Harm
Azt semmiképp sem mondhatjuk a Soror Dolorosára, hogy pályakezdő lendületet kell társítani melléjük, viszont a Mond című új albumuk nemcsak saját csúcsteljesítményük, hanem az idei év egyik legnagyobb dobása is a mélabús-keserédes post-punk lemezek között. Előre lelövöm a poént: az album producere és hangmérnöke maga James Kent, azaz Perturbator volt, így ha te sem annyira élvezed James újabb, főleg Depeche Mode-ihlette kiadványait, akkor a Mond hangzásvilága jól eső menedéket ad majd.
Napjaink lemezkiadási stratégiájában az egyik legterhelőbb jelenségként élem meg, hogy folyamatosan single-öket kelljen kiadni egy megjelenéshez. És nem csupán azért, mert így az alkotók szolgálják ki a boltok forgalomterelését, hanem azért is, mert ha csúcsdalt mutatsz idejekorán, akkor a lemez könnyen válik csalódássá. Szerencsére a Mond már az első végighallgatás során megmutatja, hogy azonosan magas színvonalú dalok követik egymást, így a rossz szájíz lényegében kizárt. Külön ki kell emelnem a hangkép mellett az énekdallamok fogósságát: a Mond tényleg a legjobb értelemben véve slágeres, egy pillanatra sem ül le, és a hatások felidézésén túl azért hat frissnek, mert James olyan karaktert biztosított a megszólalásnak is, hogy a Soror Dolorosa (fennállása során először) nem követőnek tűnik, hanem egy olyan zenekarnak, aminek saját víziója, állítása van. Ez pedig a Mondot is az év egyik legjobb albumává emeli.
AS LIVING ARROWS: Hope and Ruin
2024, As Living Arrows // Bandcamp / Spotify
FFO: The Saddest Landscape, Cultdreams, Aussitot Mort
Nem az a legjobb dolog az As Living Arrows debütalbumában, hogy a This Town Needs Guns új oldalhajtásaként tudnak nagyot dobni, hanem az, hogy ez a lemez alanyi jogon is ott lenne az idei év legszerethetőbb kiadványai között. Abban szerintem mind megállapodhatunk, hogy a matekos, post-rockos screamót egyre nehezebb manírok nélkül játszani, viszont az As Living Arrows úgy repít vissza a 2010-es évek elejére, hogy közben csak a felszabadulás érzésére tudsz összpontosítani ahelyett, hogy feszengenél a kínossá vált múltidézéstől.
A Hope and Ruin ettől még nem adja könnyen magát. A nyolcszámos lemezen három és hatperces dalok váltják egymást, azt pedig már az első hallgatás során is értékelni fogod, hogy a lemez abszolút ének- és szövegközpontú, emiatt pedig igazán kiemelkedő dallamok itt nem várhatók: a katarzis itt a pillanatnyi együttállásokból jön, és nem a zenei teljesítmény sajátja. Hosszabb távon talán ez a hátulütője is a lemeznek, viszont olyan erős sorok vannak minden dalban, hogy emiatt mégis könnyű kapaszkodni az As Living Arrows debütalbumába. Ha úgy állsz hozzá, mint egy megzenésített szövegkönyvhöz, akkor legalábbis biztosan újra és újra visszatérsz majd ehhez az albumhoz, főleg, hogy ebben a hangzásban ilyen színvonalas albumok tényleg ritkán jelennek (már) meg.
CHAPTER: We No Longer Serve a Purpose
2024, Hollow Place // Bandcamp / Spotify
FFO: It Prevails, korai Hopesfall, Saints Never Surrender, Shai Hulud
A chicagói Chapter bemutatkozó albuma egy nem várt időkapszula: a We No Longer Serve a Purpose az ezredforduló utáni dallamos hardcore/metalcore csúcsidőszakát idézi meg, és ha a dalok színvonala nem is képes megugrani az ihlető zenekarok életművét (és ez talán nem is feladata), az mégis elvitathatatlan, hogy a végeredmény annyira őszinte, ártatlan és szerethető, hogy utána a hatást biztosító zenekarok lemezeit is örömmel veszed elő újra.
Abban a hangzásvilágban, amit a Chapter megidéz, eleve borzasztó nehéz lenne hozzátenni egy létező, mégis a maga módján kimerített hagyatékhoz. A Facedown Records aranykora, a Basick Records szorgalma és a Mediaskare csúcsidőszaka azért ezt a műfaji keretet egyként merítették ki, viszont az elvitathatatlan, hogy mára annyira megváltozott a metalcore esztétikája is, hogy így jóformán kihívó nélkül jelenhetnek meg hasonlóan retrospektív anyagok. Az agyas zenei megoldások, a váratlan váltások, az akkordozásokra érkező pumpálások pedig mind egyként bizonyítják, hogy a Shai Hulud szelleme mindmáig képes friss zenekarokban tovább élni. És ha a lemez főleg a megteremtett hangulat miatt is működik igazán - semmint hogy érdemi húzódalok miatt vedd elő újra és újra -, azért bemutatkozó albumnak több, mint korrekt teljesítmény a We No Longer Serve a Purpose.
CHAIN CULT: Harm Reduction
2024, La Vida Es Un Mus // Bandcamp / Spotify
FFO: Syndrome 81, Rope Sect, Fuseism
A görög Chain Cult eddig sem volt egy kiforratlan produkció, de a Harm Reduction az a fajta második nagylemez lett, ami nemcsak az egész zenekart képes definiálni, hanem egy ritka együttállásban minden, a dalok által kitűzött cél maradéktalanul meg is valósul. A lemez egyszerre idézi fel a post-punk aranykorát olyan hozzáállással, amiben a műfaj eredeti motivációja is maradéktalanul megjelenik, miközben a végeredmény abszolút aktuális formában reagál korunk minden szorongására és félelmére.
A Harm Reductionről nem is tudok rosszat mondani: tökéletes a terjedelme, csodálatosan szól, fogósak a gitár- és énektémák, a punkos sodrás mindig épp annyira keserédes és maró, hogy közben vágyhass a feloldozásra, és mivel a Chain Cult zenei kerete erősen determinált, így biztosra is veheted, hogy minden hangulatteremtő erő kellő megfontoltsággal van csúcsra járatva, szóval nincs alibizés meg mismásolás sehol sem. Ilyen az, amikor a kevesebb több: a Chain Cult tényleg kiadta eddigi legjobb lemezét, és csak remélni tudom, hogy újra visszatérnek majd Budapestre.
VICIOUS BLADE: Relentless Force
2024, Redefining Darkness // Bandcamp / Spotify
FFO: Holy Moses, Destruction, Sodom
Szentül hiszem, hogy minden underground zenész életében eljön egy pillanat, amikor thrash metalt akar játszani. Nem vagyok ez alól kivétel én sem (csak várjátok ki, míg a Hóhér fedőnevű zenekarom életre kel), de a Vicious Blade is ékes példája annak, amikor hétpróbás arcok (Castrator, Complete Failure, Eel és Don Caballero tagok) közösen mondják ki, hogy a germán thrash metalt amerikai speed metallal keverni a legszórakoztatóbb dolgok egyike.
A Relentless Force-nál elkerülhetetlen a Holy Moses megemlítése, hiszen Clarissa Badini károgós-hörgős énekhangja a zenei keretben az ő emléküket idézi fel a leghatásosabban (a fiatal Angela Gossow mellett), de ami mégis a legszórakoztatóbb a Vicious Blade-ben, hogy nincs benne semmilyen feszengés, törtetés vagy erőltetett bizonyításvágy. Egyszerűen csak működik az egész, mert jól definiálható az, hogy milyen elvárásaid lehetnek egy ilyen lemezzel kapcsolatban, és azt maradéktalanul meg is kapod minden lefelé pengetett riffel és visszhangos énektémával. A Relentless Force egyetlen hátulütője az érdemi húzódal hiánya: míg szól a lemez, teljesen a hatása alatt tudsz maradni, de az az Egy Kiugró Momentum tényleg hiányzik, ami egy polccal följebb tehetné a végeredményt is. Így a Relentless Force elsősorban tapasztalt zenészek önfeledt, és nagyon szerethető szórakozása, viszont abban prémium kategóriát képvisel.
OFFICER DOWN: …All Due Respect EP
2024, TYPE SHIT 615 // YouTube / Spotify
FFO: Hazing Over, No Cure, Sanction
Ritkán írok EP-kről, de az …All Due Respect a maga hét dalával abszolút az idei év egyik legszerethetőbb meglepetése, és ami fontosabb, azon ritka kiadványok egyike, ahol az intró ténylegesen hozzáad az összhatáshoz. A csodálatos nevű, Tennessee-ben alapított Officer Down azt a fajta zaklatott-disszonáns beatdown/metalcore keveréket játssza, amit maradéktalanul koncertezéshez írtak meg. A témák nincsenek túlcizellálva, a hangzás egyszerre tompa és kimért, a néhol svédelten örvénylő riffeket pedig jó arányérzékkel törik meg breakdownok vagy zaklatott elektronikus intermezzók.
Külön ki kell emelnem az énektémákat is, mert az Officer Downban a vokálok egysíkuságát az oldja fel, hogy olyan elemi erővel van végigüvöltve a lemez, hogy ettől egy percig sem veszítesz fókuszt, itt nincs alibizés vagy töltelékmegoldás. Azt nem mondom, hogy magától értetődő lesz a nemzetközi áttörés, vagy hogy olyan eredeti megoldásokat hallanál, amik párjukat ritkítják, viszont annyira agresszív és sodró az egész kiadvány, hogy ha elkap a gépszíj, nagyon nehéz róla elkapsolni.
DEATHLESS VOID: The Voluptuous Fire of Sin
2024, Iron Bonehead // Bandcamp / Spotify
FFO: The Secret, Ruim, Helleruin, Marduk
Michael Bertoldinit főleg a The Secret révén ismerheti az underground, hiszen az olasz banda életműve ennyi év után is méltóságteljesen tudott öregedni. Új zenekara, a Deathless Void végre eljutott ahhoz, hogy bemutatkozó lemezzel rukkoljon elő, és a ‘Voluptuous Fire az idei év egyik leginkább felzaklató, egyben legveszélyesebb black metal anyaga lett.
Talán az a legüdítőbb a Deathless Voidban, hogy a dalok önmagukban is megállják a helyüket, viszont a lemez egészeként olyan örvénylő-hipnotikus atmoszférát teremtenek, aminek nehéz ellenállni. A ‘Voluptuous dalai egyszerre kíméletlenek és zavarba ejtően nyugtalanítóak, de közben mindig van kapaszkodó is, hiszen a gitárdallamok és tremolózások közötti átjárás nagyban támaszkodik Blasphemer zenei hagyatékára is. A Deathless Void lemeze nem a szélesebb értelemben vett közönségnek szól, viszont az obskúrus, fenyegető black metal hangzás szerelmesei könnyen fognak újra visszatérni ezekhez az egyszerre múltidéző, de közben mégis előremutató dalokhoz.
VAFURLOGI: Í vökulli áþján
2024, Norma Evangelium Diaboli // Bandcamp / Spotify
FFO: Svartidaudi, Windir, Enslaved, Sacramentum
Hosszú idő vezetett ide, de Þórir Garðarsson (Svartidaudi, Sinmara) gitáros új zenekara, a Vafurlogi végre megjelentette első, teljes hosszúságú lemezét. A végeredmény aligha lephet meg: elképesztő magas minőségű, izlandi black metal dallamos témákkal, zavarba ejtő örvénylésekkel, közvetett folklór és tradicionális heavy metal hatásokkal, viszont olyan formában, ahogy csak ezek a zenészek tudják tálalni azt.
Az Í vökulli áþján nem könnyű hallgatnivaló, és közben azon albumok sorát erősíti, amikben érdemes elveszni, de közben mégsem túlírtak. Az alapvetően hosszabban kibontott, sokszínű dalok gyakran idézik meg a kilencvenes évek svéd black metalját (beleértve a korai Dissectiont vagy a csúcsidőszakos Sacramentumot), de közben a Windir és az Ulver folklórhoz való viszonyulása is visszaköszön, ahogy az Enslaved méltóságteljes, a black metal határterületeitől elrugaszkodó mentalitásával könnyen rokonítható galoppozásokkal is találkozhatsz majd. Néhol olyan érzésed lesz, mintha egy következő Svartidaudi albumot hallgatnál, de közben a Vafurlogi megérdemelte azt, hogy új zenekarként, a nulláról építhesse fel saját, jellegzetes zenei világát. A maga nemében ínyenckiadvány, viszont ha fogékony vagy erre, könnyen az évzáró toplistád felső részében találhatod majd a lemezt.
GIVER: The Future Holds Nothing but Confrontation
2024, End Hits // Bandcamp / Spotify
FFO: Downfall of Gaia, The Banner, MØL, Meleeh
Ha az utóbbi években követted a német Giver pályafutását, nagyon következetes építkezést láthattál, ahol az alapvetően balos értékrendű dallamos hardcore zenekar a Bane és a Landscapes hatásai helyett átnyergelt előbb a Hopesfallra, a Downfall of Gaiára, és általában a blackgaze-es hardcore-ra. És ahogy a Sculpture of Violence, a zenekar második lemeze ugrásszerű változást hozott a zenekar életében, úgy a ‘Future Holds kevesebb meglepetéssel, de üdítő kiszámíthatósággal mutatja, hogy a Giver elérkezett oda, ahol mindig is lenni akart.
A mozgalmi, társadalmi felelősségvállalást sürgető fanzine-nel kiadott ‘Future Holds egyszerre korlenyomat, miközben egy zenekar artisztikus kiteljesedése is: a Giver eszközhasználata sosem volt ennyire határozott, és miközben a zenei paletta leszűkült, az így megteremtett baljós atmoszféra hatásosabb, mint valaha. Ezzel együtt a Giver azt is vállalta, hogy korábbi kiadványaihoz képest kevesebb embert fog tudni megszólítani, de ezzel a bátorsággal együtt is felszabadultabb és erőteljesebb a kifejezőereje a zenekarnak, mint valaha. A ‘Future Holds is azon lemezek sorát erősíti idén, ami nem fog széleskörű elismerésben részesülni, viszont annyira merész lett a végeredmény, hogy teljes joggal tolnak el maguktól mindenfajta elvárást vagy megfelelési kényszert. Másképp pedig aligha lenne értelme egy zenekarnak megtalálnia a saját hangját, márpedig itt most ez történt.
NEVER FORGET: Halfway Down
2024, White Russian // Bandcamp / Spotify
FFO: Have Heart, Bane, Champion, Mainstrike
A holland Never Forget igazi underground supergroup, hiszen soraiban egykori és jelenlegi No Turning Back, Wasted Bullet vagy Call It Off tagokat is tudhat, a zenekar célja pedig sosem volt más, mint megidézni az ezredforduló youth crew hullámát egy kis európai csavarral. A Halfway Down pedig így azon kiadványok sorát erősíti, ahol a dalok minősége felülírja az eredetiség hiányát.
A tízszámos, alig negyedórás kiadvány az a fajta debütálás, amiben egyből tetten érhető a zenészeket átjáró tűz, mintha végül mindenki a helyére került volna ebben a zenekarban. Így a Never Forget erőssége épp ebben áll, hogy hallhatóan örömzenélésről van szó, amit minden bevont tag élvez. A Halfway Down azt a fajta dallamos, two-step témáktól sem idegen, mindvégig pozitív hardcore/punk hangzást eleveníti fel, amiből már kevés hasonló színvonalú kiadvány születik, és csak remélni tudom, hogy masszív turnézás követi majd a megjelenést, mert ezt a bandát élőben is jó lenne látni. Egy biztos: a Hometown Crew után új zenekar ült az újkori holland pozitív hardcore trónjára.
A végére hadd álljon itt egy koncertajánló is, mert januárban a Riffben lép majd fel a Triple B egyik legkirályabb zenekara, a Broken Vow, akiket én is méltattam már a hírlevélben, és az évzáró listámra is felkerültek. Nagyon várom ezt a koncertet, és ha te is jönnél, a Facebook-eseménynél megtalálsz minden információt.
