#019
Final Gasp, Stigmatism, Moonlight Sorcery és megannyi más friss megjelenés
Sziasztok,
ismét eltelt pár hét csendben, de mentségemre szóljon, hogy mi is koncerteztünk, illetve sikerült családi jelleggel kicsit lebetegedni, ami egyáltalán nem ránk vall, de szerencsére már túl is vagyunk a nehezén.
Most azonban ismét olyan formátumot választanék, amiben sok lemezről írnék kevesebbet, mert tényleg próbára teszi az embert, hogy tartsa a lépést a főszezon új megjelenéseivel, miközben mindenki szívében meg dübörög az October Rust.
- ha szeretted az augusztusi hírlevélben kivesézett Ruimot, de nem szívesen olvasnál megint hosszabban egy okkult, zaklatott black metal albumról, akkor csak kattints az ASET bemutatkozó lemezére, mert az Astral Rape az egyiptomi miszticizmusból merít ihletet, miközben zeneileg szinte végig formabontó, felkavaró megoldások jellemzik a teljes játékidőt. Egyébként Oranssi Pazuzu és Seth tagok új projektje.
- az új Woe nagylemezre hat évet kellett várni, de bőven megérte, mert a Withdrawal óta a legfenyegetőbb anyaguk lett a Legacies of Frailty. A lemez a USBM szabályrendszere alapján epikus (de nem pátoszos), nagyívű (de nem teátrális), és alapvetően kellően dallamközpontú ahhoz, hogy hamar átvedd a hangulatát, miközben a konceptalbum szövegei arról szólnak, hogy az emberiség továbbra is egy rakás szerencsétlenség.
- megjelent a KOYO bemutatkozó nagylemeze is, ami nemcsak egyesíti a Long Island-i színtér aranykorát és aranyhangjait (beleértve Daryl Palumbót is), hanem ki is domborítja a pop-punk, az emo és a dallamos punk műfaji erényeit. Konzumpunk olyan harminc pluszosoknak, akiknek van bejelentett munkaviszonya, ami odatehető az idei Fiddlehead és Militaire Gun lemezek mellé, sajnos abban az értelemben is, hogy amíg hallgatod, jól esik, csak nehéz feleleveníteni belőle bármit is utólag.
- Balázs hívta fel a figyelmem arra, hogy a Dead Swans hagyatéka egy újabb utódjában él tovább: a Still in Love az énekes Nicholas zenekara, és hangulatát tekintve elég közel áll az anyazenekar borús tónusú, modern hardcore hangzásához. Remélem, idővel a kiemelkedő dalok is megérkeznek majd, mert egyelőre a megteremtett hangulat erősebb a karakternél, de nagyon biztató bemutatkozás lett ez a háromszámos megjelenés.
- az új Grove Street album, a The Path To Righteousness lényegében szerelmeslevél a crossover csúcskorszakához. Akkora éneklések és akkora gitározások vannak az anyagon, hogy nem lehet rajta nem mosolyogni, mert ez a tipikus esete annak, amikor a dalok lendülete képes feledtetni az eredetiség hiányát. És ha elég szerencsés vagy, a Dog Eat Dog előtt láthatod is élőben a zenekart jövő hónapban.
- majdnem ezzel egy időben a Guilt Trip is kihozta új albumát, és a Severance 19-re húz lapot azzal, hogy a metalos hardcore paneleket Machine Head worshippel fejeli meg. Önmagában ez a váratlan elegy nemcsak feszes, hanem borzasztó szórakoztató is, az album pedig nagyon erősen szól, szóval könnyen lehet, hogy ez a kiadvány végre magasabb polcra teszi a zenekart, bár azokat is megértem, akik nem tudják ezen az ösvényen tovább kísérni a srácokat.
- Wilkes-Barre eddig is fellegvárnak számított a hardcore-színtéren (a teljesség igénye nélkül írom, hogy innen indult a Cold World, a War Hungry és a Dead End Path is), a Choice to Make új EP-je pedig ezt a hagyományt folytatja, bebizonyítva, hogy a friss zenekarok közül nem csak a One Step Closerre érdemes innen figyelni. A Nature of Mortality dalai azt a metalos hardcore megszólalást viszik tovább, ami az Outburst és általában a Lockin’ Out katalógusát értelmezi újra feszes dalokban, izgalmas váltásokban, sok csordavokállal. A hatszámos felvétel olyan, mint egy palackposta a 2000-es évek közepéről, ami azóta úton volt, és mostanra ért valahogy partot, viszont pont így válik világossá, mennyire hiányoznak a hasonló megjelenések az idei felhozatalból.
- a Triple B pedig hatalmasat gurít a Broken Vow bemutatkozó albumával: az Anthropocene az utóbbi évek egyik leghitelesebb, legalaposabban megírt metalos hardcore lemeze, ami általában arról szól, hogy az ember hogyan teszi tönkre a környezetét, miközben a zenei alapok zaklatottsága az Earth Crisis, a Strain, a Strife és az xRepentancex vehemenciáját idézi meg. Ha kulcsdalt keresel, az 1.5-öt hallgasd meg, ami üzenetét tekintve arról szól, hogy évente másfél százalékkal csökken az érintetlen területek száma a Földön, hiszen a különbözet helyén akkugyárakat vagy betonozott partszakaszokat szoktunk felhúzni:
HOPESFALL: The Satellite Years (2.0)
Trustkill, 2023 // Bandcamp / YouTube / Spotify
FFO: Cave In, Poison The Well, Taken, Beloved
Nem áll szándékomban újrakiadásokról és újrafelvételekről írni (ezért hagytam szó nélkül a Thrice idei, nem mellesleg szenzációs húzását is), de annyira meglepődtem, hogy a Hopesfall klasszikusa új keverést kapott a Furnace Fest apropóján, és annyira jól sült el a végeredmény, hogy nem tudtam szó nélkül hagyni ezt a megjelenést.
A zenekar múltjáról külön csak azért nem írnék, mert Buzás Krisztián barátom anno összeszedett ezzel kapcsolatban mindent, viszont azon felül is, hogy mennyi korszaka volt a Hopesfallnak, mindvégig megelőzte a maga korát, ami azért mindig hálátlan feladatkör. A The Satellite Years a melodikus hardcore műfajának egyik alapműve, hatása nem kisebb, mint a Shai Huludnak vagy a Strongarmnak, miközben a Hopesfall életműve csak olyan zenekarokkal említhető egy lapon, mint a Cave In vagy a Poison The Well. Az újrakiadás drasztikusan belenyúlt a vokálokba, és abba, hogy a hangszerek jobban elkülönülnek, mint valaha, ezáltal nemcsak hozzáférhetőbbé válnak a dalok, hanem talán hamarabb el is lehet veszni bennük. Elfogadom, ha valakinek ez a modernizálás blaszfémia, de nekem nagy megkönnyebbülés, hogy talán könnyebb elveszni a Hopesfall emlékében, mint valaha, és csak remélni tudom, hogy ennek a gesztusnak köszönhetően többen fedezik fel maguknak ezt a méltatlanul elfeledett klasszikust.
FINAL GASP: Mourning Moon
Relapse, 2023 // Bandcamp / Spotify
FFO: Only Living Witness, Unto Others, Woods of Ypres, In Solitude
Borzasztóan vártam ezt az albumot, és a Final Gasp nem is okozott csalódást. A Mourning Moon azon albumok sorát erősíti, amelyek két kézzel kapaszkodnak a múlni nem akaró kilencvenes évek minden ködös-nyálkás pillanatába. A bostoni zenekar saját karaktere félúton van a borzongató, gótikus rockzene, a post-punk és a metalos hardcore között. Persze a Twitching Tongueshoz képest jóval szellősebbek a gitárok, a Life Of Agony-hoz képest a dalszerkezetek és a ritmikai megoldások oldottabbak, de közben a lemez dalain végigvonuló feszültség (na meg a kiemelkedő énekdallamok) időtlen megszólalást kölcsönöz a Final Gaspnek. Maguk a tagok a Danziget és a Killing Joke-ot említik hatásként, de ez is inkább csak azt hivatott igazolni, hogy sejtelmes-borzongató rockzenei megjelenésekben idén egyáltalán nincs kihívója a srácoknak.
Eleinte kicsit haragudtam erre az albumra, mert azt vártam, hogy legalább akkora hatással lesz rám, mint a maga idejében a Beastmilk, a Rope Sect, vagy az Age of Apocalypse voltak, de aztán rájöttem, hogy irreális elvárásokat támasztok a Mourning Moonnal szemben, és a végeredmény így is kellően lebilincselő és eredeti ahhoz, hogy újra és újra visszatérjen hozzá az ember. Évzáró toplistás teljesítmény lett a FInal Gasp bemutatkozása, és nagyon remélem, hogy nemsoká Európa felé veszik az irányt.
FEARING: Destroyer
Profound Lore, 2023 // Bandcamp / Spotify
FFO: House of Harm, Soft Kill, Holygram
A 2020-as Shadow az újkori darkwave / post-punk albumok egyik legjobbja volt, amivel a Fearing is abszolút beírta magát a felsőligába. Épp emiatt nehéz a Destroyert értékelni, mert egyszerre dolgozik bennem, hogy mennyire szeretném szeretni, hogy egyébként mennyire erősen hozza azt a hangulatot, amit elvárhat az ember a Los Angeles-i duótól, de közben meg mégis ott van hátul a kisagyadban, hogy nem sikerült megugrani az előző, tényleg tökéletes kiadványt, hiába készült majdnem két évig a folytatás.
Ettől még ne legyen félreértés, a Destroyer így is egy kiemelkedő anyag, ami minden elvárt műfaji panelt úgy kelt életre, ahogy elvárhatod ettől a produkciótól. Visszhang a dobon, visszhang a hipnotikus énektémákon, táncolható billentyűdallamok, és a nyolcvanas évek kimerevített biztonságérzete egy dohos, feketére festett falú pincében. Csak valahogy amennyire biztonságos ez a keret, úgy a dalok nem mindig annyira izgalmasak, hogy az összhatás felvegye a versenyt az előző kiadvánnyal. Emiatt nem lehetek igazságtalan sem, hiszen ha a Destroyert leválasztjuk az előzménytől, akkor egy megbízható, és mindenképp szerethető kiadvány. Viszont ha hozzáveszed mindazt, amiért vártad, akkor joggal érezheted csalódásnak, hogy most ennyivel kell beérned.
DELUXXE: If You Were Me
AVANT! Records, 2023 // Bandcamp / Spotify
FFO: The Cure, New Model Army, The Chameleons
Aligha lehet tévedni azzal, mikor oi!/punk zenészek coldwave-et játszanak, és a buffalói Deluxxe bemutatkozó nagylemeze is tökéletesen rímel erre az évtizedes sormintára. Az If You Were Me olyan, mintha Blitz pólóban játszanál ‘Cure dalokat, és ez annyira szerethető, hogy igazából csak rajongani lehet a végeredményért.
A Deluxxe amúgy felvonultatja a brit post-punk teljes arcképcsarnokát: van benne egy kicsi Echo and the Bunnymen, megjelenik a ‘Chameleons borús romantikája, a New Model Army magányos trubadúr-toposza, de közben az összhatás sosem elégszik meg azzal, hogy sima mimikriként hasson. Az If You Were Me dalait az rendezi egységgé, hogy a tagok mennyire szeretnek zenélni, és mennyire szerettek volna az általuk szeretett hangzásban olyan állítást tenni, ami maradéktalanul az övék - ez pedig sikerült is.
STIGMATISM: Ignorance in Power
Static Shock / Toxic State, 2023 // Bandcamp / Spotify
FFO: Agnostic Front, The Abused, Warzone, Primitive Blast
Az idei Illiterates album mellett a Stigmatism bemutatkozása is jó eséllyel pályázik arra, hogy az idei év legszerethetőbb hardcore/punk anyaga legyen, amennyiben kizárólag a hagyományőrzésről van szó. Az Ignorance in Power játékideje nem haladja meg a 11 percet, hangzásában pedig azt az időszakot eleveníti fel, mikor a Beastie Boys még a Tough Guy-t üvöltötte, az Agnostic Front pedig faltól-falig forgatta fel a klubokat a korai megjelenéseivel.
A New York és Montreal tengelyén életre hívott projekt (benne Spoilerrel a Justice-ból) nem állít többet magáról, mint amit a borítón is látsz, és a végeredmény kellően intenzív, erőszakos, zajos és agresszív ahhoz, hogy egyből maga mellé állítson. Tényleg ritka az, amikor a nyolcvanas évek veszélyessége így tud megjelenni egy alapvetően kötött, puritán formanyelvben, hiszen felszínesen mondhatnád, hogy ezek ezerszer eljátszott témák, de közben olyan húzása van minden dalnak, hogy nem is lehet belekötni a végeredménybe. A Stigmatism ilyen értelemben nemcsak felmondja a leckét, hanem ideális esetben fel is bátoríthatja a hallgatót arra, hogy merjen jobban elveszni a megihlető hangzásvilágban és attitűdben, mert az ilyen lemezek emelik fel igazán a fáklyát, amikor nemzedékváltásról van szó egy alapvetően elöregedő műfajban.
MOONLIGHT SORCERY: Horned Lord of the Thorned Castle
Avantgarde, 2023 // Bandcamp / YouTube / Spotify
FFO: Children of Bodom, Kalmah, Stormkeep
Ha emlékeztek az időszakra, amikor a Children of Bodom sikerén felbuzdulva egy csomó zenekar megpróbálta keverni a neoklasszikus, alapvetően a power metal hagyatékára épülő gitárszólamokat másodhullámos black metal panelekkel és szerepjátékos hangulatú szintifutamokkal (a teljesség igénye nélkül: Norther, Imperanon, de ide sorolható valahol a Wintersun felfutása és a korai Kalmah újra-felfedezése is), azért hamar kiderült, hogy lehet szeretni vagy utálni, de a ‘Bodomból mindig egy marad. Aztán ahogy a zenekar elkezdett kísérletezni és változni, a Something Wild és a Hatebreeder egyre elérhetetlenebb mérföldkővé vált, már csak azért is, mert mindkét anyag cizellálatlan és agresszív volt, még kiforrott keretrendszer nélkül. És amiben a Follow The Reaper érdemi változást hozott, abból már pont nem kér a finn Moonlight Sorcery, a ‘Horned Lord pedig emiatt az idei év egyik legszórakoztatóbb anyaga lett.
Persze az elején érdemes leszögezni, hogy a Moonlight Sorcery nem szeretne beállni a Bodom-worship zenekarok közé, de azért hasonló vonal húzható közéjük, mint a Stormkeep és a korai Dimmu Borgir közé. Ez a tipikus esete annak, amikor egy alkotóközösség kimerevíti a számára leginspirálóbb hangzásvilágot, azon belül makacsul kapaszkodik egyes elemek kidomborításába, és így a végeredmény pont azért nem lesz sima utánzat, mert az írási folyamatban áthelyeződnek a preferenciák. Emiatt szerethető annyira a Moonlight Sorcery is, mert nem áll meg annyiban a felvétel, hogy csak elővedd utána a fent említett albumokat, és visszatérj az ősforráshoz. A zenei teljesítményen túl nagyon jól bánnak a srácok az atmoszférateremtéssel is, főleg, hogy a Bodomhoz képest a ‘Horned Lord keretrendszere közelebb áll a black metalhoz, mint mondjuk a Something Wild állt a maga idejében. És azzal, hogy a projekt nem tervez koncertezni, az is beigazolódik, hogy ez igazi szerelemprojekt, ami nem arról szól, hogy egy helyi legenda hátán akarnának felmászni, hanem egyszerűen csak imádják ezt csinálni, és tényleg hallható, ahogy kiadványról-kiadványra fejlődtek úgy, hogy minden ennek az albumnak az irányába mutatott.
SVARTKONST: May the Night Fall
TNO Recordings, 2023 // Bandcamp / Spotify
FFO: Entombed, Dissection, Necrophobic
Rickard Törnqvist szólóprojektje, a Svartkonst az előző lemezével ténylegesen szintet tudott lépni, mert a Black Waves a második hullámos black metal és a svéd death metal határterületén lett egy igazán maradandó, fenyegető és gonosz album, amin épp annyi volt a jól megírt dallam, mint a hagyománytisztelő váltás. Emiatt kicsit tartottam is attól, hogy mit hozhat a folytatás, és a May the Night Fall képében már látszik, hogy a Svartkonst lemezről-lemezre tisztult le, miközben mindvégig fenyegető akart maradni.
Nem fogok kertelni, teljesen értem, miről szól ez az album, tisztelem-becsülöm, de az én szájízemnek ez a végeredmény már néhol túlzottan polírozott. Az alapvető műfaji elemek (svéd death metal, dallamos black metal, néhol egy kis crustos húzással) megmaradtak, de a dalszerkezetek annyira letisztultak, és annyira patikamérlegen lettek tökéletesítve a dalok, hogy emiatt a gonoszság és a kiszámíthatatlanság kicsit háttérbe szorul, cserében viszont végig megmarad egy baljós atmoszféra, amivel magabiztosan játszik a Svartkonst. A tíz dalos lemez azt az időszakot eleveníti fel, amikor a nagykiadók a slágerlemezekre fogadtak, tudod, ahol minden kiszámítható, és aztán egy nagy turné előzenekaraként fel tudsz futtatni egy bandát. És őszintén remélem, hogy a Svartkonst megtalálja a számításait, mert hallhatóan sok munka van ebben az albumban, csak egy kicsit hiányolom azt az entrópiába révedő aljasságot, ami a feszesség mellé méltóságot is adott a korábbi anyagoknak.
Ez az ASET album…rendkívül ördögi ismét.