ezen a héten rendhagyó módon kezdem a hírlevelet, mert alapvetően valószínűleg nem tudjátok rólam, de tényleg szinte minden hónapban legalább egyszer még mindig meghallgatom a Shadows Fall áttörést meghozó nagylemezét, a War Withint, ami talán az egyik legizgalmasabb határterülete annak, amikor a NWOAHM-ban egyszerre talált közös hangra egy egész generáció, és amiben megjelent a heavy metal, a thrash metal, de közben az ezredforduló eleji metalos hardcore színtér minden sajátossága is egy nagyon különös egyvelegben.
Persze ha a szívemre teszem a kezem, a legfontosabb album ebből az időszakból számomra a Gone Forever a God Forbidtól, de valahányszor azon kapom magam, hogy az Eternity Is Within refrénjét dúdolom, mindig elfog a nosztalgia.
Emellett valószínűleg azt sem tudjátok rólam, hogy CD-ket gyűjtök. Persze bakeliteket is, de közel sem olyan lelkesedéssel, mint a kompaktlemezeket, és minél használtabban jutok hozzá, annál jobban örülök neki, mert abból látszik, hogy története van.
Ezen a héten megint befutott egy párszáz forintos csomagom olyan lemezekkel, mint a Roadrunner-féle Eighteen Visions Best Of válogatás, vagy a ‘Funeral of God a Zaótól, és tudjátok, az a legkirályabb, hogy ekkoriban a nagyobb kiadók, mint a Roadrunner, megpróbálták pozicionálni az olyan kisebb katalógusokat is, mint az egykor szebb napokat megélt Ferret Records vagy épp a Trustkill.
És aztán csak beszélgettem erről a héten Jávorkúti Ádám barátommal, és ő vetette fel, hogy ekkoriban tényleg minden létező kiadványt meghallgattunk egy kiadótól, de hát önmagukért beszélnek azok az idők, amikor egy ilyen CD-tálcás szórólapon a Throwdowntól a Haymakert, a Bleeding Through-tól a This Is Love-ot, a Poison The Welltől a Tear From The Redet, vagy épp a Hopesfall ‘Satellite Yearsét próbálják eladni nekem. Mintha házit kéne felmondanom, és vártam is volna rá.
És hogy miért kezdem ilyen nosztalgiával ezt a hírlevelet? Simon Ferenccel válthattam leveleket a héten (amit ezúton is köszönök!), és vele is szóba került az a metalcore-hullám, ami nagyjából három éve vette kezdetét, és mostanra ölt akkora méreteket, hogy egy MySpace-telen online térre szabadítanak zenekarok a világ minden zugából alapvetően MySpace-re írt albumokat (kb. mint az Office-ban: Limitless paper in a paperless world).
Emlékszem arra, amikor először elkezdett megfáradni a metalcore-hullám, a sűrű lemezborítók, az egyben írt zenekarnevek és az egész hullám esztétikája, emiatt pedig kialakult egy leszállóág, amit inkább a kiadók kapzsisága hajtott: még egyszer, utoljára szerettek volna kipréselni ebből az egészből valamit, és ezért közepes lemezeket pozícionáltak oda, ahol tényleg meghatározó albumokkal rezonálhattunk éveken, akár évtizedeken át.
Viszont közben felnőtt egy olyan nemzedék, amelyik erre a leszállóágra nem emlékszik, ugyanakkor azok a lemezek , amiket az idő igazolt a természetes szelekcióval, kellően tudtak hatni rájuk azért, hogy ismét izgalmas, szenvedélyes és erőszakos lehessen a metalcore revival. Persze a fogalmi keretet érdemes előre tisztázni: a 90s metalos hardcore-nak is megvannak mindig a maga felszállóágai, de én most arra a második hullámra gondolok, amikor hatalmas övcsatok és barkók mögé bújva zenekarok százai mentek próbatermekbe imitáni az In Flamest, és breakdownokat rakni oda, ahol egyszerűen nem is tudtak mást elképzelni.
Ha egyébként ez a dolog eddig hidegen hagyott, és nem annyira értetted a korábbi leveleimben, hogy miért lelkesedem egy pályakezdő brit zenekarért, vagy hogy miért az A Mourning Star albumát várom (én is) idén a legjobban, csináltam erre a célra egy 25 számos, teljesen szubjektív gyorstalpalót az elmúlt évekből, hogy lásd, mennyire formálja a jelenünket ez a revival, és csak remélni tudom, hogy hamarosan lesz a köreinkben ilyen zenekar itthon is. Mármint nincs azzal semmi problémám, hogy a mostani fiatal, vagy erejükben teli metalcore zenekarokat a kurrens hangzások mozgatják kihívásként, de szerintem legalább ennyire, ha nem nehezebb a playlisten található dalok paneljeiből emlékezeteset, és ami még fontosabb, hihetőt, szerethetőt alkotni.
Így, hogy ezen át is estünk, természetesen nem maradhatnak el az egymondatos ajánlások sem, hiszen:
- végre itt az új OHHMS album, és ha szereted a Baronesst, a Red Fanget és a Torche-ot, imádni fogod ezt is, mert már első hallásra is borzasztó erős húzása van a lemeznek, és külön erény, hogy jól is szól,
- a Resilia debütalbuma nagyon kellemes meglepetés lesz a Dance Gavin Dance, a The Fall of Troy, a Chiodos, és általában a progos post-hardcore rajongóinak,
- az Apocalypse jó eséllyel az év legjobb grindcore megjelenése lesz a Rotten Soundtól, és tényleg a legjobb albumuk a vízválasztó Exit óta,
- a Fuzz Club kiadásában megjelent a Golden Hours debütalbuma, ez egy krautrock supergroup Brian Jonestown Massacre, Gang of Four és Tricky zenészekkel, és hát pont olyan, ahogy erről a mondatról elképzeled,
- a lengyel Cursebinder bemutatkozó albuma egy nagyon szerethető, utaztató post-black metal lemez lett, ami nem ragad le a Mgla szolgai lemásolásánál,
- megjött az új ‘Ongoing Concept is, de nem merek róla még bővebben írni, mert borzasztó rétegzett és sokszínű anyagnak tűnik, de továbbra is tartom, hogy a Solid State utolsó műfajformáló nemzedékének ők a legértékesebb zenekara,
- ha pedig erőszakos hardcore/punkra vágysz powerviolence és grindcore áthallásokkal, a svéd XIAO új lemeze maga a teremtő düh, csodálatos lüktetése van, és az éneken is elég a visszhang minden dalban,
- a német Ellereve bemutatkozása meg érdekes lehet azoknak, akik szeretik a Chelsea Wolfe vagy Emma Ruth Rundle karakterére emlékeztető énekesnőket, csak zeneileg még kicsit kiforratlan: őszintén remélem, hogy halljuk még a hangját, de nagyon kell neki egy kritikus fül, meg általában a maszterizálás intézménye, hogy ne csak ígéretes lehessen az egyébként tényleg pillanataiban nagyon erős bemutatkozása,
- és ha egy videót nézel meg a héten, az ha kérhetem, a HOCUSPONY (FFO: King Gizzard, Nagyúr, Oh Sees) klipje legyen, mert borzasztó üdítő olyan képanyagot látni, ami mögött van tényleges rendezés:
THE SOUTHERN ORACLE The Most Corruptible Souls (2023, TSO CREW) FFO: God’s Hate, The Haunted, Dead Heat, No Cure Bandcamp
Azzal, hogy az Icebreaker új korszakot indított a The Southern Oracle életében, aligha mondok újdonságot, viszont változott annyit a színtér, és ilyen értelemben maga a zenekar is, hogy ne érezd magad rosszul, ha azt gondolnád: ez a TSO már nem az, amelyik egykor képes volt formálni a teljes közbeszédet, vagy adott esetben ami neked szólna. Ne értsd rosszul, ez nem eljelentéktelenedés kérdése, inkább több tényező együttes hatása lehet. Egyfelől a thrash-ihlette újabb lemezek eleve egydimenziós röppályára rakták a zenekart, másfelől azzal, hogy eleve kiöregedő szubkultúra vagyunk, a TSO is találkozik azzal a valósággal, amiben meg kell tudni szólítani azokat, akiket érdekel a zenekar annak érdekében, hogy fennmaradjon az érdeklődés.
Ezzel párhuzamban a 'Most Corruptible Souls, ha úgy kezeljük, mint az Exodus Aesthetic utáni következő lépést, nem megy tovább annál, minthogy kiszámítható folytatás legyen, és ennek alapvetően az az alapja, hogy a TSO nem változtatott most sem a receptjén, pontosabban nem finomhangolta, fejlesztette azt. Filmes monológok a dalok előtt? Pipa. Popkulturális utalásokba bújtatott puha társadalomkritika konkrétumok nélkül? Pipa. Egyszavas, -er képzőre végződő dalcímek thrash-es kiállással induló dalokkal, amik koncertre íródtak? Pipa. Saját vizuális rendszer, ami átjárja az albumot, de nehezen hozzáférhető a dalszövegeken keresztül? Pipa. Ilyen értelemben a 'Most Corruptible Souls magán hordozza mindazon formai jegyeket, amiben a zenekar a legkényelmesebben érzi magát - egyben amivel a legkönnyebb azonosítani őket és az újkori karakterüket, tehát nem azt kérdőjelezem meg, hogy ne lenne-e saját arculata a zenekarnak -, és a keménymag számára ez biztosan elégséges is ahhoz, hogy élőben át akarják élni ezt, viszont megértem mindazon ellenérzéseket is, amelyek a HellVilles események óta történtek.
Ezt a mondatot úgy írom, mint egy srác, aki testközelből ott lehetett a zenekar egyes szakaszainál, de a 'Most Corruptible Soulsszal ugyanaz a kifogásom van, mint az elődjével: nem hallok az album(ok)ban olyan alkotói párbeszédet, amik kreatív kontrollt, ellenszegülést adnának akár Barninak, akár Iminek, akik mindketten tehetségesek, de hallhatóan szükségük van arra, hogy közös alkotásban létezzenek, pro-kontra viták közepette, hogy meg legyenek mérettetve önmagukkal. Mintha a dalok alapja az volna, hogy "ez így szuper", és pont emiatt sok esetben annyira homogén a végeredmény, hogy abban háttérbe szorítva hallatszódik minden más, a véglegesítéshez tartó vélemény. Illetve amit külső szemlélőként nem értek, és sajnálok is, hogy hogy lehet az, hogy a TSO CREW-ban, aminek alapja a közösséggel való kapcsolattartás, úgy kerülhet rögzítésre egy album, hogy nem a zenekar basszusgitárosa veszi fel a saját sávját. Magamból indulok ki: ha láttál már a Satellesszel, pontosan tudod, hogy nem vagyok főnyeremény a hangszeremen, de tudom, hogy a többiek számítanak rám. És emiatt érzek ebben feloldásra váró ellentmondást.
Mindettől függetlenül a 'Most Corruptible Souls egy megbízhatóan feszes album lett, amit a zenekar jelenlegi közönsége imádni fog, élőben működő dalokkal, viszont az a fajta zsezsgés, amikor azért vársz egy TSO lemezt, hogy meglepjen, vagy hogy nemzedéki élményként tudj azonosulni vele, már nem reális elvárás.
Három héttel ezelőtt már írtam a Neo Inferno 262 lemezfelvezető kislemezéről, Nándi barátom jóvoltából, és végre itt a teljes album, a Pleonectic, ami a Supervillain Outcast óta a legnagyobb durranás a kísérletezős industrial black metalban. Ez a műfaj eleve a periféria legszélén teljesedhet csak ki, és ha visszaemlékszünk az ezredforduló fellángolására, amikor a Thorns, az Abigor, a DHG és az Arcturus is szélesebbre tolták a műfaji határokat (erről majd egyszer írok külön is), azért láttuk, hogy nagyon könnyű ezen a pengeélen táncolva rosszul öregedő albumokat is kiadni, viszont a Neo Inferno 262 újítása pont az, ami visszagondolva teljesen természetes: ebbe az embertelen, kimért, rideg hangzásba ugyanis a focicsapatnyi zenész mellett bevonták a mesterséges intelligenciát is.
Persze a zenészek között is biztosra mehetünk, hiszen többek között jelenlegi és korábbi Merrimack, Aosoth és Treha Sektori tagok is hozzátettek ahhoz, hogy a Neo Inferno 262 ennyire hatásos legyen. A bizarr zenei megoldások, a merev és kimért techno pumpálások, a rendszertelen zörejek és a fenyegető kórusok között mindig könnyű vezérfonalra lelni, ami azért is örömteli, mert egy ötvenperces albumon azért nehéz végig fenntartani a figyelmet, viszont maguk a dalok is folyamatában tágítják a Neo Inferno zenei keretrendszerét. Persze ha ezt olvasod, és így képzeled el az albumot, azt feltételezheted, hogy mi sem egyszerűbb egy ilyen atmoszféra megteremtésében, de szerintem tényleg árulkodó az, hogy több mint tíz éve a Pleonectic a leghihetőbb kiadvány ebben a hangzásban: egyrészt elképesztően szól, másrészt a zenei sokszínűségében ténylegesen fenyegető a lemez minden perce, és míg a mesterséges intelligencia bevonását sokan kritizálják, itt tényleg arányosan illeszkedik bele a zenei szövetbe. Tehát azzal, hogy minden AI-megoldás irányítva van, a végeredmény pont annyira kontrollált és fegyelmezett, amennyire elvárható ebben a hangzásvilágban. Egy szó mint száz, a Pleonectic toplistás teljesítmény az idei extrémzenei felhozatalban, és csak remélni tudom, hogy egyszer turnéra indul ez a projekt.
NOTHING,NOWHERE. VOID ETERNAL (2023, Fueled By Ramen) FFO: Static Dress, Counterparts, Linkin Park YouTube
Bevallom, eddig elment mellettem a nothing,nowhere. munkássága, mármint értettem az alapokat, hogy a csináld-magad hip-hopban a basszusok és a mumble helyett egy érzékeny srác a MySpace emocore-t választja inspirációnak, de a korábbi anyagok számomra inkább erős utánérzésnek hatottak. Persze azt mind láthatjuk, hogy a nothing,nowhere. hatása mennyire megjelenik a mainstreamben, és azzal, hogy a trap előadók elkezdtek gitárokhoz, meg általában a pop-punk esztétikájához nyúlni, szerintem kézzelfogható jelentősége van annak is, amit Joseph Edward Mulherin lényegében énekes-dalszerzői szerepében elindított, de még hiányoltam azt a bizonyos áttörést.
Na, hát most viszont kaptam a pofámra rendesen, mert a VOID ETERNAL (nagybetűvel) szerintem az a definitív album, ami mindig benne volt Mulherinben. Ez egy olyan érzés, mintha egy tizenéves kamasz a Warped Tour helyi állomását követően éppen hazasétálna, miközben a discmanjében a Hybrid Theory szól másolt CD-n, és arra vágyik közben, hogy egyszer majd ő is színpadon álljon. Talán így tudom a legjobban leírni a lemez báját, ugyanis a VOID ETERNAL egyszerre táplálkozik a MySpace emocore legjobb pillanataiból, az UnderOath kimeríthetetlen hagyatékából, de közben átjárja a korai Linkin Park dalszerkesztési elve, és a hangzásban minden korábbinál erősebben jelenik meg, hogy a nothing,nowhere. turnégitárosa a Counterparts dalszerzője, Blake Hardman. Ebben a kettősségben a VOID ETERNAL egyszerre tekinthető numetal-ihlette hip-hop albumnak, vagy egy alternatív idősík új Meteorájának, viszont annyira emlékezetesek a refrének, annyira természetes a rapbetétek flow-ja, és annyira üdítő minden vendégszereplés (SYSC, Lorna Shore, Silvestein, UnderOath stb.), hogy tényleg szeretném hinni, hogy a VOID ETERNAL nemzedéki albummá válhat. A lemezt áthatja a mélabú és a spleen, de közben az agresszív elemek jó arányérzékű adagolása mégis felszabadítja a dalokat, és így a nothing,nowhere. is kifejezőbb, hatásosabb, mint valaha. Ami tavaly a Bad Omens volt számomra műfaji határátlépésekben, mint meghatározó élmény, az idén a VOID ETERNAL lesz, és a legjobb szívvel kívánom, hogy találj kapaszkodót ezekben a dalokban.
SERMON Of Golden Verse (2023, Prosthetic) FFO: Opeth, Katatonia, Soen, Tool Bandcamp
Amikor 2019-ben megjelent a The Descend kislemez a Birth of the Marvellousról, azonnal felkaptam rá a fejem, hogy a Sermon mennyire hiánypótló zenekar lesz majd a progresszív metalban. Az album játszi könnyedséggel ugrálta végig azt az aknamezőt, ahol a sötét hangulatú dalok nem eshetnek sem az ipari másolás, sem a giccs, sem a középszerűség csapdájába, viszont azzal, hogy a Sermon mindmáig hálószoba projekt maradt eseti koncertezéssel (a zeneszerző tagok a legjobb értelemben vett civilek, jól fizető munkahelyekkel), nem is jött meg igazán az áttörés. Ezen szerintem az Of Golden Verse sem fog érdemben változtatni, holott zeneileg nemcsak kiforrottabb elődjénél, hanem a borongós hangvételű progresszív keményzenei albumok között ténylegesen toplistás eredményt gurított.
A Sermon legnagyobb erőssége, hogy minden hatásából a kifejezőerőt, és nem a zenei formanyelvet veszi át: a Katatoniától a klausztrofób érzést, az Opeth-től az énekdallamokban rejlő feloldozást, a Tooltól a feszes figyelemirányítást, a Soentől pedig a váltások hangsúlyosságát. Emiatt lehet az, hogy az Of Golden Verse egy ereje teljében lévő zenekart mutat, amelyik nemcsak tisztában van a saját eszköztárával, hanem magabiztosan használja is a saját paneljeit, viszont a lemez elképesztően homogén és átélhető. Ha hiányolod azt az időszakot, amikor a progmetal és a gótikus rock határterülete többek között a Lake of Tears vagy a Green Carnation jóvoltából találkozhatott (esetleg ha a Disillusionben sok volt a death metalos kitekintés), mindenképp kell adnod egy esélyt ezeknek a daloknak is, mert a Sermon hiába szól súlyosabban, annyira tiszta és emberi minden pillanata, hogy az Of Golden Verse törékenysége egyből magával ragad majd. Az a legjobb a Sermonban, hogy nincsen igazi slágerdal ezen az albumon sem: egyszerűen minden dal egyaránt magas szintű, és ettől végig fenntartja az érdeklődésed, de aztán azon kapod magad, hogy vissza-visszatérsz az egészhez lemezként. A mai figyelemzavaros korban ez szerintem hatalmas teljesítmény, és hát a Sermon nemcsak kéri a teljes figyelmed, hanem meg is érdemli azt.
Köszönöm, hogy ezt is elolvastad, és ha a korábbi hírlevelekre is kíváncsi lennél, azokat itt találod: