#006
Seconds Ago, I Recover, Fagus, Endless Swarm, Zorn
Sziasztok,
bár az előző héten szinte minden a Periphery új lemezéről szól (megérdemelten), azért így is volt jó pár olyan megjelenés, amiről érdemes szót ejteni.
És ahogy a korábbi levelekből tudhatjátok, úgyis shout-outtal kezdek, szóval azon mindenképp túl kell jutnotok, hogy:
- a francia Gorod is a héten adta ki az új albumát, szóval progresszív death metal berkekben bőven van most szerencsére mit elemezni a következő hetekben,
- az Illiterates a második nagylemezén ugyanazt a zajos és dühös, a nyolcvanas éveket megidéző punkot hozza, ami mellett joggal kérdezel ki bárkit a Black Flag életműből,
- az Inferi, Vital Remains és Enfold Darkness tagok által alapított Demon King kevésbé meglepő módon technikás, dallamos death metal EP-vel jelentkezett, tudod, társasozáshoz,
- a floridai Fulcrum olyan múltidéző debütalbumot gurított, ami alig hosszabb tíz percnél, viszont a metalos hardcore, a grindcore és a powerviolence műfaji elemeit nagyon határozottan keveri,
- az Exit óta nem tűnt ennyire szerethetőnek a Rotten Sound,
- Nari barátom ajánlotta a japán Parasitario új albumát, és ha old school death metalra vágysz, a héten aligha találsz hatásosabb szerelmeslevelet a műfajban,
- a Neo Inferno 262 új single-je pedig olyan főhajtás a Dodheimsgard előtt, ami az év egyik legvártabb lemezzé tette nálam a hamarosan megjelenő Pleonecticet.
Egyébként erről mit gondoltok, jelöljem ilyenkor a műfajokat is tagline-nal, hogy könnyebb legyen olvasni? Ha igen, itt nyugodtan elmondhatjátok, mit gondoltok:
SECONDS AGO
Dysphoria (2023, Seconds Ago)
FFO: Volumes, Distuingisher, VCTMS, Varials
YouTube Art Track / Spotify
A San Diegó-i Seconds Ago mindig is a kiforratlan ígéretek egyike maradt a metalcore-ban, ami persze annak is köszönhető, hogy igazán átütő vagy forradalmi megoldások éppúgy nem jöttek tőlük, ahogy az sem teljesült maradéktalanul, hogy jó iparosai lehessenek az újabb műfaji hullámoknak. A legemlékezetesebb alkotásuk talán a Chugcore közreműködésével kiadott Life at the Edge of Chaos EP volt még hét évvel ezelőtt, ami nem a legjobb ajánlólevél, viszont a Dysphoria tényleg egy olyan korrekt (nu-)metalcore album lett, ami a helyi közösség felé is igazolja, hogy ez a zenekar meggyőződésből, és nem a világhír hajszolása miatt aktív még mindig.
A Dysphoria a maga nemében hatalmas vállalás, hiszen tíz dalon keresztül kellene tudnia fenntartani a figyelmet, ami, valljuk be, nem mindig sikerül. De ez nem annak tudható be, hogy a dalok unalmasak lennének, inkább csak azt a szintet nem mindig ugorják meg, hogy egy jól körüljárható műfaji keretben igazán hosszú ideig mutassanak kiemelkedő témákat. A lemez alapvetően gitárközpontú, így amikor nem mélyre hangolt szaggatások vagy zaklatott disszonáns témák váltakoznak, olyankor kezdődik az igazi varázslás, amiben izgalmas dallamvezetések jelennek meg: ilyen a Surface Wounds középrésze, vagy épp a klipes Grey Fade verzékben hallható pengetései is. És igazából ez az egyetlen bajom az albummal, hogy ezek a pillanatok alárendelődnek a szigorú kereteknek, és emiatt az ilyen megoldások okozta várakozás miatt futok neki újra és újra a lemeznek. Ami viszont azt is mutatja, hogy érdemes időt szánni erre az albumra, mert a maga nemében képes inspirálni, viszont a végeredmény sajnos így is elmarad attól a színvonaltól, ami lehetőségként benne lenne ezekben a dalokban. Viszont még így is sokkal jobb lett ez az album, mint a For The Fallen Dreams visszatérése!
I RECOVER
Until I Wake Again (2023, STTW)
FFO: Revolution Summer revival, Restorations, Mil-Spec, Praise, Sunstroke
Bandcamp
Borzasztóan örülök annak, hogy a Revolution Summernek pár évente mindig van egy újabb belső revivalje, és emiatt ez a markáns DC-beli hangzásvilág rendre új köntösben elevenítheti fel a műfaj alapjait, vagy épp a korábbi hullámok szereplőit. A német I Recover ilyen értelemben igazi szerelemprojekt, ami sokszor ahhoz hoz kedvet, hogy az ide vezető út mérföldköveit vedd újra elő, de közben meg van benne annyi szufla is, hogy a napsütéses órák számának növekedésével kedved legyen ezekre a dalokra gördeszkázni.
Kezdjük a leglényegesebb pontnál, ahol sok más kihívó elvérezne: a lemez végleges formáját az a Jack Shirley adta meg a maszterizálásnál, akivel a Comadre, a Loma Prieta, a Punch és a Graf Orlock is előszeretettel dolgozott a Deafheaven, a Gulch és az Oathbreaker mellett. Emiatt a hangzásvilág elképesztő sokat hozzátesz az élményhez, csodálatosak a dobosok, hatalmas panorámája van a gitároknak, a basszus mindig akkor hallatszódik, mikor kiemelt szerepe van, az énektémák pedig a Praise-hez hasonlóan illeszkednek és különülnek el a zenei textúráktól. Nagy műfaji újítások itt nincsenek, de az a legjobb, hogy erre nincs is szükség, mert olyan lendülete van a daloknak, hogy bármikor örömmel megnéznéd őket a Teremben vagy a Kriptában, vagy mindkét helyen, csak nyomja velük a Touch és a Sharin’. Az album hátránya, hogy igazi húzódal valóban nincs rajta, viszont ha elindítod, nagy valószínűség szerint végig fog menni többször is, és hát csak kívánni tudom, hogy lesz még folytatása ennek a lemeznek. Kicsit olyan érzésem van ettől a lemeztől, mint amit a maga idejében a The Redder, The Better váltott ki belőlem a Polar Bear Clubtól, hogy már hallod benne a lehetőséget, és őszintén csak kívánni tudod, hogy a következő album hatalmas szintlépést hoz majd.
FAGUS
Inter (2023, Silent Future Recordings)
FFO: Drudkh, Coldworld, Imperium Dekadenz
Bandcamp
Ha eltekintünk a Der Weg Einer Freiheit nemzetközi sikerétől, és attól, hogy a saját határfeszegetéseikkel hogyan tudták szélesebb körök számára is hozzáférhetővé tenni azt a sodró, szenvedélyes, mégis depresszív atmoszférát, ami a német black metalban mindig is jelen volt, mindig öröm olyan albumokba botlani, amik a 2004-2008 közötti hangulatba repítenek vissza. Ilyenkor már az atmoszférateremtésen volt a hangsúly, viszont az artisztikus megoldások kimerültek a shoegaze-ből és post-punkból megörökölt akkordbontásokban, a dalok pedig bár egyre hosszabbak lettek, a teatralitás helyett a hipnotikus örvénylés volt az igazi hangulatteremtő erő, ami meghatározta ezt a korszakot a német színtéren, persze a tompa pengék nyalogatásán túl.
Ezért is örülök nagyon a Fagus debütalbumának, ami ilyen szempontból a lehető legtökéletesebb múltidézés, bár ebben hatalmas szerepe van a stúdióválasztásnak is. A lemez Christoph Brandesszel készült, aki nem ismerné őt, korábban a Necrophagistban is zenélt, az Imperium Dekadenz tagjaként pedig végigélte a fent említett paradigmaváltást a színtéren, szóval az iránymutatása nagyban rányomta a bélyegét arra, hogy az Inter ennyire erő- és méltóságteljes lett. Ami viszont szerintem a megszoksz vagy megszöksz kérdése, az a vokál, és én aztán tényleg tudom, hogy a black metalban emiatt picsogni béna dolog, de a Fagus énektémái hallatán bennem is megfogalmazódott, hogy vagy kevesebb énekkel, vagy instrumentálisan mennyivel hatásosabb lenne a lemez. Viszont ezt leszámítva a hatszámos felvétel kellően magasztos, keserű és kimért, amikor arra szükség van, épp emiatt az Interben nincsenek sem kiugró zenei megoldások, sem hirtelen váltások, viszont a Fagus maximálisan uralja a megteremtett hangulatot, és így a figyelem irányítását is. Egyébként élőben nagyon szeretném látni ezt a négyes, hogy mennyiben képesek színpadra vinni ezt a patikamérlegen kimért hangulatot, de ha erre nem is kerülne sor, akkor is üde színfolt az idei megjelenések között egy ennyire sajátos utat választó lemez.
ENDLESS SWARM
Manifested Forms (2023, To Live a Lie / Coxinha)
FFO: Spazz, Sex Prisoner, Weekend Nachos
Bandcamp
Ha van hangzásvilág, aminek szüksége van kortárs kapuőrre, az biztosan a power-violence, mert mai fejjel már kb. boomer kapaszkodásnak tűnhet a Spazz, a Charles Bronson, a Sex Prisoner, a Man is the Bastard vagy az Infest értékeiről papolni, de közben meg a korszak ismerete nélkül sem a hardcore/punknak, sem általában az extrémzenének nem volna értelme, mélysége és önreflexiója. (És ha elitista is, amit leírok, de akik nem élvezik ezeket a zenekarokat, nem tudom, amúgy mit várnak általában a műfajtől, de ezt csak zárójelben hagyom itt.) Ezért örülök nagyon az Endless Swarm új albumának, és annak, hogy ennyire tökéletes lett.
Ha ideális világban élnénk, ez az album a Relapse gondozásában jelent volna meg (egy kicsit erősebb hangzással), hogy minél szélesebb közönséghez juthasson el, és bemutassa a középső ujját lényegében mindenkinek. A képmutató, sikerre vágyó underground zenekaroknak, a fogyasztói társadalom áldozatainak, a kapitalista módszerek éltetőinek, de a lista szabadon bővíthető, mert annak rendje és módja szerint mindenki megkapja a magáét. Az Endless Swarm zenei lényege természetesen a hardcore/punkból indul ki, viszont a dalok sodrása, az egymásra válaszolgató énektémák, és főleg az erőszakos gitártémák és váltások összejátéka teszi igazán időtlenné és hatásossá. A grindos pumpálásokat váltó groove-betétek, a befelezett gitárok és a zaklatott dalszerkezetek alapjaiban irányítják az itt hallható húsz (!) dalt, és a legjobb az, hogy a lemez nemhogy nem lesz unalmas, hanem képes dalról-dalra fokozni azt az erőszakosságot, amitől az Endless Swarm egyszerre marad fenyegető és szórakoztató is. A Manifested Forms egyszerre egy szerelmeslevél a műfaj aranykorának, miközben aktuálisabb és hiánypótlóbb is, mint valaha, és csak remélni tudom, hogy akik belegabalyodnak, örömmel fedezik majd fel az ide vezető inspirációkat is.
