Sziasztok,
nagy dolog, ez az ötvenedik hírlevél! Önreflexió helyett viszont arra jutottam, hogy az idei évből négy olyan határfeszegető post-metal lemezről írjak, amik beakadtak nálam, meg hát nem azért követitek ezt a hírlevelet, hogy megálljak szemlélni a múló időt, hanem hogy lemezkritikákat böngészhessetek.
Viszont én ezúton is köszönöm azt a sok támogatást és visszajelzést, amit az ide vezető úton kaptam tőletek, de tényleg. Emellett megerősíteném, hogy idén sem írok évzáró listát majd: az általam szeretett albumok többségéről magamra helyezett nyomás nélkül írtam korábban a hírlevélben, arra pedig nyilván nem vagytok kíváncsiak, ahogy az új Deftones albumról lelkesedem. Én legalábbis nem lennék magamra kíváncsi.
SUNDROWNED: Higanbana
2025, Diger // Bandcamp / Spotify
FFO: Rosetta, Cult of Luna, At the Soundawn
A norvég Sundrowned kapcsán ritka alkalom adódik, mert a sok, online térben fellelhető elmarasztaló kritika ellenében én most meg fogom védeni nemcsak a zenekart, hanem az új lemezüket is. A Higanbana, mint második album, nemcsak azért értékelendő, mert bátran elrugaszkodott a bemutatkozás blackgaze-es keretrendszerétől, hanem mert egy olyan ösvényen állt helyt, ahol nemhogy a kontinensen, hanem globálisan is nagyon kevés kihívója van. A post-metalt shoegaze-es textúraépítésekkel és post-rockos elcsendesedésekkel igazán kevesen játsszák ilyen szerethető, újrahallgatást követelő módon. Pont úgy, ahogy húsz évvel ezelőtt megszeretted a műfajnak ezt a szentimentálisabb, meditatívabb hangzását, amiben az oldás-kötés úgy jelenik meg, hogy a daloktól nem feloldó katarzist vársz, hanem magát a folyamatot szemléled.
A Higanbana terpeszkedő (de nem teátrális) dalaiban a wall-of-sound élmény a központi szervezőerő, mert a málházós, monolitikusan ismétlődő témákban mindig felsejlik valami reményteli, emelkedett váltás, miközben a maga nemében monoton, de jó arányérzékkel visszhangozott énektémák nem veszítenek a jelentőségükből a játékidő alatt sem. Két okból is becsülöm ezt az albumot: egyfelől azért, mert
Ezek a srácok tudják és értik, mitől tudott saját hangra szert tenni a Cult of Luna. Tudják, mi munkált a Rosetta rétegekből felépülő örvénylésének mélyén, és azt is, hogyan volt képes az olasz At the Soundawn emlékezetessé tenni egy alapvetően komplex műfajt minimalista témák egybeolvasztásával.
Másfelől pedig azért, mert a Higanbana a legjobb értelemben vett időutazás, egyben olyan meghatározó albumok egyenes ágú fáklyavivője, mint az In the Absence of Truth vagy a The Galilean Satellites. Épp ezért itt nem fejtegetni kell, hogy ki-mit várhat el ettől, hanem élvezni, hogy a Sundrowned képes volt évtizedek után aktualizálni egy eleve niche megszólalást egy niche műfajon belül, és ami még fontosabb, mindezt a legszerethetőbb módon. Az idei év egyik legkevesebb meglepetése számomra.
OAKEN: From the Bonfire
2025, Fractions of Life // Bandcamp / Spotify
FFO: Old Man Gloom, Year of No Light, Breach, BORU
Lassan tíz év telt el a King Beast óta, és ha valamiben biztos voltam, az az, hogy az Oaken akármikor is szeretne újra nagylemezt kiadni, nem fogják beérni azzal, hogy megismételjék önmagukat. Az előző albumról a kisterem könyvben is írtam, és annak formanyelvi letisztultsága már előrevetítette azt, hogy a zenekar a dalformátumot a végletekig kitolja, viszont a From the Bonfire-rel megírták az eddigi legnehezebben hozzáférhető, mégis legértékesebb anyagukat.
Az Oaken saját magát post-hardcore zenekarként definiálja, és azok közé tartozom, akik megerősítik ezt az állítást. Szellemiségében és baljós, rituális ismétlődéseket alkalmazó hangzásuk szerintem is az ezredforduló határfeszegetéseinek hagyatékára épít. Arra az időszakra gondolok, amikor az Old Man Gloom albumai testen kívüli élményt jelentettek. Amikor a Cave In megelégelte a kommersz értelemben vett siker keresését, vagy amikor a Botch-nak már nem volt elég a feszültség megteremtése. Mindez pedig átjárja a From the Bonfire három dalát, és a King Beasthez képest itt az inspirációs határok is összemosódtak. A baljós sodrású, minden pillanatában levegőtlen és nyomasztó albumon a screamo, a black metal és a post-rock már jóformán eszközként sem sejlik fel, amit én annak tudok be, hogy a dalszerzésben a közös formanyelv túlmutatott azon, hogy a tagok a saját vágyaikat akarják érvényesíteni. Épp ezért adja magát nehezen. Viszont annál jobban működik utána lemezként a From the Bonfire vészjósló, felkavaró, mindvégig homogén atmoszférája, mert
Egy háromszámos lemeznél nem fogok belemenni a dalok elemzésébe, ahogy eleve kerülöm az ilyen helyzeteket, de a World Eater második felében hallható, szinkópiára építő bontás a zenekar működésének egyik csúcspontja, főleg ahogy a kibontott témákat elnyelik a ‘Coronationbe áthajló billentyűhangok. Ez az átmenet pedig azt is mutatja számomra, hogy a From the Bonfire úgy van megkomponálva, hogy a dalok tudatosan, szánt szándékkal feltételezik egymást, és pont emiatt ez nem az a lemez, amit utazáshoz vagy háttértevékenységként hallgatsz. Ezért dolgozni kell, rá kell hangolódni, viszont ha megtalálod a hangulatát, nem fog már elengedni. Emellett pedig külön öröm számomra, hogy az Oaken jelenlegi megszólalásával és a BORU-val együtt talán joggal mondhatjuk, hogy a magyar extrémzenei határfeszegetésben van egy olyan sajátos formanyelvünk, amivel nagyon könnyű azonosulni. És amit hallva egyből rá tudod mondani a lehető legjobb értelemben, hogy ez egy jelenkori, abszolút kurrens, független magyar megjelenés.
IDLE HEIRS: Life is Violence
2025, Relapse // Bandcamp / Spotify
FFO: Cult of Luna, Norma Jean, Coalesce
Nagyon sokáig hezitáltam, hogy írjak-e erről a lemezről, mert az a helyzet, hogy valószínűleg a kedvenc idei független megjelenésemről van szó. Mármint, értitek, a Deftones lemeznek hiába van “indie változata”, mind tudjuk, hogy báránybőrbe bújt farkasról van szó. Én meg annyira megszerettem a Life is Violence dalait, hogy nem tudok nem elfogultan nyilatkozni róla, szóval ez inkább személyes olvasat lesz most, mintsem hagyományos értelemben vett kritika.
Az alaphelyzet nagyon egyszerű, és itt tudok a leginkább tárgyilagos lenni. Ha neked is feltűnt korábban, hogy Josh Barber producerként hogyan nyitotta ki a Norma Jean számára a post-metal lehetőségeit közel tíz éve, és ezt az együttállást inkább érdekesnek, mint igazán működőnek érezted, akkor itt a szerelemprojekt, amire mindig vágytál. A gitáros-dalszerző-szakember ezzel a szellemiséggel vette rá Sean Ingramot a Coalesce-ből, hogy újra zenéljen, a végeredmény pedig minden elvárásomat felülmúlja, mert továbbra is illeszkedik az életem legkényelmesebb ritmusához, ahol az ötvenes éveiket taposó emberek szorongásait hallgatva érzem magam igazán embernek.
A Life is Violence zenei sodrása a klausztrofób gitártémák és a lüktető szinkópiák keresztmetszetében íródott, miközben Ingram nemcsak kiüvölti a szívét, hanem esendő, törékeny énekdallamaival énekes-dalszerzői tartást is kölcsönöz a keserédesen örvénylő daloknak. A közel egyórás albumon nincs üresjárat. Külön értékelem, hogy nem direkt konceptlemezről van szó, mégis olyan zenei íve van, amelyből azonnal átjön a szerzői tudatosság. Emellett szeretném kiemelni azokat a zenei betéteket, amikor Barber félakusztikus, zengetett témáira Ingram már-már southern gothic színezetű kitartásokkal énekel. Mindezt azért is jegyezném meg, mert Ingram a lemez egészén sokszor, és mindig hatásosan vált regisztert. Ezek a törékeny elemek kivételes arányérzékkel oldják fel a súlyos, középtempós, mélyre hangolt témákat, és olyan kontrasztot teremtenek, amire aligha számíthatott bárki.
Én a Coalesce utolsó munkáit is nagyon szeretem, de az Idle Heirs tényleg azt a zenei szabadságot biztosítja Ingramnak, amit az általam továbbra is feltétel nélkül szeretett OX csak részlegesen adhatott meg, miközben most azt érzem, hogy
Ez a lemez 2005-ben, 2015-ben és 2025-ben is a kedvenc albumom lett volna. Nem tudom, lesz-e folytatása, de az biztos, hogy maradéktalanul hálás vagyok, amiért ez a projekt erőre kaphatott, és csak kívánni tudom, hogy a bevont zenészek is megkapták tőle, amit kerestek.
DIMSCUA: Dust Eater
2025, Dimscua // Bandcamp / Spotify
FFO: Amenra, Bossk, Devil Sold His Soul
A berkshire-i Dimscua bemutatkozó EP-je szerintem nagylemezként is megállja a helyét. Az viszont biztos, hogy a zenekar Damnation Festivalos fellépése felrakta őket a brit térképre, és jövőre már a We Lost The Sea vendégeként turnéznak majd a szigetországban. A siker pedig korántsem alaptalan, mert a Dust Eater a maga félórás játékidejével is annyira letaglózóan emberi, hogy még az első hallásra komfortosnak tűnő zenei megoldásokat is felülírják az őszinte, érzelemvezérelt dalszerkezetek.
A Dust Eater nemcsak azért szerethető, mert a keserű, befelé forgó dallamívei elől nagyon nehéz kitérni, hanem mert a hangzásában van egy olyan nyers, félamatőr-félprofi báj, amitől a lemez mély- és magas tartományai megszűnnek létezni. Bár ez adhatna okot arra, hogy kritizáljam a felvételt, de én inkább azt érzem, hogy ez kicsit lo-fi próbatermi hangulat igazából hozzá is tesz a Dimscua szorongó, merengő hangulatteremtési kísérleteihez. A lassan kibontakozó, izgalmasan hangszerelt dalokban nekem az imponál a leginkább, hogy a felvétel hallhatóan nem elégszik meg a mindenkori panelek felmondásával. Például a nyitó Elder Bairn katartikus dallamtémája a Paradise Lost hagyatékától sem idegen, az Existence (Futility) kipontozott, lefelé lépkedő pengetési rendje pedig méltán bizonyítja, hogy a Dimscua jó tanítványként gondolja tovább az Amenra rituális érzékenységét és a Cult of Luna elemi távolságtartását. A Dust Eater nem az a fajta kiadvány, ami felforgatja a műfajt, viszont a Dimscua annyira ígéretes a kiforratlan, mégis őszinte dalaival, hogy a zenekarra szerintem megérdemelten tekintünk úgy, mint egy következő nemzedék első igazán nagy ígéretére.
Joggal kérdezed, hogy miért nem írtam az új Conjurerről. Az Unselfet jobban kedvelem már most az elődjénél, viszont a Mire-t nálam aligha írja felül bármi, és emiatt úgy éreztem, nem tudnám úgy értékelni vagy megítélni az albumot, ahogy megérdemelné. Másfelől a kistermet tényleg olyan platformként szeretném kezelni, ahol én sem helyezek magamra nyomást vagy elvárást, csak ez még kikívánkozott belőlem.
Idén lehet, hogy több hírlevelet nem tudok majd írni, de az új Underworldben várható tőlem még interjú. Én pedig ezúton is köszönöm, hogy idén is olvastátok a gondolataimat, tényleg nagyon hálás vagyok nektek. A következő koncert, ahová szeretnék eljutni (a sajátjainkon kívül), az ez lesz:
A svéd Obstruktion továbbra is az egyik legaljasabb metalos hardcore zenekar Európában, az idei lemezük is azon megbízható felvételek sorát erősíti, amiket élőben kell bevizsgálni. Ennél kiválóbb alkalom pedig aligha adódhat majd, mikor január 13-án a Barhole-ba térnek vissza.
Vigyázzatok egymásra:
Dávid
Örülök, hogy nálad is betalált az Idle Heirs és az Oaken, ezt a Dimscuát meg már a leírtak alapján muszáj leszek még így az év végén pótolni.
Ugyanitt hatalmas pacsi az ötven kisterem-epizódhoz, nagyon sok értéket teremtettél ezzel, és iszonyat jó, hogy pont egy ennyire alázatos és szakértői füllel megáldott ember vette a kezébe ezt a kultúrmissziót. Még legalább tízszer ennyi hírlevelet kívánok neked! 🥳🙏