#044
Új lemezek, amik kivezetnek a nyárból
Sziasztok,
mielőtt beköszöntene az alig várt ősz a hulló levelekkel és az avarcuppogtató esővel, na meg a végtelenített Katatonia és Type O Negative maratonokkal, még szerettem volna pár frissebb megjelenésről írni. Ugyanitt szeretném hozzátenni, hogy ha van kedvetek elfeledett gótikus lemezekről olvasni, írjatok nyugodtan, és betárazom: emellett most főleg egy magyar merítés lebeg a szemem előtt a közeljövőre vonatkozóan.
A kiszemelt lemezek előtt szerettem volna gyorsan a következők előtt is leróni a tiszteletemet:
- az Iodine gondozásában megjelent a Drought általam nagyon várt nagylemeze, a Souvenir. Ezt az albumot főleg a mewithoutYou és a La Dispute rajongói fogják szeretni, és bár kicsit elmaradt az elvárásaimtól, amit az előzetes single-ök túl magasra raktak, így is tökéletes nyári hallgatnivaló, csak sajnos nem ugorja meg az inspiráló zenekarok életművét.
- a Misery Whip debütalbuma a Harms Way és a Xibalba korai időszakát idézi meg, amikor a death metalra hangolt, lefelé pengetett riffelés kíméletlen duplázásokkal és beatdown elemekkel keveredik. Azt nem mondom, hogy elsőre tapadni fog (és azt sem, hogy okosabb leszel tőle), viszont ha jó hangulatban vagy, nem is lesz kedved elkapcsolni róla, mert ritkán születik ennyire ízes gitárjátékkal megírt (death) metalos hardcore album mostanában, ami még jól is szól.
- ahhoz pedig túl friss megjelenés, hogy bővebben írni tudjak róla, de megjelent a Boneflower új albuma is, ami már a Deathwish gondozásában látott napvilágot, és könnyen lehet, hogy tovább tisztult vele a screamo/post-rock keresztmetszetében íródott dalok megszólalása, de vétek lenne nem megpróbálni, főleg, hogy az előző lemezük, az Armour volt szerintem az eddigi legjobb munkájuk.
- végezetül pedig szerettem volna itt hagyni a Direct Measure lemezét is, amit még Feri ajánlott nekem, de mostanra ütött be igazán annyira, hogy évzáró toplistás teljesítménynek érezzem. Az alapvetően crossover thrash-t hardcore/punkkal keverő dalszerkezeteket úgy tudom a leghatásosabban leírni, mintha a Cruel Hand Trialon és Sinking Shipsen nőtt volna fel, így a gyönyörűen kibontott thrash-es riffek és atmoszférateremtő kipengetések mellett annyi üveghangot találsz az albumon, hogy két zsákba se tudnád beleszedni. Iszonyú hatásos lemez lett, aminek a maga módján limitált a kifejezésmódja, viszont az eszközhasználat annyira csúcsra van járatva, hogy mégsem érzed unalmasnak vagy önismétlőnek a végeredményt.
PATRISTIC: Catechesis
2025, Willowtip // Bandcamp / Spotify
FFO: Ulcerate, Svartidaudi, Suffering Hour
Az olasz Patristic túlzás nélkül az idei év egyik csúcsmunkáját tette le az asztalra az extrémzenében, és csak azért vágok a közepébe, mert a lelkesedésem tényleg nem hagy teret a felvezetésre. Az alapvetően oldalhajtásként indult zenekart Hideous Divinity, Frostmoon Eclipse és Nocturnal Depression tagok hívták életre, és ebből már biztosra veheted hallgatás nélkül is, hogy a végeredmény határfeszegető és zaklatott lesz, viszont a Cathechesis tényleg túlszárnyalta az elvárásaimat.
A Patristic alapvetően a disszonáns death metal és az atmoszférikus black metal határterületén találta meg saját hangját, amiben nemcsak a komplex dalszerkezeteknek, hanem a feloldó erejű dallamos témák sodrásának is kiemelt szerepe van, amit sok hasonló produkció nem tud (vagy csak nem szeretne) megugrani. A Catechesis azért nem válik sem unalmassá, sem taszítóan távolságtartóvá, mert a zenei textúrában mindig találsz olyan gesztusokat, amik közel tartanak, és nem engedik lankadni a figyelmed. Jó arányérzékkel vannak megírva a kiállások, a hangszerelés kellően izgalmas a vonósbetétekkel együtt, hogy az összhatás grandiózus legyen, és ne giccses, miközben a gitártémák annyira hatásosak, hogy minden árnyalatukba nagyon könnyű belefeledkezni. A Catechesis azon ritka lemezek egyike, ami albumként működik: nincs igazi csúcspont, nincs dalonkénti tónusváltás, az album mázsásan folyik, és méltóképp bizonyítja, hogy még 2025-ben is lehet ebben az alapvetően niche rétegműfajban olyan lemezt írni, ami magasan kiemelkedik a műfaji sztenderdek közül. Ha kíváncsi vagy egy látleletre, hogy idén mire képes az extrémzene, mindenképp hallgass bele ebbe a lemezbe.
WEEPING SORES: The Convalescence Agonies
2025, I, Voidhanger // Bandcamp / Spotify
FFO: Disembowelment, Dream Unending, My Dying Bride
Doug Moore az extrémzenei underground egyik legkevésbé megénekelt énekes-gitáros-dalszerző hőse, aki megérdemli, hogy addig adjunk neki rózsákat, amíg köztünk van, hiszen minden zenekarával képes formálni a death metal határfeszegetéseiről alkotott képünket. Alapvető projektjével, a Pyrrhonnal a következő hetekben járja majd végig Európát (az a kör sajnos bennünket elkerül, pedig az általam is magasztalt Replicant lesz a turné vendége), viszont most talán fontosabb, hogy saját terápiás lemeze, a Weeping Sores visszatérése mennyit ad nemcsak neki, hanem nekünk, hallgatóknak is.
Ha ránézel a Cathedral-hatású lemezborítóra, már sejtheted, hogy nem egy konvenciózus death/doom lemezzel lesz dolgod, de a ‘Convalescence dalai messze kizökkentik az összes lehetséges elvárásod az albummal szemben. A lemez alaptörténete, hogy Moore-nak egy sérülés miatt lényegében újra meg kellett tanulnia gitározni, és ez a kiadvány örökíti meg minden fájdalmát és küzdelmét, aminek ismeretében még nagyobb teljesítménynek hallatszódik, hogy mennyire komplex és sokszínű lemez született. Ha csak a bevont hangszerek listáját nézed (cselló, bendzsó, szintetizátor), könnyen gondolhatnád, hogy a végeredmény bazári hatást kelthetne ebben a hangzásban, viszont az a helyzet, hogy minden bevont szólista tökéletes arányérzékkel és tónussal tesz hozzá az adott dalokhoz. Így a végeredmény nemcsak változatos, hanem tényleg egyedülállóan magas színvonalú is. Kicsit olyan érzést kelt bennem ez a vívódásokkal teli lemez, hogy a bevont zenészek mind Moore-t segítik kiteljesedni, és ez a védőháló valahogy szeretetteljessé, pozitív kicsengésűvé képest tenni az amúgy nagyon megindító és sokszor meredek albumot. Azt nem mondom, hogy széles körben dicsért anyag lesz, de akik szerették a tavalyi Bedsore-t, biztosan könnyen találják majd meg a hangot ezzel a megjelenéssel is.
CROMLECH: Of Owls and Eeels
2025, Darkness Shall Rise // Bandcamp / Spotify
FFO: Emperor, Borknagar, Vinterland
Papíron már 31 éve létező produkcióról beszélünk a Cromlech esetében, azonban a német dalszerző-frontember Impurus szólóprojektje 2023-ig nem adott magáról életjelet, míg zenekara, a Dies Ater aktív volt. Ugyanakkor ennek a gesztusnak mind haszonélvezői vagyunk, ugyanis a Cromlech úgy csinál, mintha a köztes idő el sem telt volna, és így az Of Owls and Eels is a második hullámos black metal szimfonikus, dallamközpontú irányát eleveníti fel, amiből manapság már ritkán hallunk hasonló próbálkozást.
A Cromlech lemezében az a legszerethetőbb, hogy mennyire autentikusan bánik a korszak zenei palettájával. A szimfonikus-akusztikus hangszerelések kapcsán nem tudod majd nem kihallani az Ulver vagy a Windir hatását, miközben a zenei keretrendszert hallhatóan az Emperor, a Borknagar és a Vinterland korai remekművei inspirálták. Ugyanakkor azt sem lehet véka alá rejteni, hogy néha ez a grandiózusság mutatja, hogy Impurusnak nincs külső kontrollja. Az ilyen szólóprojektek esetében elkerülhetetlen, hogy a végeredmény hatásossága is azon áll vagy bukik, hogy a szerzőnek milyen önismerete és arányérzéke van, és emiatt néha kicsit több a hangulatteremtő elem, mint az érdemi zenei élmény. Viszont amikor a dalszerzésről van szó, Impurus elképzelései többnyire működnek: a sodró gitártémák, a pumpáló dobok és az alájuk kúszó szintiszőnyegek mind olyan nosztalgikus élményt adnak, amiből azért évente ritkán hallunk hasonló teljesítményt. Nem hibátlan munka az Of Owls and Eels, szerintem hiányol egy producert és szerzőtársakat, viszont amikor szerethető, akkor képes annyira párját ritkítani, hogy könnyű belefeledkezni, mert a maga helyén kezelve megbízható és önazonos album született.
THE FINAL AGONY: Depraved From Darkness
2025, Triple B // Bandcamp / Spotify
FFO: Integrity, Ringworm, Catharsis
Alakszai Laci barátom hívta fel a figyelmem erre a megjelenésre, és elképesztő hálás vagyok érte, mert Aaron Melnick gitárosról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, és a The Final Agony új EP-je is méltán bizonyítja, hogy az Integrity-ben (és persze az In Cold Bloodban) ki viselte a nadrágot. Melnick nélkül nemhogy Holy Terror nem lett volna, de a clevelandi metalos hardcore hangzás sem lett volna az, ahogyan ismerjük, és a The Final Agony hallatán könnyen legyinthetsz, hogy csinált magának egy új Integrity-t egy Dwid-imitátor énekessel, de egyfelől ezzel semmi baj sem volna, másfelől a végeredmény hallatán nem marad hiányérzeted sem.
Az itt hallható négy dal így nem pusztán Melnick dalszerzése miatt működik, hanem azért is, mert Connor Donegan (Genocide Pact, Red Death) énektémái, meg az azokra pakolt visszhang-effektek maradéktalanul elérik a hatásukat. Az akusztikus bontások, a lefelé pengetett, aljas riffek egyből megidézik az Integrity legnagyobb hatású aranykorát, és a hangzás is annyira telt, hogy igazából csak az a kérdés, hogy ilyen felvételekből mikor kaphatnánk egy nagylemezt, meg egy minden bokorba eljutó Európa-turnét, ahol az ‘Agony-dalok mellett régi Integrity klasszikusok is beférhetnének. Ne hagyd, hogy radar alatt maradjon ez a lemez, idén az egyik legüdítőbb megjelenés a hardcore/punk felségterületén.
