Sziasztok,
hamarosan ismét lesz olyan hírlevél, ami kizárólag frissebb megjelenéseket pásztáz, de még a májusi kisterem lemezklubon szóltam róla előre, hogy külön szerettem volna megemlékezni egy évfordulós albumról. A mostani hírlevél témája a Hate Eternal harmadik nagylemeze, egyben az újkori death metal egyik legmeghatározóbb klasszikusa, az I, Monarch, ami június 27-én tölti megjelenésének huszadik évfordulóját.
HATE ETERNAL: I, Monarch
2005, Earache // Bandcamp / Spotify
FFO: Morbid Angel, Malevolent Creation, Origin
Nem tudom nem véka alá rejteni, hogy Erik Rutant tartom az amerikai death metal igazi MVP-jének. Ha a death metal csapatsport volna, ő lenne az a kezdőjátékos, aki mindig a végeredményt helyezi előtérbe, és minden keretrendszerben és variációban megtalálja, hogyan tud a leghasznosabb, legeredményesebb lenni. Azzal, hogy a Morbid Angel életművén is ott hagyhatta a kéznyomát a Domination dalain, és lényegében másodvirágzást hozott el a Cannibal Corpse életművébe, számomra mind azt igazolják, hogy pontosan tisztában van azzal, hogy mit várnak tőle, és ezzel párhuzamosan saját stúdiójában, a Manában producerként és stúdiósként is bábáskodhatott megannyi lemezen, miközben saját játszóterének meg tudta tartani a Hate Eternalt.
2005 amúgy is óriási év volt az extrémzenében, de maga az időszak is nagyon vélelmes: újkori csúcsaikat adják ki olyan legendák, mint a Suffocation (Souls to Deny, 2004), a Dismember (The God That Never Was, 2006), miközben bemutatkozott a Bloodbath (Nightmares Made Flesh, 2004), hozzáférhetővé téve a svéd iskolát egy új generációnak. Az pedig csak hab a tortán, hogy 2005 nyarát a Nile pukkasztotta be az ‘Annihilationnel, és az I, Monarch megjelenésekor már az egész underground az Origin új lemezéről, az Echoes of Decimationről beszélt, miközben minden szempár az őszi szezonra szegezte a figyelmét, mert utolsó lemezével rukkolt elő a Bolt Thrower (Those Once Loyal, 2005) és visszatért a Gorefest is (La Muerte, 2005). Azért ezek nagy dolgok, és ebben a daliás korszakban a Hate Eternal is egy olyan albumot hozhatott ki, amiről ennyi év után is van értelme beszélni.
Az I, Monarch mindmáig zavarba ejtő teljesítmény, egyben az amerikai death metal egyik legszélsőségesebb albuma, ami egyszerre elegyít különböző hagyatékokat, miközben azokat sikerrel építi be saját víziójába. Bár alapvetően a brutalitás határozza meg az itt hallható dalokat, a zeneiség sokszor a határfeszegetésekben mutatja ki igazi karakterét. Például a ‘To Know Your Enemies’ című dalban megjelenő, alapvetően zajosnak tűnő hangminta legalább annyira idézi a Voivodot, mint az azt követő címadó bontogatós nyitótémája és bizarr hangközei, miközben ebben a dalban egy osztrák industrial projekt, a Zero Kama egyik dala van hangmintázva. Talán ez is mutatja, hogy a Hate Eternal az I, Monarch alapvető élményének a távolságtartást tette meg: a szigorú, mégis változatosan pengetett riffek és technikás szólók egyszerre nyugtalanítóak, örvénylőek, és közben nincs helye sem önismétlésnek, sem ellaposodásnak.
A zenei témák átütő ereje mellett két fontos tényező szól még amellett, hogy az I, Monarch ennyire egyedülálló album lehetett, ezek közül az első pedig a hangszeres teljesítmény. Már a korabeli kritika is kiemelte, hogy a dobos Derek Roddy (ex-Nile, ex-Malevolent Creation, később Today is the Day) mennyire brillírozik, de mai füllel hallgatva is elképesztő az a teljesítmény, hogy milyen fillekkel volt képes alátámasztani a szinte megállás nélkül örvénylő gitártémákat. Az általa közbevetett ritmusváltások és törések alapvetően határozzák meg az I, Monarch karakterét, és a basszusgitáros Randy Piro (később Gigan) is maradéktalanul helytáll, megértve és elfogadva, hogy ezekben a dalokban a basszusgitár egy szőnyeg a háttérben, ami a Rutan-Roddy összjátékot kíséri, tolja fölfelé. A másik ilyen tényező pedig a megszólalás: a felvételek természetesen a Manában készültek - ahol eddigre már Morrisoundból vásárolt konzolok is voltak a digitális technológia mellett, mondani sem kell, a legjobb helyre került minden darab történelem -, míg a végső masztert Alan Douches biztosíthatta, ráérezve arra a tónusra, amivel az I, Monarch tiszteletben tartja a kilencvenes évek hangzását, dinamikájában viszont mégis abszolút kurrens, lélegző felvétellé válhatott.
Az I, Monarch számomra (is) a Hate Eternal, egyben a korszak egyik csúcslemeze, ami minden szempontból végletekig tolta megjelenésekor azt, hogy a death metal hogyan lehet fenyegető, veszélyes és baljós, olyan szerzői együttállással, amiben a bevont szereplők tényleg képesek voltak egymásból kihozni a lehető legtöbbet.
BETON ARMÉ: Renaissance
2025, La Vida Es Un Mus // Bandcamp / Spotify
FFO: Komintern Sect, L’Infanterie Sauvage, Force Majeure
A montreali Beton Armé az egyik legizgalmasabb és legszerethetőbb zenekar az oi!/punk revivalben, és a Renaissance újfent bebizonyítja, hogy miért vannak ennek a niche-nek a tetején. A Beton Armé alapvetően a nyolcvanas évek francia punk színterének hagyatékát elegyíti az amerikai, azon belül is a keleti parti hardcore/punk attitűdjével, és elképesztően táncolható témákkal. Mármint tényleg, ez nem slendrián túlzás: a Beton Armé egyszerre keserű, tettre hívó, agresszív, dühös, és közben végtelenül önfeledt is. És a Renaissance is attól működik igazán, hogy nem felmond egy közel ötvenéves leckét, hanem friss megközelítéssel bizonyítja, hogy az alapozáson múlik minden.
A Beton Armé az eddig megjelent EP-in is kellően érett zenei vízióról tett tanúbizonyságot. Nálam fej-fej mellett volt (és van) a debütáló EP a 2023-as Second Souffle dalaival, és ha őszinte leszek, a Renaissance nem ugorja meg számomra ezeket a kiadványokat, viszont ezt mutatnám egyből mindenkinek, hogy ha ezeket a kórusokat szeretnéd énekelni, és érzed a francia sorok pattogós lüktetését, akkor minden más Beton Armé anyagot is imádni fogsz. A hangzás kellően analóg, mégis jók az arányok, a kórusok tökéletesen szólnak, iskolapélda a lemez produkciós szempontból is, miközben a lemez zenei szövete kellően változatos ahhoz, hogy ne akarj sosem elkapcsolni. Azt nem mondom, hogy ettől az albumtól sokkal nagyobbá válik a zenekar, de az biztos, hogy a Renaissance nemcsak megerősíti a kiadáshoz vezető utat, hanem azt is, hogy a Beton Armé napjaink egyik legmenőbb és legszerethetőbb zenekara, akik pontosan tudják, mit csinálnak, hogyan fejezzék ki magukat, és csúcsra járatják a saját formanyelvüket lemezről-lemezre.
STELLAR BLIGHT: EVENTIDE: Synod of the Dying Stars
2025, Malignant Voices // Bandcamp / Spotify
FFO: Dissection, Tribulation
A lengyel Stellar Blight egy igazi underground szerelemprojekt, amiben a (kedvenc lengyel zenekarom, a) Manbryne és a Blaze of Perdition énekese, Sonneillion zenél együtt Szczepannal a Shodanból, valamint Bartekkel az Owls Woods Gravesből. Ilyen értelemben az Eventide Szczepan szerelmeslevele az utolsó Dissection nagylemezhez, a Reinkaoshoz, természetesen a lengyel black metal színtértől megszokott magas színvonalon.
A Stellar Blight legszerethetőbb vonása, hogy az alapvetően melodikus svéd black metal és heavy metal elegyítésével íródott dalokban vissza-visszaköszönnek olyan bizarr, az avantgarde black metalból megörökölt hangközök és ritmusváltások, amik egyáltalán nem hagyják leülepedni a lemezt, bár a megjegyezhetőséghez sem feltétlenül tesznek hozzá. Ezek a hatások valahonnan a Manes, a Virus és a Solefald felől érkeznek, viszont a hangszerelés minimalizmusában mindig a gitárjátékon hagyják rajta a nyomukat, hiszen Sonneillon végig a leginkább nödtveidti orgánumát hozza, néha kísértetiesen megidézve az egész zenekar legnagyobb megihletőjét. Mindemellett az Eventide azért az a fajta lemez, ami a végén úgyis a megihlető albumokhoz irányít vissza: persze így is vannak kiemelkedő dalok, mint a fentebb linkelt Second Death, de az eredetiség hiányát maradéktalanul nem írja felül az eljátszott dalok szerethetősége. Viszont ha vágysz egy letisztult hangképű, gondosan megírt anyagra, ami nem akar több lenni annál, mint amiért életre hívták, nagyon könnyen hozzád fog nőni a Stellar Blight.
CWFEN: Sorrows
2025, New Heavy Sounds // Bandcamp / Spotify
FFO: Marriages, Chelsea Wolfe, Type O Negative
Általánosságban nem érzem magam a doomgaze-megjelenések célközönségének, legalábbis sokszor már-már kontraszelektív vagyok azzal, hogy mennyire nem tudom elhinni az elhangzó dalokat megihlető, megélt fájdalmakat, de a skót Cwfen (ejtsd: Coven) első hallgatásra lebilincselt, és azóta is azt gondolom, hogy a maga műfajában évek óta nem volt ennyire szerethető, alulról jövő megjelenés.
A Cwfen hitelességét számomra az adja, hogy a Sorrows dalai nem elégszenek meg a műfaj felszínes mímelésével, és azzal, hogy a kötelező köröket visszamondja. Számomra sok doomgaze lemez azért vérzik el, mert úgy érzem, a korunkat és a korrajz sajátját akarják megragadni, igazán mélyre nyúló gyökerek nélkül, viszont a Sorrowsnál egyértelmű az inspiráció. Itt a kilencvenes évek gótikus rockzenéje és alternatív ellenkultúrája adja meg a dalok savát-borsát, ha úgy tetszik, a Cwfen tagjairól biztosan tudod, hogy a Holló filmzenéjét nem csak a Burn miatt hallgatják, és hogy a Type O Negative életművében is kellően értékelik a World Coming Down mélységeit. Ez az alapozás teljesen más megvilágításba helyezi azt, ahogy a Cwfen kimunkálta a gitárhangzását, a sejtelmes kórusait, és azt a borzongató atmoszférát, ami épp attól működik, hogy nem egy újabb erdőbe kizavart boszorkányasszony próbál saras botokkal ijesztgetni, hanem igazán megélt, keserű, de nem baljós atmoszféra uralja a lemez minden dalát. A komótos tempó pedig meghálálja a hallgatói élményt is. A Sorrows úgy működik lemezként, hogy nem nagyon van rajta húzódal, viszont minden szerzeményt meg tudsz különböztetni. Azt nem mondom, hogy évzáró toplistás lemezzel van dolgunk, de hogy az idei év legmeglepőbb és legszerethetőbb bemutatkozásai között ott van a Cwfen helye, abban már most biztos vagyok.
