#041
Age of Apocalypse, Eleventh Ray, és pár újabb underground megjelenés
Sziasztok,
először is szeretnék köszönetet mondani mindenkinek, aki eljött a Dürer Kertbe májusban az első kisterem lemezklubba! Hatalmas élmény volt, és mindmáig sokat ad nekem. Alig várom, hogy szeptemberben újra találkozzunk: előre annyit árulhatok el, hogy ezúttal a svéd death metal történelméből fogunk szemezgetni.
A mostani hírlevélben igyekeztem pár frissebb megjelenést szemlézni - remélem, lesz olyan köztük, ami elnyeri a tetszésed!
AGE OF APOCALYPSE: In Oblivion
2025, Closed Casket Activities // Bandcamp / Spotify
FFO: Only Living Witness, Twitching Tongues, Life of Agony
Három évet kellett várni a New York-i Age of Apocalypse új albumára, és a kérdés szerintem az volt mindvégig, hogy Dylan Kaplowitz zenekara megmarad-e abban a kényelmesnek tűnő komfortzónában, hogy a kilencvenes éveket megidézve a követők vezetője marad, vagy kipróbálja magát a formai-tartalmi határfeszegetésekben. Szerencsére ez utóbbi valósult meg, így az In Oblivion a zenekar első olyan albuma, ahol az Age of Apocalypse bátran, határátlépésekkel együtt meri megmutatni, hogy szeretne igazi tényező lenni a metalos hardcore-ban.
Bár az album formailag a biztonsági játék elemeit mutatja távolról szemlélve, hiszen a Young-testvéreket is bevonták az alkotófolyamatba a Twitching Tonguesból pár vendégszereplő mellett (ami eleve új dolog a zenekarnál), zeneileg az In Oblivion nem elégszik meg azzal, hogy a kilencvenes évek olajosan folyó, heavy metalos témáit a hardcore-ba oltsa, hanem a dalokon belül is kellően változatosak a témák ívei, a beatdownos felezések, és közben az Age of Apocalypse valahogy sosem volt ennyire szórakoztató. Az eddigi életmű szerintem azért volt szerethető, mert olyan hangon szólalt meg, ahol nagyon ritkán találni ennyire ambiciózus, a saját gyökereivel tisztában lévő produkciót, de az In Oblivion inkább új távlatokat nyit ki, amivel a gitártémák dallamívei is bevállalósabbak, miközben Kaplowitz énekteljesítménye igazi frontemberként elviszi a hátán az egész albumot.
Az In Oblivion ettől még nem végállomás, mindinkább az a fajta ugrás, ami kijelöli a játékszabályokat és az irányokat, és biztos vagyok benne, hogy ha három vagy több évet is kell várni a folytatásra, az beteljesít majd minden elvárást. Viszont az In Oblivion, és ilyen értelemben az Age of Apocalypse is mostanra találta meg önmagát azzal, hogy a lecke felmondása helyett most valódi alkotói kibontakozást hallhatunk, ami önálló karaktert teremt.
SNOOZE: I Know How You Will Die
2025, Snooze // Bandcamp / Spotify
FFO: Periphery, Protest the Hero, Haken, Between the Buried and Me
Nem fogok kertelni, a chicagói Snooze jó eséllyel ledobta az idei év legizgalmasabb albumainak egyikét, főleg a progresszív területeken. Az I Know How You Will Die elég sokat markol: van benne math-rock, djent, progresszív metál, post-hardcore, szóval alapvetően is olyan zenekarról van szó, ahol egy dalon belül is több műfaj váltja egymást, és mindez persze a lehető legtermészetesebb módon következik be, hogy mindig figyelni is kelljen. Itt aztán nincs komfortzónás megoldás.
Amikor először fogod hallani az albumot, jó eséllyel leesik az állad tőle. Már csak azért is, mert üdítő élmény 2025-ben ennyire eredeti és formabontó, okosan megírt, és mégis szenvedéllyel teli teljesítményt hallani, ami hallhatóan tesz a konvenciókra és a bevett formátumokra. Aztán ahogy a lemez megadja magát, hallani fogod, hogy az egységesen magas színvonalú dalokból pont az a húzóerő hiányzik, ami a hallgatás után is könnyen visszaterel hozzá, mert igazán kiemelkedő-átütő pillanat nincs, csak sok, egységesen izgalmasan megírt, a pillanat hevével magával ragadó témaváltás. A Snooze lemeze egyszerre traumafeldolgozás és egy olyan helyzet, amikor a zenészek magukból a legtöbbet akarják kihozni, és ez sikerült is. Ezzel együtt, ha néha nehezen is adja magát a lemez, vagy öncélúnak hathat, nem fogod tudni elvenni tőle a kánikulában, hogy nagyon rég hallhattunk ezzel korreláló dalszerzői teljesítményt az újkori progresszív keményzenében.
ESCHATON: Techtalitarian
2025, Transcending Obscurity // Bandcamp / Spotify
FFO: Necrophagist, Arsis, The Faceless
Josh Berry gitáros szerelemprojektje, az Eschaton leginkább arról ismert, hogy milyen tagokat verbuvált maga köré, hiszen itt játszik a technikás death metal egyik legnagyobb hatású gitárosa, Christian Münzner (Necrophagist, Obscura), az énekes Mac Smith (Apogean), az elképesztő bőgős Scott Bradly (Inanimate Existence) és a dobos zseni Darren Cesca (Deeds of Flesh, Arsis) is. Az új lemezt hat év előzte meg, és bár technikai szempontból kérlelhetetlen anyag lett a Techtalitarian, azért kicsit magán hordozza annak a jeleit, amikor hallható különbség van egy szobaprojekt és egy aktívan működő zenekar között.
Semmilyen jogom nem volna minősíteni az Eschaton lemezét, hiszen a technikai fölény alapvetően elnémít minden kérdő felhangot, na meg a technikás death metalnak ez a dallamos, komplex szegmense nagyon ritkán eredményez ennyire impozáns albumo. Ugyanakkor az a fenntartásom, hogy a végeredmény mindinkább erődemonstráció, semmint egy olyan sorlemez, ami elárulna érzelmeket, vágyakat, félelmeket a korunkról, vagy épp a szerzők belső motivációiról (azon felül, hogy lezenélik a csillagokat az égről). Nem akarok szentimentális lenni, de azt gondolom, hogy alapvetően a technikás death metal alapvető lemezei mind azért tudtak felülkerekedni a többi hasonló albumon, mert a zenei képzettséget a megközelíthetőség, a befogadhatóság tette átélhetővé - a Techtalitarian pedig pont olyan rideg, mint a címe, és ez a távolság számomra mindmáig nem leküzdhető. Ettől függetlenül gyakran adok újabb és újabb esélyt a meglepően analóg tompasággal szóló anyagnak, de a sokadik hallgatás után is a tagok korábbi zenekarainak emblematikus albumainál találom magam, holott közel sem ez lehetett az Echaton célja. Ettől függetlenül azt nem lehet elvenni a projekttől, hogy a Retromorphosis mellett ez a két album határozza meg az idei évet a műfajban, és vélelmes sorminta, hogy sokat bizonyított zenészek próbálnak mindkettőben visszatérni a saját korábbi sikereik csúcsához, mérsékelten átütő hatásfokkal.
ELEVENTH RAY: Reviving Tehom
2025, Dark Descent // Bandcamp / Spotify
FFO: Celtic Frost, Mortuary Drape, korai Therion
A görög Eleventh Ray látszólag friss produkció, de valójában sokat látott underground zenészek friss, teljes jogú zenekaráról van szó, akik a nyolcvanas évek végének extrémzenei sokszínűségét idézik meg. A Reviving Tehom baljós atmoszférájában megjelenik a korai Celtic Frost lehengerlő ereje és sötétsége, a Mercyful Fate történetmesélő ereje, a Mortuary Drape műfajokon átívelő dalszerzői tehetsége, valamint a korai Therion okkult, de mégis orientalista extrémzenei háttere. De ami még fontosabb, hogy a Reviving Tehom rituális-meditatív jellege önmagában is van annyira fenyegető, hogy ne utánérzésként gondolj rá.
Az analóg hangképpel megálmodott, a thrash metal szabályai szerint kilenc dallal megíródott album olyan, mint egy időtlen kordokumentum: hozzáállásában, zenei formanyelvének egysíkú (ha úgy tetszik, primitív), de hatásos eszköztárában bármikor íródhatott volna 1985 és 1996 között, miközben a megteremtett atmoszféra végig képes fenntartani a figyelmet. Talán ez a Reviving Tehom legnagyobb erénye: hogy a görög népzenéből és közel-keleti hangszerelésből megörökölt intermezzókkal és ráolvasásokkal végig fenyegetve tart, mert a borzongató atmoszféra egy pillanatra sem hagy futni, így amikor épp eltelne a füled az analóg csattogástól, jön egy síppal feljátszott dallam, vagy egy visszhanggal-morgással tarkított, pokoli hangorkán, és ettől csak abban nyersz megerősítést, hogy jó helyen jársz. Az Eleventh Ray nem lesz a tömegek kedvenc zenekara, és a Reviving Tehom sem fogja megváltoztatni az undergroundot, viszont annyira üde és hiteles színfolt egy alapvetően digitalizálódó-modellkövető világban, hogy nagyon könnyű újra és újra visszatérni a dalaihoz.
OBSIDIAN TONGUE: Eclipsing Worlds of Scorn
2025, Profound Lore // Bandcamp / Spotify
FFO: Panopticon, Enslaved, Ulver
Az Obsidian Tongue közel tizenöt éve aktív, viszont az ‘Eclipsing az az album, amiért ennyi éven keresztül megéri életben tartani és csiszolni egy működő zenekart. A Profound Lore gondozásában megjelent album épp annyiban gazdagítja az USBM hagyatékát, hogy közben zeneileg egyaránt merít a folklórból, a pszichedelikus-progresszív rock zenei textúráiból, és közben az egész lemezt átjárja egy olyan analóg atmoszféra, amiben a kilencvenes évek black metalja is visszaköszön.
Általában hadilábon állok az atmoszférikus black metal lemezekkel, mert sok esetben egyszerűen nem tudom elhinni a megteremtendő hangulatot. Azért ha a szívünkre tesszük a kezünket, ez egy aknamező, amiben a giccset egy rossz térdkilengés választja el a hatásosságtól. Ettől függetlenül az ‘Eclipsing sosem válik manírossá. Jó arányérzékkel vonulnak végig az album málhás-borongós dalai, amikben egyszerre hallható szenvedély, szorongás és az USBM lemezek kötelező eleme, a zenei feloldozás is. Ebben oroszlánszerepet vállalnak a hangszerelésbeli kreatív megoldások: a mellotronos-billentyűs közjátékok, a korai Ulvert idéző, folklór hatású kórusok mindig a legjobbkor tesznek hozzá a dalok kiteljesedéséhez, így az Obsidian Tongue egyszerre méltóságteljes is a magányosságában. Az ‘Eclipsing több zenei kultúrát egyesít, de ami az igazi érdeme, hogy közben valódi karakterre tesz szert. Már csak azt nem értem, hogy ezt az albumot miért nem a lápos őszre időzítették, de ennél nagyobb kifogásom sose legyen egy ennyire jól megírt kiadvánnyal szemben.
ESCARNIUM: Inexorable Entropy
2025, Everlasting Spew // Bandcamp / Spotify
FFO: Immolation, Ulcerate, Krisiun
Valószínűleg a disszonáns death metalban is elég alacsony az ingerküszöböm, és indokolatlanul tudok lelkesedni kevésbé mérvadó anyagokért is, de a brazil Escarnium új albuma az a fajta kiadvány, ami azoknak is érdekes lehet, akik évente csak egy ilyen albumot hallgatnak meg. Az Inexorable Entropy nem elégszik meg azokkal a műfaji panelekkel, hogy a zenéjében utaztató élményt adjon rideg és távolságtartó atmoszférával. Mivel a zenekar érti a death/doom működési elvét is, így bátran nyúl vissza akár a korai Hypocrisy, akár az Amorphis hangulatteremtő erejéhez is, emiatt pedig az Escarnium sokszor zeneibb, mint jó pár kihívója.
Az alig félórás album zenei szövetében megjelenik az amerikai death metal hatása (az Immolation és a Suffocation letagadhatatlan), miközben a Krisiun iskolateremtő feszességét és temperamentumát egy erősen európai hatású, dallam- és hangulatérzékeny lepel fogja körül, amitől az Escarnium tényleg képes túlmutatni a saját műfaji keretein. Ahelyett, hogy a dalok megelégednének a disszonáns death metal zenei elemeinek visszamondásával - na meg magas szintű előadásával -, az Inexorable Entropy alapvetően azért működik, mert terjedelmében és minőségében is kellően kimunkált, és nem elégszik meg a biztonsági megoldásokkal, viszont amikor bátor, akkor kellően meggyőző. Azt nem mondom, hogy széles elismertség jár majd az anyaggal, de az biztos, hogy saját műfajában az idei év egyik csúcsteljesítménye, amiről én is lemaradtam volna, ha Nándi barátom nem osztja meg velem.
A végére egy szolgálati közleményt hagytam: jövő szerdán, június 18-án a Yukban ad last minute koncertet az Incantation, akiknek szó szerint meg kellett menteni a mostani Európa-turnéjukat, miután a Cattle Decapitation lemondott minden állomást. Az Insane Hellride jóvoltából a budapesti állomás megmenekült, és azt gondolom, ez az este igazából a lehető legjobban sül így el, hogy teljes értékű programmal lehet elcsípni egy élő death metal legendát, ráadásul a belépő ára is nagyon baráti. Ha teheted, gyere el te is, én elképesztően várom ezt az estét, főleg, hogy a Barbába semmiképp sem mentem volna ki az eredetileg tervezett koncertre.
