Sziasztok,
rég volt módom hírlevelet írni, de nagyon készültem rá. A dologhoz hozzátartozik, hogy nagyon rég tapasztalt blokk lett úrrá rajtam, de most, hogy visszatértünk a kéthetes turnénkról, és én is folyamatosan foglalkozom a mentális és fizikai egészségemmel, szerettem volna felülkerekedni ezen, és az erőt is éreztem ahhoz, hogy megugorjam ezt, és ne akadályként tekintsek erre.
Van még egy szolgálati közleményem a (megszokottnál kicsit rövidebb) hírlevél elején:
A belépés ingyenes, és az is a cél, hogy így maradjon, de ha mégis volna bármilyen képletes felajánlásod (ami, hangsúlyozom, egyáltalán nem kötelező), az egyből a Food Not Bombsnak megy majd, mint mindig, ezt megígérem. A formátumot úgy képzeld el, mint egy könyvklubot, csak mi lemezekről beszélgetnénk könyvek helyett, és ha elegen lesztek, és jól is érzitek magatokat, akkor ősszel havonta mennénk így tovább. Jó, mi? Én amúgy már a témákat is megírtam hozzá, csak az a legjobb, ha lépésről-lépésre haladunk, és ha a Dürerben is látják, hogy van jövője a kezdeményezésnek, akkor időben szólok majd mindenről, ígérem.
De most jöjjenek a lemezek, amik az elmúlt hónapokban foglalkoztattak.
ROTHADÁS: Töviskert… a kísértés örök érzete… lidércharang
2025, Me Saco Un Ojo Records // Bandcamp / Spotify
FFO: Rippikoulu, My Dying Bride, Asphyx, Decomposed
Elképesztően vártam a Coffinborn és Mörbid Carnage tagok által életre hívott Rothadás új albumát, és a közvetlen környezetemet is elég sokat traktáltam ezzel, a ‘Töviskert pedig már most biztosan ott lesz az idei év legfontosabb hazai megjelenései között. A duó első lemeze, a ‘Kopár hant már kijelölte nemcsak a formanyelvet, hanem a zenei keretrendszert is, viszont az album minden erőssége mellett is elképesztően tömény és sűrű volt. Ez nem negatív jelző, inkább sajátosság: a Rothadás dalszerzésben mostanra sajátította ki annyira az európai death-doom hagyaték kereteit, hogy az oldások és doomos belassulások többször hagynak levegőhöz jutni, és emiatt a mázsás, lassan épülő témák is hatásosabbak, mint korábban bármikor.
Az egy dolog, hogy az album elképesztően szól, de a dalszerzés arányérzéke mellett minden marcona középtempó vagy épp felhúzott death metal sodrás kellő jelentőséggel bír. A Rothadás egyszerre fenyegető, vészjósló és méltóságteljes, így pedig a ‘Töviskert az a kiadvány a magyar undergroundnak, amire több mint harminc éve vártunk. Ez pedig azért is lehetséges, mert a dalok meghaladják a műfaj inspirációinak visszamondását, és miközben a dalokat fátyolszerűen belengi az elmúlás néhol romanticizált, néhol baljós megközelítése, annyira változatos a végeredmény, hogy a figyelmed is végig irányítja, és tényleg élmény benne elveszni. Azt nem mondom, hogy a tömegek kedvence lesz, de két dologban biztos vagyok: most jobban szükség volna élő koncertfelállásra, mint valaha - akkor is, ha csak pár koncertet adnának évente, gondosan megválogatva a lehetőségeket -, és hogy akik az extrémzenét általánosságban szeretik, idén nagyon sokszor fognak visszatérni ehhez a megjelenéshez.
HAVUKRUUNU: Tavastland
2025, Svart // Bandcamp / Spotify
FFO: Bathory, Moonsorrow
Hihetetlen belegondolni, hogy a finn Havukruunu már több, mint tíz éve aktív, és hogy a zenekar hogyan vetkőzte le sikerrel korai karrierjének félamatőr-félprofi báját. Ha a szívemre teszem a kezem, a 2015-2020 közötti megjelenéseiknek mindig bérelt helye lesz a lejátszómban, de a Tavastland az az album, amiért ez a zenekar megalakult, és végigküzdötte az elmúlt éveket, és ami sikerre van ítélve. A Svart gondozásában megjelenő anyag ugyanis méltóságteljesen közelít a finn történelemhez és a folk-black formanyelvéhez, miközben zeneileg már nemcsak emléket állít a Bathory hagyatékának, hanem bátran és célirányosan ki is sajátítja azt.
A Tavastland nagysága nemcsak abban rejlik, hogy a Havukruunu milyen büszkén egyesíti a folklór hatású kórusokat, a Bathory természetközeliségét és a black metal eszköztárát, hanem abban is, hogy ezzel a lemezzel a zenekar ténylegesen átvette a stafétát egy olyan műfajban, ahol azért mondhatjuk, hogy aknamező új albumokat írni, mert egy rossz lépés, és giccsparádé lesz a végeredmény. Eközben a Havukruunu mindvégig megőrzi a komolyságát, a lassan kibontakozó, 5-10 perces dalok szűk zenei keretben, komótosan teljesednek ki, de közben a Tavastland történetmesélő ereje mindvégig pont úgy és pont olyan arányérzékben veszi át a Bathory epikusságát, hogy közben nem elégszik meg sosem a kényelmesebb megoldásokkal és utánérzésekkel. Amit pedig külön élvezek, hogy a hangzásnak van egy analóg, kissé tompa, élesen magas basszushangzással kevert kortalan-időtlen zsezsgése, ami miatt a Nordland után pont úgy tudod hallgatni ezeket a dalokat, mint a Hävitetty előtt. Egy szó mint száz: a finn metal idén is rá rúgta az ajtót a színtérre, és a Havukruunu igazán megérdemelné azt, hogy több emberhez jusson el, mint korábban bármikor.
SCALPTURE: Landkrieg
2025, Testimony // Bandcamp / Spotify
FFO: Bolt Thrower, Obituary, Gatecreeper, Death
Pap Marci barátom ajánlotta nekem ezt a lemezt, hogy biztosan értékelni fogom, és teljesen igaza is volt: a német Scalpture is a kilencvenes évek death metaljához nyúl vissza, de a hatások keretrendszere annyira széles, hogy a Landkrieget is egyedülálló élménnyé teszi. A gitártémákban egyszerre megjelenik a kilencvenes évek Earache-katalógusának hatása, a német death metal hőskorszaka, és a technikás death metal első igazi fellángolása is, legalábbis könnyen lehet, hogy az év basszustémáit a műfajban ezen az albumon fogod megtalálni. De hát annál kevesebb jobb dolog van, mikor a vészjósló, Asphyxot vagy korai Hypocrisy-t idéző gitártémákra rájön a semmiből egy Cynicre jellemző basszuslépegetés, nem?
Tempót és hangulatát tekintve a Scalpture semmiképp sem homogén albummal rukkolt elő, és ez az alapvetően háborús történetmesélés mellett is elősegíti a lemez változatosságát, viszont azt vétek lenne nem kiemelni, hogy a duplázós-bólogatós középtempók mennyire jól állnak a zenekarnak. Persze a hangsúlyozásban minden kiállásnak vagy blastes felhúzásnak tényleges szerepe és hatása van, de azért üdítő minden dalnál szembesülni azzal, hogy milyen hatásosan bánik a zenekar a lassabb tempókkal. Emellett az énektémákban is megjelenik a Tardy-féle iskola: sok visszhang és ősember-jellegű óbégatások együttállásáról én még nem kattintottam el soha, és ez is felerősíti azt az érzetet, hogy a Scalpture milyen jól bánik a saját hatásainak újraértelmezésével. Ettől függetlenül vannak néha olyan pillanatok is, amikor hiányolhatod A Kiemelkedő Dal szerepét, mert itt bizony közel egységesen magas színvonalú dalok váltják egymást, szoros egymásra utaltságban, viszont az biztos, hogy a Landskrieg így is üde színfolt az idei megjelenések között, és hogy hallhatóan egy olyan zenekar munkája, akik nagyon keményen güriztek azon, hogy a végeredmény ennyire szerethető legyen.
CENTURY: Sign of the Storm
2025, Electric Assault // Bandcamp / Spotify
FFO: Cirith Ungol, Dokken, korai Judas Priest
A svéd Century első lemezéről két éve is írtam az összefoglalómban, és már akkor is azt gondoltam, hogy Fenriz rádióműsorából lehetett ilyen előadókat felfedezni, amikor az öreg igazán aktív volt még. A Sign of the Storm ilyen értelemben nem okoz meglepetést, “csak” magabiztosan leszállít egy olyan múltidéző heavy metal albumot, aminek a hangzása ízig-vérig analóg, az óriási refréneket olyan zenei körítés emeli magasabb szintre, amiből süt, hogy ez a zenekar egy őszinte szerelemprojekt.
Hatását tekintve egyébként úgy tudnám a legkönnyebben leírni a Century zsenialitását, hogy ugyanaz a dallamérzékenység jelenik meg a zenekar dalaiban, mint amivel a Ghost át tudta ütni az ingerküszöböt a Opus Eponymouson, ez pedig a Blue Öyster Cult hagyatékának, gótikus borzongatásának összegyúrásában rejlik a Rainbow, a Mercyful Fate vagy Heavy Load hangulatát idéző heavy metal alapokkal. És miközben a Century hangkaraktere is az előző évszázad felelevenítésére épül, így a Sign of the Storm is az időtlenség látszatát kelti, amihez nagyban hozzájárul, hogy a lemez dalai mennyire könnyen megjegyezhetőek, megszerethetőek. A Sign of the Storm nem az a fajta album lett, amitől ugrásszerűen átüti majd az undergroundot a Century, hanem épp ellenkezőleg: ez egy szorgalmas zenekar újabb szintlépése, ami ismét bebizonyítja, miért egyedülálló az, amiben ők a legerősebbek, és azt is, hogy ők nem mások igényeinek szeretnének megfelelni, hanem jó dalokkal eleget tenni a saját elvárásaiknak.
Ennyi fért a mostani hírlevélbe, én pedig azon leszek, hogy ismét gyakrabban, és több megjelenésről tudjak majd újra írni. A májusi eseményen pedig remélem, minél többetekkel tudok találkozni majd!
Vigyázzatok egymásra:
Dávid
