#033
Vihar előtti csend határfeszegető, de nagyon szerethető lemezekkel
Sziasztok,
a mostani hírlevélben is igyekeztem pár alulról jövő, izgalmas és szerethető lemezt összeszedni. Néhány (számomra) nagyobb durranás van benne, de én is ráfordultam már a hamarosan megjelenő Leaving Time lemezre, a The Old Dead Tree teljesen váratlan visszatérésére, na meg az utolsó Planes Mistaken for Stars albumra, nem is beszélve a Hidden Mothers következő lemezéről.
Közben pedig hazai oldalon is nagyon sok minden történik, ha szeretnétek, csinálok újra csak magyar megjelenésekből hírlevelet (de ha így van, kérlek, jelezzétek akár mailben, akár itt, kommentként), illetve megfordult a fejemben, hogy havonta tarthatnánk Budapesten lemezklubot, ami olyan lenne, mint egy könyvklub, csak albumokról beszélgetnénk közben. Ha ezzel kapcsolatban van észrevételetek, visszajelzésetek, azt különösképp megköszönöm.
G.O.O.N.: God’s Only Option Now
2024, Convulse // Bandcamp / Spotify
FFO: Black Flag, BIB, Rudimentary Peni, Haze
Az év egyik legerőszakosabb, egyben legszerethetőbb punklemezét hozta el a G.O.O.N. Az alig húszperces, nyolc számos cím nélküli albumuk visszamegy az ősforrásig, nem rest kísérletezni sem, és közben a felvétel épp annyira kiszámíthatatlan, amennyire nehéz is ellenállni a sodrásának.
A God’s Only Option Now koszos, aljas, és a zsigeri ösztönökre épít, viszont akár a dalokban, akár a dalok között olyan pszichedelikus-elszállós megoldásokat találsz, amik nemcsak feszegetik a G.O.O.N. zenei formanyelvét - megidézve a Rudimentary Peni artisztikusabb oldalát, de akár a King Gizzarddal sem lőnél nagyon mellé -, hanem hipnotikussá is teszik az eleve széttorzított, kitekert hangzású élményt. A denveri zenekar második nagylemezén nemcsak tovább tudta csiszolni a 2019-es bemutatkozás (Natural Evil) érdemeit, hanem az ajtón rontott be, mert a God’s Only Option Now pont az a fajta veszélyes lemez lett, ami miatt a műfaj mindmáig életképes és aktuális tudott maradni. Nem lesz a széles tömegek kedvence, de megéri rászánni az időt.
MAGNETAR: There Will Be No Peace in My Valley
2024, Vendetta // Bandcamp / Spotify
FFO: Dissection, A Canorous Quartet, Naglfar, Necrophobic
Igazságtalan lenne pálcát törnöm a Winterfylleth fölött azzal a váddal, hogy kicsit elfogyhatott az utóbbi években a muníció, viszont az, hogy a basszusgitáros-hangszeres Nick Wallwork beszállt a Magnetarba, valószínűleg az egyik legjobb döntése lehetett az utóbbi 5-10 évben. A trió debütalbumát pedig nem véletlenül hozta ki a Vendetta (Woe, Ultha, stb.): a There Will Be No Peace az idei év egyik fekete lova, ami nélkül nem fogod tudni elképzelni a 2024-re való visszaemlékezést, ha te is mindig szívesen térsz vissza a kilencvenes évek komfortzónájába.
Bár a recept eléggé egyértelmű már az első szólamokból is, hiszen a svéd death/black metal hőskora kerül felidézésre azzal az energiával, amikor az extrémzenei műfajok még nem váltak el ennyire egymástól, azért a számomra legszerethetőbb pillanatok mégis azok, amikor a dalokból hirtelen felsejlik vagy egy velejéig romlott Judas Priest utánérzés, vagy a Bathory epikus időszakának megidézése, ami Wallwork akusztikus kötödésének ismeretében aligha lehet meglepetés. A Magnetar gonosz, keserű, mégis feloldozásoktól mentes hangulatteremtése nagyban támaszkodik a klasszikus heavy metal történetmesélő erejére is a black metal epikus energiáinak megidézésén felül, és ez képes is elvonni a figyelmet a viszonylag monoton énektémákról, valamint az eredetiség hiányáról is. Viszont a dalok színvonala mégis magáért beszél, a ‘There Will Be No Peace-t akár dúdolhatod is, de arra is megfelel, hogy a magad békéjében befelé forogj rá.
WILL TO SPEAK: Coward’s Game
2024, From Within // Bandcamp / Spotify
FFO: Floorpunch, Breakdown, Jaguarz, Down to Nothing
Mindig szeretem azt, amikor egy alkotóközösség érzi magában a naftát ahhoz, hogy másban is kipróbálja magát, és a Will To Speak esetében sincs ez másképp, hiszen a tagok többsége a Spite House-ban nyomja. Ha nem ismernéd őket, de szereted a kilencvenes évek kissé grunge-os post-hardcore hangzását, mindenképp menj rá a lemezükre, viszont ami itt most fontosabb, hogy a Will To Speak különösebb erőfeszítés nélkül adta ki az idei év egyik leghatásosabb hardcore/punk lemezét.
A Coward’s Game játékideje nem haladja meg a negyedórás terjedelmet, a tíz dal nem állít valótlant, mindenből pont annyi van, és pont úgy, ahogyan kell. Bár a gitártémák is húzósak, de a dalok savát-borsát mégis a dobolás és az öblös énektémák viszik el: a Will To Speak azzal tud több lenni annál, minthogy csak felmondja a leckét, hogy közben a megidézett hagyatékot aktualizálják szövegekkel és megszólalásban is. A lemez stílszerűen csak fekete bakeliten jelenik meg a xeroxolt hatású lemezborítóval, és ez az analóg tartás a dalok szigorán túl is üdítően hat egy olyan korban, amikor sok pályakezdő vagy lelkes fiatal anélkül kezd bele a zenélésbe, hogy igazán tisztában lenne a saját gyökereivel. Ez a probléma itt nemhogy nem áll fenn, hanem a Lockin’ Out jellegzetes logója sem állna túl távol egy Will To Speak pólótól, ennél nagyobb dicsérettel pedig talán nem is kell zárni ennek a lemeznek az ajánlóját.
OBNOXIOUS YOUTH: Burning Savage
2024, Svart // Bandcamp / Spotify
FFO: Razor, Venom, Loudness, Kreator
A finn-svéd Obnoxious Youth leginkább onnan lehet ismerős, hogy itt zenél álnevek alatt a basszusgitárosból gitárossá vált John Finne (ex-Vorum, ex-Degial), a dobok mögött pedig Edvin Aftonfalk ül, aki átmenetileg az Entombed basszusgitárosaként is kisegített élőben, de megfordult az általam is méltatott svéd Century-ben is. A Burning Savage a heavy metal hőskorszakába megy vissza, és a nyolcvanas évek minden nyakatekert határfeszegetése jól áll neki, bár hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem teszi próbára a türelmedet.
A Burning Savage alapvetően egy ambiciózus, analóg hangképű speed metal lemez, amiben megvan a thrash metal lendülete és agressziója, az újhullámos heavy metal teátrális igényei, a Motörhead lendülete és a Venom gonoszsága is, miközben a végeredmény hangszerelését tekintve is sokszor kísérletezik borzongató atmoszférateremtéssel. Ez sokaknál ki fogja vágni a biztosítékot (már aki megpróbálja végighallgatni a lemezt), mert idejekorán kiderül, hogy az Obnoxious Youth akkor érzi magát a legjobban, amikor egyik hangulatból átmehet a másikba, és lehetőleg a legváratlanabb formában. A Torrents of Black Blood nyitánya például a Cathedraltól sem lenne idegen, a címadó arénarockos dallamívét teljesen váratlanul oszlatja szét egy punkos kalapálás, de közben meg hallatszódik, hogy az Obnoxious Youth nem keres követendő mintát az érvényesüléshez. A Svart által kiadott album borzasztó szűk réteghez szól, a végeredmény színvonalát objektíven is nevezhetjük hullámzónak, de közben mégis annyira szórakoztatóan agyament, hogy a végén mindig több érved lesz újra belehallgatni, semmint hogy tovább lapozz.
MOTHER OF GRAVES: The Periapt of Absence
2024, Profound Lore // Bandcamp / Spotify
FFO: korai Anathema, My Dying Bride, korai Katatonia, Opeth
Abban szerintem megállapodhatunk, hogy viszonylag nehezített terep ebben az évtizedben olyan death/doom albumokat írni, amik nemcsak zenei tartalmukban, hanem szellemiségükben is képesek felnőni az őket megihlető időszakhoz és zenekarokhoz, viszont a Mother of Graves új lemeze túlzás nélkül generációs csúcsteljesítmény. A The Periapt of Absence az a szerelmeslevél a Peaceville aranykorához, amiről nem tudtál, hogy hiányzik, de nem fogod innentől elengedni.
A(z ismét) Dan Swanövel készített ‘Periapt a maga háromnegyed órás játékidejével nem válik kínossá vagy fárasztóvá, sőt, végig fenntartja a figyelmet, ami ebben a műfajban azért az öncélúság melegágya is tudna lenni. Ebben kulcsfontosságú a gótikus zenei elemek tökéletes arányérzékű adagolása, így a Mother of Graves egyszerre tűnik olyan zenekarnak, amelyik pontosan tudja, mit és hogyan szeretne állítani, egyben azzal is tisztában van, hogy milyen csapdákba nem szeretne belesétálni. Ebben a szűk műfaji keresztmetszetben azért már tényleg nincs sok a nap alatt, és cserében az alapművek árnyékából jóformán lehetetlen is kilépni, de a ‘Periapt csuklóból megugorja azt, amit a maga idejében a Draconian, a Novembers Doom vagy az October Tide állításként megfogalmazott, viszont jelen esetben a Mother of Graves sokkal autentikusabb, amiben nyilván Swanönek is oroszlánszerepe van. A melankolikus, lassan kibontakozó dalok hangulatát azonnal felveszed, a mélabús tempó adja magát, és aztán azon kapod magad, hogy az őszi hangulatlemezeid klasszikusai mellett ehhez is gyakran visszatalálsz majd. Emellett külön érdemes kiemelni a frontemberi teljesítményt: Brandon Howe tökéletesen hozza a fiatal Akerfeldtet és a dühös Cavanagh-ot is, dalszövegei megélhetők, és ami még fontosabb, tényleg kiemelik a Mother of Gravest az arctalan követők közül.
HASSAN I SABBAH: Untitled
2024, Iodine // Bandcamp / Spotify
FFO: Jeromes Dream, pg.99, Off Minor, City of Caterpillar
Az utókor leginkább úgy hivatkozik a Hassan I Sabbah-ra, mint a The Red Chord elődjére (Mike Justian dobos és Ryan Daniels bőgős itt zenéltek korábban), de ez a bostoni zenekar a rövid életútja ellenére is elképesztő hatást gyakorolt arra, hogy az ezredforduló screamójában a zeneiség és az érzékenység összhangban lehessen a felszabaduló érzelmekkel és szenvedéllyel. Most egy újrakiadás jóvoltából pedig mindent megtaláltok egy lemezen.
Az Untitled lényegében a zenekar diszkográfiájának összefoglalása egy kicsit felfrissített hangképpel, bár a dalok fele amúgy is Kurt Ballouval (Converge) került felvételre a lemezen. Ami egyből feltűnhet, ha eddig nem ismerted volna a Hassan I Sabbah-t, hogy Justian agyas-matekos dobtémái (aki megjárta a Madballt és az Unearth-öt is) mennyit képesek hozzátenni a szenvedélyes énektémákhoz és a hol bontogató, hol csak sikálóan elmosódó gitártémákhoz. De ami a legfontosabb, hogy az Untitled hallatán egyből érteni fogod, hogy az emo-violence hogyan válhatott önálló műfajjá. A Hassan I Sabbah legalább olyan fontos úttörője ennek a hangzásnak, mint az Orchid, a pg.99, a Reversal of Man vagy a korábbi splitpartner Usurp Synapse, és az Iodine újrakiadásával csak remélni tudom, hogy minél több emberhez juthat majd el a hagyatékuk.
Emellett ha nem veszitek zokon, ajánlanék egy koncertet is jövő hétre: november 1-jén volt munkahelyemen, az A38 Hajón a Watch My Dying végig eljátssza mindmáig legnagyobb hatású lemezét, a Klausztrofóniát. Ehhez csak annyit tudok hozzátenni, hogy amikor elkezdtem írni a Kisterem könyvet, a Klausztrofónia és a Tűnő Idő Tárlat leírása volt az első két oldal, amivel elkészültem egy ültő helyemben, szóval egyszerre beleszakad a szívem, hogy ezen az estén nem tudok majd ott lenni, és csak szerettem volna felhívni a figyelmed erre a koncertre, ha elsiklottál volna fölötte, mert csupa jó ember váltja majd egymást a színpadon.
