#018
Hardcore/punk, indie/emo és metalcore seregszemle lemezpótlásokkal
Sziasztok,
az őszi darálással egyidejűleg tényleg az az áldott állapot jelentkezett, amikor nem is győzi az ember kapkodni a fejét az új megjelenések kapcsán.
Ez alkalommal főleg a hardcore/punk és az azzal rokonságot mutató műfajok közül próbáltam válogatni, aminek két oka van: egyfelől annyi thrash metalt hallgatok önszántamból, hogy így a hírlevélen keresztül tudok kijönni ebből az állapotomból (miközben nem akarlak benneteket megint thrash extravaganzával traktálni), másfelől olyan értékes és őszinte visszajelzést kaptam tőletek (amit ezúton is köszönök, de tényleg), amikben többen is kedvesen tudattátok, hogy sokszor megyek olyan perifériára, ahova nem a legkönnyebb követni engem.
Szóval ezzel a levéllel most könnyebben befogadható albumokat szedtem össze, de ezt felfoghatjuk egyszerre különkiadásként is, mert úgyis tudjátok, hogy a következő alkalommal megint jövök majd a lehetetlen felvételekkel, amikért képes vagyok (néha érthetetlenül) lelkesedni.
WITH HONOR - Boundless
2023, Pure Noise / Bandcamp / Spotify
FFO: Sinking Ships, Go It Alone, Ambitions
Ha volt album, amiért megérte újra összeállni, akkor az tényleg a Boundless, pedig féltem tőle, mint a tűztől. Ti is tudjátok, hogy az ezredforduló utáni melodikus hardcore-ban sajnos elmaradt az igazi nemzedékváltás, és emiatt nem tudott a műfaj tovább élni abban a formában, ahogy megérdemelte volna. Ugyanakkor a With Honor pont úgy tér vissza, hogy az egyszerre méltóságteljes és szerethető is. Az a legjobb ebben az albumban, hogy nem azért hallgatod, mert visszavágysz a nosztalgiába, vagy mert szeretnéd újraélni a zenekar első két, mindmáig időtlen albumát (dacára annak, hogy karakterüket tekintve mekkora különbség van köztük), hanem mert hangzásában és szerkezeteiben is pont az az érzés tükröződik vissza ezekből a dalokból, lényegében tét nélkül, amivel csak remélni tudom, hogy friss zenekarokat fognak tudni inspirálni. Ami a Shai Huludnak a Reach Beyond The Sun, vagy a Modern Life Is Warnak a Fever Hunting, az a With Honornak a Boundless lesz: egy olyan, a teljes életművet összefoglaló friss életjel, ami nem a múltból él, és közben képes edukálni a fiatalabbakat, miközben a valahova tartozás élményét adja meg azoknak, akik egyáltalán nem is számítottak új lemezre, hát még ilyen jóra.
LATHE OF HEAVEN - Bound by Naked Skies
2023, Sacred Bones / Bandcamp / Spotify
FFO: The Southern Death Cult, Play Dead, Killing Joke
Bár a post-punk múltját tekintve elvitathatatlanul európai műfaj, azon a tengelyen, amit a manchesteri gyártelepek és a berlini fal maradéka között a legkényelmesebb elképzelni, de az utóbbi években egyre több amerikai zenekar volt képes adaptálni ezt a hangzást. Persze ebben nincs sem hely, sem igény arra, hogy mit lehet hozzátenni ehhez a megszólaláshoz, épp emiatt fontosabb, hogy maguk a dalok szerethetők legyenek, és szerencsére a Lathe of Heaven nagylemeze pont az olyan albumok sorát erősíti, amik hallatán tánccal köszöntenéd a világvégét. Mélyen búgó vokálok, álló basszus, visszhang és nagy panorámás billentyűtémák határozzák meg a lemez minden pillanatát, mindvégig azonos hangulattal, unalom vagy elkapcsolás nélkül. Kiforrott és szeretetre méltó debütalbum lett a ‘Bound, ami biztos vagyok, hogy sokaknak okoz majd kellemes perceket.
FEVERCHILD - Altering a Memory
2023, Sunday Drive / Re-Ignition / Bandcamp / Spotify
FFO: The Get Up Kids, Texas Is the Reason, Jawbreaker
A belga Feverchild eddig is nagyon izgalmas zenekarnak tűnt a színtéren, hiszen úgy idézik meg a kilencvenes évek indie/emo hangzását, egyben a korszakra jellemző post-hardcore átmenetet, hogy maguk a tagok is a hardcore/punkból jönnek. Emiatt az Altering a Memory pont olyan, ahogy elképzeled: tiszta gitáros kiállások, szerethetően hamiskás kórusok, keserédes dallamok, és analóg hangulat jellemzi az itt felvett dalokat. A lemezben amúgy hatalmas potenciál van európai értelemben, hiszen olyan polcra teszi magát a zenekar, ahol eleve kevés kihívója van a Feverchildnak, viszont pár apró gyengeség azért megmutatkozik: egyfelől nem mindig könnyű szemet hunyni felett, hogy mennyi hangközt és dallamot hallottál már máshol, másfelől az utóbbi évek egyik legunalmasabb intrójával kezdődik a lemez, amit egyszerűen muszáj átléptetni, mert tényleg semmit, de semmit nem tesz hozzá az albumhoz. Ezt leszámítva viszont az őszváró albumok sorát sokáig fogja tudni erősíteni az Altering a Memory mélabúja, hogy aztán elővedd azokat a lemezeket, amik ezeket a dalokat inspirálták.
DIFFERENCES - The Family Portrait
2023, South Style Sweat / Spotify / Apple Music
FFO: Underoath, Thornhill, The Devil Wears Prada
Aligha lehetek egyedül azzal az érzéssel, hogy hiányolom a 2010-es éveknek azt a metalcore-hangzását a mai palettából, ami nem elégedett meg a tiszta kipengetésekkel és a djentes felezésekkel, hanem egyszerre próbált nyomasztó atmoszférát teremteni és a dalszövegek szintjén felszabadítani. A kaliforniai Differences ebbe a hagyományba kapaszkodik bemutatkozó nagylemezén, és a ‘Family Portrait sok szempontból egy könnyen szerethető album. A dallamos énektémákban hallod a szándékot (még ha nem is mindegyik megoldás kiemelkedő), a spoken wordre emlékeztető verzéknek tényleges hangsúlya van, a gitárhangzás egyszerűen csodálatos, és a dalok is vannak annyira változatosak, hogy azzal könnyű palástolni azt, hogy igazán kiforrott karaktere nincs a zenekarnak. Ettől függetlenül a ‘Family Portrait a teljes hosszán nem tartja fenn könnyen az érdeklődést, viszont amikor jó, akkor párját ritkító megoldásaik vannak: ilyen a Body lendületes dalkezdése, a 62 dallamvezetése és a Trials metalcore-virgája is, viszont ezek is csak kinyitják az ajtót, de nem mernek bemenni igazán. Ettől függetlenül a Differences bemutatkozásának érdemes adni pár kört, mert hallhatóan őszinte és motivált anyag lett, ami könnyen terel vissza egy elfelejtett megszólalás felé, de ez még önmagában nem elég ahhoz, hogy végig működjön a lemez.
MAGNITUDE - Of Days Renewed…
2023, Triple B / Bandcamp / Spotify
FFO: Trial, Strife, Snapcase
Az előző Magnitude albumban nagyon szerettem a szándékot, de őszintén szólva nem tudtam igazán elmélyedni benne. Ugyanakkor az ‘Of Days dalai teljesen meggyőztek arról, hogy a zenekar már képes túlmutatni a kilencvenes évek imitálásán, és az egész korszak szellemiségét formálták végre a saját képükre ahelyett, hogy megelégedjenek a sima mimikrivel. Ne értsetek félre, én is straight edge vagyok, amióta az eszemet tudom, de ez nekem még nem elég ahhoz, hogy egy zenekart hallgassak is, vagy azzal szemben érdeklődést tanúsítsak. Ahhoz tényleg ilyen jól megírt dalokra, ennyire változatos szövegekre, és ennyire erős társadalomkritikára van szükségem, hogy legyen kapaszkodóm arra vonatkozóan, hogy a Magnitude elsősorban Magnitude akarjon lenni. A fent leírt három zenekar hatása természetesen továbbra is elvitathatatlan, de annyira erőteljesek a dalok, hogy ez végre tényleg túlmutat a sima felmondáson, és csak remélni tudom, hogy a környéken valahol elcsíphetjük majd ezt a zenekar ezekkel a dalokkal. A kedvenc dalom toronymagasan ez, és amint meghallod benne a breakdown ritmikáját, aligha tudsz majd ülve maradni:
SERRATION - Simulations of Hell
2023, DAZE / Bandcamp / Spotify
FFO: Zao, Chamber, Sanction, Renounced, Remembering Never
Bár ez inkább EP, mintsem album, az semmit sem vesz el a Serrationtől, hogy a Simulations of Hell dalaival megírták eddigi legerősebb, leghatásosabb munkájukat. A zenekar továbbra is a zaklatott, ezredfordulót idéző disszonáns metalcore újragondolásában érzi jól magát, miközben hangszerelését tekintve sosem volt ennyire változatos az összhatás, és ez az első alkalom, hogy a vendégként felbukkanó Emma Boster (Dying Wish) hangszíne nem zavar, hanem tényleg azt érzem, hogy a jelenléte hozzá is tesz egy dalhoz (mellette még David is felbukkan a Sanctionből a lemezen). A Serration szerintem nem létezne Zao nélkül, de szerencsére a dalaik nem mezei utánérzések, és hát ezzel a kukafedő pergővel azt is megmutatják, hogy a korai Snapcase mindannyiunkban tovább él valahol. A dalok jellemzően másfél és három perc között mozognak, szóval tényleg minden pont elég - szerencsés évünk van, hogy ennyi hasonló disszonáns album jelenik meg, egyre magasabb színvonalú dalokkal.
CURSETHEKNIFE - There’s a Place I Can Rest
2023, NMZ / Bandcamp / Spotify
FFO: Narrow Head, Soul Blind, Cloakroom
Nagyon, már-már irracionálisan szerettem a cursetheknife bemutatkozó lemezét: a 2021-es Thank You For Being Here olyan módon merített inspirációkat az olajosan folyó kilencvenes évekből, hogy közben mindvégig izgalmas, szenvedélyes és karakteres tudott maradni, sőt, az In Dreams nálam akkor az év dala volt. Ehhez képest az új album kicsit visszavett a torzításból, a szorongásteremtő atmoszférát atmoszférateremtő szorongásra cserélte, és átadta magát egyfajta grunge és indie/emo ihlette apátiának. Nagyon küzdöttem azért, hogy ez az album utat találjon hozzám, és ezt sajnos mindmáig nem tudtam elérni: ez persze közel sem azt jelenti, hogy ez egy rossz lemez volna, inkább csak nem tudom eldönteni, hogy túlírt, alulproducelt, vagy csak egyszerűen nem nekem, nem a mostani életszakaszomnak szól. Szerencsére emlékeztes dalok így is akadnak azért rajta, mint például a The Gift, ami továbbra is szemlélteti, mi a zenekar saját erőssége, de a There’s a Place dalai alapvetően a már meglévő eszköztár elemeit gondolták újra, bontottátk le, és építettek belőle valami egészen mást. Ez pedig önmagában azért mégis dicséretes, hiszen azt igazolja, hogy a CTK-nak saját karaktere van, csak valószínűleg én szerettem eddig mást a zenéjükben ahhoz képest, amit most állítanak magukról.
PHANTOM BAY - Underground
2023, KROD / Bandcamp / Spotify
FFO: Title Fight, Touche Amore, Drug Church
Ha emlékeztek az osztrák New Native-re, ők elég hiánypótló zenekar voltak a régióban, és lényegében a Phantom Bay tekinthető az ő utódzenekarunknak, dacára annak, hogy alapvetően Németországba székelt át ez a formáció. Az Underground EP-re tavaly óta vártam, hiszen olyan módon próbálják a dallamközpontú, de mégis zaklatott punk rockot tálalni, amit borzasztó nehéz karakteresen átadni, és ilyen értelemben ezt a feladatot nem is feltétlenül sikerül megugrani. Viszont az Underground így is borzasztó könnyen hallgatható, egyfelől a megteremtett hangulat, másrészt azon zenekarok sora miatt, akiket felidéznek (a fentieken túl még a korai Balance and Composure jutott eszembe), és közben megmutatja azt a lehetőséget, hogy még van patron a zenekarban. Az itt hallható öt dal nem tud mindvégig izgalmas maradni, ez igaz, viszont az Underground inkább erődemonstráció abból a szempontból, ahogyan megszólal, és amit képvisel. Emiatt önálló élményként még nem tud működni, de mindenképp ígéretes, ami ezen a felvételen történik, és hát mégis kijuttatta őket játszani a Festre, na meg végigturnézhatták Európát a Militaire Gun vendégeként.
ALMIGHTY WATCHING - Like Sand…
2023, Scheme / Re-Ignition / YouTube / Spotify
FFO: Burn, Supertouch, Dismay, Give, Leeway, Touch
Szerencsére időről-időre vannak olyan meglepő anyagok a hardcore/punk undergroundjában, amik egy borzasztó szűk rétegnek okoznak hatalmas örömet, viszont a Like Sand…, az Almighty Watching nagylemeze olyan csodálatos módon keveri a műfaj útkereső, határfeszegető zenekarainak hagyatékát, hogy öröm újra és újra elveszni benne. A Like Sand… alapvetően a Burnhöz, az Absolutionhöz, a Leeway-hez és a Dismay-hez áll a legközelebb, szóval a DC-hangzás épp annyira megjelenik benne, mint a feszes, crossovert idéző riffelés, a változatos énektémák, és a nagyon okos ritmikai váltások, de közben olyan hangkaraktere van az albumnak, hogy ez mégsem hat egyszerű utánérzésnek. Azon túl, hogy a lemez változatos, mindvégig magas színvonalat tart fenn: nincs helye üresjáratnak, minden dal éli a maga életét, és közben a szokatlan hangközök mégsem billentenek ki a megteremtett keretrendszerből. Persze a dalok egy része már ismerős lehetett az előző EP-ről, na meg az AHC 5-ről, de ez semmit sem von le a Like Sand… erejéből. Az pedig, hogy egy Breakdown-átirattal végződik az amúgy is teljes értékűen szórakoztató és szerethető lemez, tényleg csak hab a tortán.
ENERVATE - All Said All Done EP
2023 Resticted Airspace / Bandcamp / Spotify
FFO: Expire, Bent Life, Cross Me
A midwest hardcore az előző évtizedben valódi fogalommá válhatott, hiszen a gitár- és groove-központú dalokra rátelepedik egy frusztrált, dühös hangulat, és szerintem ez a karakteres megszólalás is azok közé tartozik, amit könnyű felismerni, de nagyon nehéz lehet elsajátítani. Az Enervate-nek mostanra nemcsak az sikerült, hogy felmondják a leckét, hanem friss vért is pumpálnak ebbe a hangzásba, amit korábban az Expire és a Cross Me járatott igazán csúcsra. Az All Said All Done pont az a kislemez, amit a Dürer Kertben negyvenen élveznénk, viszont mi évek múlva is beszélnénk róla. A vaskos középtempók, a zaklatott énektémák és a feszes gitártémák teljes erődemonstrációt tartanak abból, hogy a milwaukee-i zenekar megtalálta azt az egyensúlyt, amit eddig keresett, és őszintén mondom, hogy ilyen színvonalú dalokból nagyon könnyen elhallgatnék egy egész albumot, mert a Pendulum Swings már rég volt, de sosem elég belőle.
PAIN OF TRUTH - Not Through Blood
2023, DAZE / Bandcamp / Spotify
FFO: Madball, Crown of Thornz, Naysayer, Gridiron
Ha volt idén nagylemez, amit a szíve mélyén mindenki várt, az valószínűleg a Not Through Blood volt, hiszen a Pain of Truth korábbi EP-megjelenései, na meg a This Is Hardcore-on készült koncertalbum is azt mutatták, hogy a zenekar és a hardcore/punk közösség is készen áll arra a revivalre, hogy a Madball, és általában a NYHC kilencvenes évekbeli hagyatéka mai köntösben térhessen vissza. Az, amit a Pain of Truth nyom, egyáltalán nem újkeletű jelenség, hiszen minden évtizednek megvannak a maga próbálkozói, viszont talán mostanra lett annyira kikövezve az ide vezető út, hogy már-már magától értetődőnek tűnik, hogy a Not Through Blood mennyire meghatározó album idén, talán annak is köszönhetően, hogy ennyire homogén formában kevesen mernek már az ősforráshoz nyúlni. Sok újdonságot a lemez ennél fogva nem tartogat, viszont annyira el vannak találva a gitártémák, az aljas felezések, és annyira jól visz magával minden verze, hogy amíg tart a játékidő, nagyon könnyen átadod magad annak a NYHC-nosztalgiának, ami után egyből felrakod tűre a hangzás klasszikusait. A lemez a unity-élményt is kimaxolja, hiszen szokatlanul sok vendégszereplés van rajta (Freddy-vel az élen a Madballból), de ez is kell ahhoz, hogy a Not Through Blood fenn is tudja tartani a figyelmet, hiszen a formanyelv borzasztóan kötött. Sokat gondolkoztam az albumon, mert bevallom, egy kicsivel többet vártam ennél, de valószínűleg csak az beszél belőlem, hogy milyen örvénylő pokollá változtatta nyáron a zenekar a Dürer Kertet. Alapvetően minden dalnak borzasztó magas színvonala van, csak olyan húzónóta nincs köztük, ami a körön kívül is egyértelművé tenné, hogy miért övezte ekkora érdeklődés ezt a megjelenést, és miért a műfaj egyik legnagyobb reménysége szélesebb körökben a Pain of Truth. Viszont abban biztos vagyok, hogy kemény munkával tényleg generációs zenekarrá, kb. a következő Trapped Under Ice-szá válhatnak majd.
