#013
The Devil's Trade: Vidékek vannak idebenn
Sziasztok,
a mai hírlevél rendhagyó lesz.
Egyfelől babonás vagyok, és nagy távolságot tartok a tizenhármas számmal, meg általában azokkal a szimbólumokkal szemben, amiket nem tudok kontrollálni, vagy beilleszteni akár az életembe, akár a zsidó hagyományok adaptálásába.
Másfelől mikor ezt elolvassátok, valószínűleg megjelenik már Makó Dávid szerzői alteregójának, a The Devil’s Trade-nek az új lemeze, illetve már mi is túl vagyunk azon a beszélgetésen, amin harminc szerencsés elsőként hallhatta az albumot az ISBN-ben, Budapesten.
Magáról a beszélgetésről külön nem írnék (azért sem, mert előbb írom ezeket a sorokat, minthogy Dávidnak feltehessem a kapcsolódó kérdéseimet), viszont a lemezről szerettem volna, mert sok gondolatot indított el bennem a hallgatása, és amúgy is hiszem, hogy ez az album megérdemli, hogy önmagában beszélhessünk róla.
THE DEVIL’S TRADE: Vidékek vannak idebenn
(2023, Season of Mist) // Előrendelés // Bandcamp
FFO: David Eugene Edwards, Ulver, Minsk, Nine Inch Nails
Bármit is gondolhatsz a The Devil’s Trade-ről, tetszik, nem tetszik, nem tudod elvitatni tőle sem azt, hogy már most jól meghatározható korszakai vannak Makó Dávid projektjének, sem azt, hogy sokak álmát éli azzal az egyenességgel és önazonossággal, hogy mindent feltett egy lapra egy olyan zenei közegben, ahol csak az eredetiségnek van létjogosultsága.
Lecsupaszította saját kifejezésmódját, újra és újra nekiment önmagának, a határainak és a megszokás hatalmának. Ezzel mára nemzetközileg is jegyzett produkcióvá válhatott a The Devil’s Trade, ami nemcsak aktívan turnézik releváns zenekarok társaságában, releváns klubok színpadain, piaci alapon, hanem olyan mérföldköveket is behúzhatott általában a magyar könnyűzenének, amire senki más nem volt képes.
Még az exportiroda vezetője voltam a pre-Demeter időszakban, mikor az Eurosonic sikerét és örömeit együtt élhettük meg (ide értve életem egyik legjobb lemezboltozását is), és azon túl, hogy mennyire szerencsésnek érzem magam, hogy barátomnak nevezhetem Dávidot, legalább annyira éreztem tisztemnek, hogy őszintén írhassak a Vidékek vannak idebenn dalairól, mert ez az album megtestesíti mindazt, ami az ide vezető útnak értelmet, jelentőséget adott.
Ahogy a kisterem nyomtatott hasábjain még a debütalbumáról írtam (Those Miles We Walked Alone, 2014), ott azt próbáltam kihangsúlyozni, hogy mekkora erőfeszítés lehetett Dávidnak az, hogy ne “csak” kiadja a korábban fiókba helyezett dalokat, hanem hogy szerzőként is meg tudjon nyílni, beengedve ezzel másokat egy olyan világba, ahol közönségnek semmi keresnivalója sincs.
Azt gondolom, hogy az ezt követő album, a What Happened to the Little Blind Crow minden szempontból egy zaklatott, szüntelenül kereső, egyben feloldozásra vágyó folytatás lett. Formanyelvi értelemben Dávid elkezdett kísérletezni, mintha szerette volna feloldani azt, hogy a bemutatkozó lemez berakja őt egy olyan dobozba, ahonnan nagyon nehéz, egyben megterhelő volna utólag kijönni, és emiatt olyan kísérletek és határátlépések jellemezték a lemezt (a témaválasztásokról nem is beszélve), amitől a végeredmény ha kicsit töredezett is lett, de már megmutatta azt az eredetiséget, amire Dávid törekszik, és amiben fejleszteni szeretné magát.
Ilyen szempontból talán kulcskérdés a hozzáférhetőség kérdése. Egy énekes-dalszerzőtől az emberek hajlamosak elvárni azt, hogy elérhetők, közeliek legyenek csupán amiatt, mert annak a dalait kiforgatják és a saját életükre vonatkoztatva értelmezik. Ezzel szemben Dávid, és ilyen értelemben a The Devil’s Trade úgy tudott organikusan nőni, hogy ebben jól meghúzott határok voltak mindenkivel szemben. Ebben szerintem kulcsszerepe volt annak, hogy a ‘Little Blind Crow kijelölte a tartást és az akaratot, amire aztán ráépülhetett a folytatás zenei-formai kiteljesedése.
A harmadik album, a ‘Call of the Iron Peak a maga nemében másképp vonzotta be önmaga tragédiáját: azzal, hogy a COVID elmosta a turnézás lehetőségeit, a The Devil’s Trade addigi legmeghatározóbb lemeze valós időben nem kerülhetett élő bemutatásra, holott ezen az albumon értek össze eddig a legjobban azok a hagyományok és belső késztetések, amik már univerzumteremtő erővel bírtak, ha a The Devil’s Trade atmoszférájáról, karakteréről van szó. És erre tesz rá most egy lapáttal a Vidékek vannak idebenn.
Már a cím is leleplező erejű, és a címadó dal mind a szövegét, mind atmoszféráját teremtve a The Devil’s Trade esszenciája: klausztrofób hangulatot kelteni a sivárságban.
Az előző két album kísérletezéseit sok szempontból rokoníthatónak éreztem a Katatonia 2000-es évek eleji atmoszférateremtésével, csak amíg ott a belülről felőrlő érzést a nagyváros szmogos-ködös fojtogatása adja meg, addig mostanra jutott el Dávid oda, hogy a saját formanyelvében olyan szinteket és árnyalatokat teremthessen meg, amik a pusztába terelnek vissza mindannyiunkat, és a magunkra utaltság felismerésében szeretne rávenni arra, hogy kihúzzuk magunkat a szarból.
Ilyen értelemben ez az első olyan The Devil’s Trade album, amin ha csak a háttérben is, de megjelenik a remény és a feloldozás, mint a zenét szervező központi hajtóerő. Ebben látszólag van egyfajta megnyugvás is, viszont épp emiatt alakul úgy, hogy valahányszor a lemez fenyegető hangulatot teremt, akkor sötétebb spirálokat nyit meg, mint korábban bármikor, mert végre beállt az a bölcs egyensúly, amit Dávid mindeddig keresett, és amin keresztül minden korábbinál magabiztosabban, tudatosabban képes kiadni magából az érzéseit.
Így nincs helye se véletlennek, se kontrollálatlan helyzetnek. A Vidékek vannak idebenn a maga szimmetrikus szerkezetével a legbátrabban tér el attól a korábbi jellemzőtől, hogy egy ‘Devil’s Trade lemezen különféle dalok vannak szerkezetbe rendezve, és így az albumon belüli változatosságot egy tudatosan felépített, már-már homogén, új karakter váltja fel, amin belül magabiztosan váltakoznak a különböző, korábban megismert, de most új keretben kiteljesedő zenei elemek.
A ‘Little Blind Crow-n megjelenő töredezettség lemezről-lemezre jobban vált egyetlen egésszé, és a mostani album az első, ahol Dávid a zenei-tartalmi sokszínűséget nem tematikus dalokon keresztül vitte végig, hanem szintetizálta mindazt, ami hatott rá. A folklór tisztaságából így lesz keserűség, a bendzsós témák nem maradnak meg a műfajazonos keretben, és a korábbi felvételeken és élő felállásokban kikísérletezett, a post-metal hatásmechanizmusára építő keményzenei betétek úgy lehetnek igazán súlyosak, hogy a billentyűre alapozott basszusok jóvoltából elrugaszkodik minden közhelytől és konvenciótól.
Az a lemez legnagyobb erénye is, hogy ezzel az albummal a The Devil’s Trade megalkotta a saját formanyelvét, és az elmúlt lemezek, valamint a sok-sok ezer kilométernyi turnézás eredményeként magabiztossá vált annyira, hogy tudja, mit akar átadni, és azt is, hogyan tegye azt meg úgy, hogy ne lépjen mások által kitaposott ösvényre.
Emiatt izgalmas elveszni a dalszövegekben és az album szimmetriájában is, mert ha csak felületesen nézel rá, magától értetődő az, hogy a Vidékek vannak idebenn a The Devil’s Trade eddigi legjobb albuma, de emögött nagyon sok munka, kétely, belső harc, konfliktus, szorongás és lemondás áll, amiben csak a megértés hozhat el majd feloldozást.
És szívből remélem, hogy az Alcest turné meghozza azt az áttörést, amin belül a keményzenei underground nemzetközi palettája már nemcsak elismerni fogja a The Devil’s Trade teljesítményét, hanem a megérdemelt következő lépcsőfok elérése is bekövetkezik.
Azért is szerettem volna ilyen bőven írni erről az albumról a megjelenés napját belőve, mert tényleg annyira a hatása alá kerített, hogy féltem attól, hogy szavakkal nem tudom megragadni majd a hangulatát. Épp emiatt három kapcsolódó ajánlást tennék mellé a hétvégétekre, amit szerintem érdemes elővenni ahhoz, ha elmerülnétek az albumban.
