#008
Acid King, Dawn of Extinction, Xysma, HIRS, Existence
Sziasztok,
ismét eseménydús hét van a hátunk mögött, én pedig két okból is hatalmas köszönettel tartozom nektek: egyfelől még mindig nem iratkozott le senki, ami nagyon jól esik, másfelől a héten annyian iratkoztatok fel a hírlevélre, hogy még mindig csak keresem a szavakat.
Igyekszem rászolgálni a bizalmatokra, hogy legyen miből válogatni!
Ezt a levelet is az egymondatos ajánlókkal kezdem, mert szerencsére bőven van mibe belehallgatni:
- a liverpooli Dawn Ray’d harmadik nagylemeze teátrálisabb, mint valaha: a dalszövegeket a kapitalizmus kritikája, a Brexit utáni zavargások, és általában az autokrácia elleni düh inspirálja, míg a zenei hatásoknál a folk/black metal zenekari keretben a Fen és az Alda mellett megjelent a második időszakos Bathory monumentalitása, miközben a kórusok, valamint hegedűbetétek a Moonsorrow pogány karakterével mutatnak hasonlóságokat,
- az Endless, Nameless lesz a következő kedvenc zenekarod a Rolo Tomassi mellett, ha szereted a női énekes, zaklatott, math rockból és post-hardcore-ból egyaránt ihletet merítő zenekarokat, és hát az eddig megosztott single-ök alapján erről valószínűleg a Living Withoutról is fogok majd írni,
- az ír Fuath (keltául ez annyit tesz, Gyűlölet) olyan féktelen beatdown demóval rukkolt elő, hogy utána átértékeled mindazt, amit az elmúlt három évben kiadói segítségnyújtás mellett kellett végighallgatnod a műfajből,
- a punk rock veterán The Bouncing Souls egy nagyon szerethető anyaggal tért vissza, és amíg az Ignite-nak és a H2O-nak nehezen megy a méltósággal öregedés, szerencsére itt nincsenek ilyen problémák,
- a londoni CLOBBER nem veszít a lendületéből, és új EP-jén is a brit punk hagyatéka találkozik a korai Gallows elánjával és az Alexisonfire csibészségével, szóval így, hogy itt a jó idő, erre muszáj gördeszkázni is egyet,
- ha szereted a synthwave és a metalcore közti határvonalon életre hívott zenekarokat (mint pl. a Dreamwake, a tavalyi albumuk üde színfolt volt), akkor az Affiance utódzenekarát, a Night Ridert mindenképp hallgasd meg, a pénteken kiadott két új daluk több, mint bizalomgerjesztő,
- a nemsoká Budapestre látogató Lamp of Murmuur felfedezte magának a korai Immortalt, és ez borzasztó jól áll a Saturnian Bloodstorm dalainak,
- a japán Blow Your Brains Out egy nagyon szeretnivaló, hagyományos értelemben vett crossover hardcore lemezt adott ki a Quality Controlnál, szóval ha hiányzik az időszak, mikor az ezredforduló után mindenki visszanyúlt a Cro-Mags ősforrásáig, mindenképp adj neki egy esélyt, már csak a borító miatt is,
- disszonáns death metalban a Choir új nagylemeze alkalmas pokolkeltésre, a borítón hánykolódó jelzőfény pedig tökéletesen ragadja meg az album örvénylését,
- az egyik kedvenc feltörekvő újkori hardcore/punk zenekarom, a Mile End már két új dalt is mutatott a közelgő lemezükről, és őszintén a legjobbakat kívánom nekik: én nem tudom, hogy ezek a gitárosok hol tanultak zenélni, de annyira karakteres már most a hangzásuk, hogy igazán megérdemenék a hype-ot,
- szerencsére a mathcore-ban is vannak még friss kiadványok, és bár a Basil’s Kyte még nem elég kiforrott ahhoz, hogy egy egész bejegyzést szenteljek neki, de ha hiányolod a ‘Dillingert és a ‘Number Twelve-et az életedből, biztosan okoz majd kellemesen agyzsibbasztós perceket ez az album,
- a richmondi Set For Tomorrow pedig a waterfall strategy-t választotta a lemezmegjelenéséhez, így négy új daluk már hallható az idén megjelenő lemezről, és itt van is értelme talán a dalonkénti bemutatásnak, mert sokszínű anyagnak nézünk elébe: alapvetően ez még mindig a kommersz metalcore keretrendszere, sok-sok Architects hatással, de közben a zenekar hallhatóan igyekszik progresszívebbnek tűnni, és ez akkor is érdekessé teszi a dalokat, ha néha felhalmozódnak sablonosabb megoldások, vagy az elektronikus betétek kicsit kibillentik az addig megteremtett egyensúly-élményt.
ACID KING
Beyond Vision (2023, Blues Funeral)
FFO: Earth, Windhand
Bandcamp
Bár a legjobb Acidos zenekar mindörökké az Acid Bath marad, azért több, mint örömteli, hogy nyolc év után új albummal tért vissza a transzba ejtő stoner-doom műfajformáló nagyágyúja, az Acid King. Lori S. énekes-dalszerző szerintem az egyik legkevesebbszer megénekelt hőse a kilencvenes éveknek, és zenekara is sokat tett azért, hogy a leginkább hányattatott években is fennmaradhasson, vagy ami még fontosabb, szerethető és izgalmas maradjon a műfaj, és ilyen értelemben a Beyond Vision sem kínál mást, mint azt az oszcilloszkóp-szerűen hipnotikus hangképet, amit kevesen tudnak ilyen stílusosan megszólaltatni.
A Beyond Vision nyolc dalában talán az a legjobb, hogy mennyire görcsmentesen visznek magukkal. Nincs benne se megfelelési kényszer, se bizonyításvágy, se felvett gesztusok: egyszerűen azt kapod, amit vársz, a lehető legjobb arányérzékkel, borzasztó hatásos kisugárzással, és hatalmas témákkal. Persze az összhatás elkerülhetetlenül homogén, emiatt nem is nagyon van igazán kiemelkedő tétel a lemezen, de ha te is szereted a fuzzos, lassan kibontakozó műfajazonos dalokat, valószínűleg ez nem is tartozik a reális elvárások közé. Azt pedig csak remélni tudom, hogy ez a felállás valaha eljön majd Budapestre is, mert Jason Landrian (Black Cobra), Bruce Shelton (Hawkwind) és Jason Willer (Jello Biafra) tényleg képesek voltak hozzátenni a végeredményhez, és ez élőben sem lehet nagyon más.
DAWN OF EXTINCTION
From Tears To Vengeance (2023, Art Gates)
FFO: Trivium, Bullet For My Valentine, Sylosis
YouTube
Alapvetően ez egy olyan EP, aminél teljes joggal tennéd fel a kérdést, hogy miért akarok írni róla két bekezdést, pláne, hogy a fenti egymondatosokat is alig győzhetted átnézni. De az a helyzet, hogy a From Tears To Vengeance számomra is váratlanul lett szórakoztató, mert pont azokat az élethelyzeteket testesíti meg, mikor egy zenekar tényleg tempekben, átmeneti vázakban gondolkodik, hogy egy dal legyen olyan, mint a (…), és aztán pont arról feledkeznek meg a nagy boldogságokban, hogy végül a felvétel úgy is marad. Jelen esetben ezt egy olyan egyvelegben képzeld el, ahol a Dawn of Extinction tagjai az Ascenancy-t, a Poisont és a ‘Supreme Oppressort osztották meg egymással a közös chaten, csak aztán azt is hitték, hogy attól, hogy körbe-körbe játsszák a témákat, ezeket eleve ők is írták.
Nem árulok zsákbamacskát, nagyon nehezen indul ez a kiadvány, de az identitászavar szerintem ezen a szinten teljesen belefér. A Mors Principium Estet és Soilworkot idéző első szám után ugyanis elkezdődik a metalcore-emlékvasút és a Heafy-worship. De komolyan, én a legnagyobb tisztelettel fogadom el, hogy a Trivium mindmáig képes fiatal srácokra hatni abban, hogy dalokat írjanak, de itt azért jóval többről van szó a sima ihletettségnél, és közben ha maguk a dalok nem is ütik meg maradéktalanul azt az ingerküszöböt, hogy felülkerekedjenek a múltidézésnél, mégis van annyira szórakoztató az összhatás, hogy egy félmosollyal legalább ideig-óráig visszatérj ezekhez a dalokhoz. Főleg, hogy a kiadó valami téves kapcsolás miatt hiába próbálja úgy becsomagolni, mint egy nagyon izgalmas modern metalzenekart, amit inspirált a dallamos death metal, meg a thrash metal, meg persze a téli gumit is tőlük vedd, valójában itt egy szépen becsomagolt, a szokványosnál múltidézőbb metalcore keretről van szó, amit igazán senki sem mer magának bevallani. Annyira nem, hogy a srácok a Blind Guardiannel mennek majd turnézni (érted, a kibaszott Blind Guardiannel), ami szerintem egyébként izgalmas párosítás, de igazából csak remélni tudom, hogy ha nagylemez követi ezt a felvételt, az is megmarad a fent leírt FFO háromszögben, ha lehet, a mostaninál is bátrabban. Nem kell úgy csinálni, mintha ez bűvészkedés volna, nekik is sokkal jobb lenne!
XYSMA
No Place Like Alone (2023, Svart)
FFO: The Hellacopters, Blue Oyster Cult, Cirith Ungol
Bandcamp
A finn Xysmának elég kalandos életútja volt eddig, tudod, ők a tipikus esete annak, amikor minden ország belső színterének kell egy olyan zenekar, aki meghonosít dolgokat, hogy aztán azzal másokat inspiráljon. A nyolcvanas évek végén gyakorlatilag ők testesítették meg Finnországban a grindcore-t, tökéletes Earache-copycatnek tűnt minden, hogy aztán az első lemeznél az Entombed hangzását próbálják a saját képükre formálni. Ezt követően náluk is beütött a death and roll mánia, és az utolsó, a rajongók által kevésbé értékelt lemezeiket a Same Difference és a Helmet középső időszaka közé lehet talán belőni. Viszont már ez a letisztulás is megmutatja, hogy harmincöt év zenélés után tök oké, ha egy zenekarnak vannak korszakai, és talán pont emiatt kevésbé meglepő, hogy az 1998 után újra nagylemezzel jelentkező zenekar ennyi év után a rock and rollban érzi jól magát, mint ahogy magok a taguk is n+1 ilyen projektet vittek végig az elmúlt években, inkább kevesebb, mint több sikerrel.
Az persze külön menő, hogy a Xysma mindvégig megőrizte old-school logóját, de a lemezborítón kissé talán Triggerfingert idéző urak látványa megmutatja, hogy ez tényleg egy rocklemez lett, és abból is az a fajta, amit egyszerre hívhatsz érettnek vagy akár bácsisnak is. De közben a No Place Like Alone nem fáradt, inkább a legjobb értelemben véve tét nélküli, mert senki sem számíthatott rá, és közben pont emiatt üdítő az, hogy mennyire változatos. Vannak az albumon klasszikus AC/DC-t, garázs rockot, proto heavy metalt, európai AOR-t meg pszichedelikus hangképeket és progos váltásokat megidéző betétek is, de közben az egész borzasztó autentikus és önfeledt. Ritka az, amikor egy billentyűs-énekes kiállás nem ciki, de a Xysma, pláne ennyi évvel a háta mögött le tudta hozni méltóságteljesen ezt az albumot, és közben a dalszövegeknek is van olyan karaktere, amivel kicsit kilóghat a sorból. Igazán átütő slágert a ‘No Place nem hordoz magában, viszont minden dalban érdemes kicsit elveszni, ha csak szeretnél már most betárazni nyárra egy kicsit ironikus, kicsit sötét, de mégis (a hallgatás idejére biztosan) magával ragadó albumot, akkor adj egy esélyt a No Place dalainak.
HIRS
We’re Still Here (2023, Get Better)
FFO: Converge, United Nations, Melt Banana
Bandcamp
A hardcore/punk undergroundnak mindig jól áll, mikor közösségi kezdeményezések hívnak életre rendhagyó formációkat, ahol egy-egy üzenet vagy mondanivaló rendez keretbe akár több focicsapatnyi zenészt is, és a HIRS ilyen értelemben az utóbbi évek legnagyobb durranása, de a United Nations óta biztosan a legnagyobb. Bevallom, a korábbi munkáik nekem sok esetben voltak töredezettek, legalábbis következetlenek zenei értelemben az ad-hoc jelleg miatt, viszont a We’re Still Here minden értelemben a legfontosabb munkájuk.
Szóval itt van több mint 30 közreműködő a színtér legaktívabb zenekaraival, eleve borzasztó széles skálán (az Anti-Flagtől a Full Of Hellen át a Melt Bananán keresztül a Touche Amore-ig), és miközben a We’re Still Here közösségi kiállása a társadalmi kereteket hivatott felbontani a szokott formanyelvükön (alapvetően anarcho-balos dalszövegekkel és pro-LMBT szerepvállalással), addig a zenei formanyelv az ezredfordulós zaklatott-disszonáns metalcore, a powerviolence, a zajzene és a mathcore határán teljesedik ki. A HIRS ilyen értelemben még mindig nem rendelkezik egységes formanyelvvel, de azt gondolom, ez a projekt sokkal inkább reflektál a színtérre, semmint hogy zeneileg kellene inspirálnia azt. Emiatt a blastes cséplések, a sikálós gitárok és a váratlan tördelések mind-mind inkább jó választásnak bizonyulnak egy ismerős eszköztárban, de közben azzal, hogy minden dalnál más és más jut mikrofonhoz, a figyelmet is fenntartja az album. A We’re Still Here tényleg kinyilatkoztatás, abból is az erősebb fajta, amivel szerintem üde színfolt a zenekar az idei felhozatalban, és az biztos, hogy ha csak a bevont zenészek hálózatát nézzük meg, sokkal több emberhez fog eljutni ez a kiadvány, mint bármelyik másik anyaguk - és persze a dologhoz hozzátartozik, hogy mindaz, amiben állást foglalnak, nagyobb hangerőt is követel magának, mint korábban bármikor.
