valószínűleg a fesztiválszezonra ráfordulva egyre tarthatatlanabb lesz a lépés az új megjelenésekkel is, bevallom, ezen a héten én sem voltam a saját csúcsomon, viszont így is láttam értelmet abban, hogy megírjam ezt a hírlevelet, szóval bele is vágok az egymondatos rövidhírekkel:
- az olasz Shitty Life új albuma igazi proto-punk szerelmeslevél, ha szereted a Cloak/Daggert, Brutal Knightsot, és persze az olyan zenekarokat, mint a Regulations vagy a Social Circle, nincs mire várnod, mert a dalok hallatán már borogatod is majd a kukákat,
- a Candescent bemutatkozó EP-je azt a MySpace-revivalt erősíti, amiben a Boundaries már lassan nem is követőnek, hanem inspirációnak tűnik: a bemutatkozó anyag erénye, hogy tényleg tökéletes időutazás, viszont pontosan úgy is szól, mintha Tom webplayerén pörgetnéd végig,
- az Erase Them friss EP-je gonoszabb, mint korábban bármi tőlük, szóval ha disszonáns metalos hardcore gyalulásra vágysz sok felezéssel, akkor valószínűleg erre fogsz fekvőzni egész áprilisban,
- az új Downfall of Gaia nagylemez tökéletesen beleillik az elődök következetes sorába, szóval ha szorongani szeretnél a black metal, a post-metal és a 2010-es évek screamójának határterületein, akkor arra épp elég okot adnak,
- de a dán Telos is idő előtt leleplezte a bemutatkozó albumát, ez a Demersal nevű, tavaly Veszprémet is megjárt újsulis screamo zenekar side-projektje sok-sok világégetéssel, leginkább a Hexis, a This Gift Is a Curse, és a 2000-es évek végi Deathwish pusztulatok áthallását újragondolva,
- ami pedig még meglepőbb, hogy az Allegaeon tagjai csináltak egy post-metal zenekart Harboured néven, ami a Rosetta, a Cult of Luna és a Lazarus Birdös Burst legjobb pillanatait gyúrja egybe egy bizarr post-blackes csavarral, szóval ha Tarr Bélát idéző víziókban szeretnél elmerülni, akkor adnak hozzá elég okot.
Az új Invent Animate-ről viszont még nem tudok bővebben írni, mert az első két hallgatás után csalódtam benne, pontosabban beleestem a saját csapdámba, és túl sokat vártam ettől az albumtól. Összességében kifogásaim vannak a megszólalással, és általában azzal, hogy szinte minden hangjában a Monuments debütalbumának, a Gnosisnak az utánérzését hallom bele, és ezt próbálom leküzdeni az újrahallgatások során. Viszont ha érdekel, hogy a modern metalcore mennyire szerethető tud lenni az által, hogy van egy karakteres frontembered, akkor mindenképp adj neki egy esélyt.
Emellett pedig azért is csak három frissen megjelent nagylemezt hozok ezen a héten, mert az elmúlt napokban a Svoid számomra leginkább meghatározó két albumát, a To Never Returnt és az azt követő ‘Storming Voicest hallgattam újra és újra.
Amikor megkérdezitek tőlem a könyv megjelenése után, hogy milyen lemezek maradtak ki a kisteremből, akkor a Svoid az egyik leggyakrabban adott informális válaszom. Náluk konkrétan az volt a vívódásom tárgya, hogy nem tudtam választani a fent linkelt két megjelenés között. Ha nem ismernéd őket, az a helyzet, hogy ez a két album egy borzasztó bátor (és ami még fontosabb: kiteljesedő) artisztikus kibontakozás folyamatát dokumentálja, és amíg a To Never Return önmagában szakít a black metal szigorúbb formanyelvével, belehelyezve a Svoid zeneiségét egy kozmikus keretbe, addig a Storming Voices nyitása a post-punk felé borzasztóan izgalmas, de közben esendőbb is, talán nehezebben irányítható.
Azért is szerettem volna külön írni most róluk, mert a hozzájuk és az Ygfanhoz hasonló zenekarokat addig kell koszorúzni, amíg köztünk vannak, és nélkülük a saját undergroundunk is sokkal szürkébb és sekélyebb volna.
A To Never Return azért időtálló mindmáig, mert ahogy a maga idejében a Witchcraft felvette a versenyt az első hullámos black metal revivallel, vagy ahogy a Ravenshades és a Thy Catafalque ki tudta nyitni az avantgard hatások kérdéskörét a hazai színtéren, addig a Svoid volt a pionírja annak, hogy a szakralitás és az entrópia úgy kaphasson zenei körítést, hogy azzal nemzetközi értelemben is eltérhettek a fősodortól.
Mai fejjel hallgatva a ‘Never Return kapcsán a Tribulationt említhetnéd, pedig a Svoid zeneisége az ősforrásból, a Dissectionből és a Watainból táplálkozik a leginkább, viszont ezt nem azt jelenti, hogy őket másolnák. A Svoid örvénylésében valahogy sokkal erősebb egy korokon átívelő örvénylés, amiben (a Dissection oldaláról) megjelennek a dallamos svéd death/black hatásai is, miközben a dallamívek keserűsége sok szempontból rokonságot mutat a magyar folklór keserűségével, ami tökéletes egységet alkot a dalszövegek kaotikus, gnosztikus sötétségével. Meg merem kockáztatni, hogy az elmúlt évtizedekben a Svoid állt a legközelebb ahhoz a magyar undergroundban, hogy elhitesse veled azt, hogy a káosz egy magával ragadó örvény, és az itt hallható dalok minden hallgatás után egyre mélyebb értelemmel bírnak. Főleg annak fényében, hogy a Tribulation hatására egy csomó black metal zenekar elkezdte letisztítani a saját hangzását, de amíg azok a copycatek jellemzően inkább riogatnak, a Svoid inkább az ősforrásból jutott el egy hasonló hangzáshoz, aminek a saját keretrendszere egyszerre vonzó és ijesztő, miközben a fenyegető atmoszféra egyből magával ragad.
Ez a hangzásbeli letisztulás tovább folytatódott a ‘Storming Voices dalain, ahol először vált igazán tetten érhetővé, hogy a zenekart mennyire inspirálja a nyolcvanas évek post-punk és darkwave hulláma. Ha a korai U2-t, általában a ‘Smiths hagyatékát, és persze a Joy Division vagy épp a B-Movie melankóliáját veszed alapul, ez nagyon könnyen rokonítható azzal az atmoszférával, amiben a Svoid lényegében felajánlja magát a sötétségnek, és épp emiatt a ‘Storming Voices mit sem veszített saját jelentőségéből, miközben a zenei mintái szellősebbek, mint korábban bármikor.
Viszont épp emiatt jellemző rá az is, hogy míg a ‘Never Return esetében a lemezkoncepció egésze visz magával, ennél az albumnál a dalok egymástól is jobban elkülönülnek, és talán emiatt az album fókusza is töredezettebb. Viszont az, ahogy a Svoid irányítja a figyelmed, az továbbra is végtelenül kifinomult: ami érdemi különbség talán, hogy ennél az albumnál sokkal inkább előrébb lépett Czakó Dániel basszusgitáros és háttérénekes, ami néha megbontja az album egységének képét, viszont a Svoidot mozgató törékeny dinamikának ez is része, ha úgy tetszik, szervezőereje.
Egy szó, mint száz, ha teheted, hallgasd meg ezt a két albumot, és mondd el, hogy mit gondolsz róla. Ja, és persze abban is szívesen veszek visszajelzést, hogy legyen-e rendszeresen magyar lemez a hírlevélben?
LONG.WAY.DOWN. Until There’s Nothing Left… EP (2023, Zegema Beach) FFO: Zao, Drop Dead Gorgeous, SeeYouSpaceCowboy Bandcamp
Bár a fenti egysorosoknál is volt már MySpace metalcore a Candescent bemutatkozása kapcsán, azért ezt a hetet utcahosszal nyerte a Long.Way.Down. debütáló EP-e, ami iskolapélda arra, mikor egy lemez alapvetően a dalok minősége és hangulata miatt élvezhető, semmint azért, mert bármit is hozzátenne a műfajhoz.
Ha szeretted a MySpace-korszakban azokat a zenekarokat, akik hetente pakoltak fel próbatermi demókat disszonáns témákkal, felezett breakdownokkal, és persze csínján adagolt dallamos riffekkel vagy akkordokkal, akkor ezt a lemezt tényleg neked írták. Csak amíg a SeeYouSpaceCowboy vagy a Wristmeetrazor esetében megjelent idejekorán a professzionalizálódás, addig a Long.Way.Down megőrizte szerelemprojekt-jellegét. Az itt hallható dalokban megjelenik a Zao kaotikussága, a korai Drop Dead Gorgeous és Fear Before The March of Flames szenvedélyessége, és közben az egésznek van egy olyan tabló-hangulata, hogy csak nézed a fotót, és minden emlék egyből visszatér. Én tényleg nagyon örülök ennek a revivalnek, és amíg ilyen EP-k születnek a világ minden pontján, van is értelme, főleg, ha ez új arcokat hoz be a színtérre, akik majd most fedezhetik fel mindazt, amit mi testközelben már egyszer szerencsére megélhettünk.
Korábban nem gondoltam volna, hogy a nu-metalcore olyan hullámot indít majd el, amiben kis túlzás nélkül minden zenekar megpróbálja a kilencvenes évek klausztrofób hangulatát beemelni a metalcore keretrendszerébe, miközben a legjobb képlet mindvégig itt volt a szemünk előtt, és két brit srác kellett hozzá, hogy megmutassa. A lényeg az, hogy nem a metalcore-ba kell bevinni a nu-metal karakterisztikáját, hanem épp fordítva, és ettől ennyire pokolian szórakoztató a Trashworld, a Darknet friss nagylemeze.
A Darknet legnagyobb erőssége a zenei eszközhasználat szabadsága: ahelyett, hogy hallhatóan azon izzadnának, hogy hogyan passzírozzák bele a scratch-betéteket és a vijjogtatásokat egy kötött formarendszerbe, inkább írtak egy abszolút a korszellem témáival és zaklatottságával rokonítható újsulis numetal albumot. A Trashworld van annyira kiforrott, hogy ne is mindig tudd eldönteni, hogy a két műfaji keret közül melyik éppen a meghatározóbb, viszont olyan sodrása van minden dalnak, hogy öröm benne elveszni. Nemcsak azért, mert az egyes dalok rétegzettsége megköveteli, hanem azért is, mert ahhoz képest, hogy hálószoba-produkcióról van szó, elképesztően minőségi lett a végső maszter. És épp emiatt üdítő, hogy ennyire markáns karaktere van a Darknetnek, mert biztos lehetsz abban, hogy ők tényleg azért alakítják ilyenné ezt a keretrendszert, mert ebben érzik jól magukat, semmint hogy hírességre törekednének.
De oké, leírom. Az a legkirályabb ebben a nu-metal albumban, hogy nem ciki. Olyan könnyű cikin játszani ezt a hangzást, és a Darknet valahogy mégis megugrotta, hogy végig borzasztó menő legyen, amit csinálnak.
Titkon remélem, hogy a duónak lesz majd élő felállása is, kár lenne nem megturnéztatni ezt az albumot. Ha nem szeretnéd újra elővenni a Hybrid Theory-t, de azért ökölbe szorítanád a kezed valami igazán mélyzöld haraggal, akkor a Darknet lesz az új kedvenc zenekarod, a Trashworld meg az az évvégi toplistás albumod, amiről nem is tudtál, de nélküle már nem akarsz menni sehová.
ENTROPIA Total (2023, Agonia) FFO: Enslaved, Ihsahn, teátrális Converge Bandcamp
Amikor csak tehetem, mindig elmondom, hogy a lengyel extrémzenei színtér mennyire élvezi a bizalmam, mert az itt alkotó zenekarokban érzem leginkább azt a tüzet, hogy folyamatosan feszegetik a határaikat, miközben ezáltal hozzá is tesznek ahhoz, hogy a műfaj mély, fenyegető és váratlan maradhasson. Az olyan zenekarok, mint a Gruzja, az Odraza, a Furia vagy a Biesy mind a saját ösvényüket járják már a kezdetektől fogva, és ez nincs másképp az Entropia esetében sem, akik rendre progresszívebb, absztraktabb lemezekkel rukkolnak elő.
A Total már a negyedik nagylemeze a zenekarnak, de szerintem egyben a leginkább kifinomult is: olyan, mintha egy szétcsúszott Enslaved, vagy egy bemindenezett Opeth értekezne neked a matematikában való megnyugvásról, és a bonyolult dalszerkezeteket, páratlan ritmusokat a lehető legjobb arányérzékkel oldják fel az okosan elhelyezett, lassan építkező gitártémák, és az egész albumot leuraló spirális hangulat, ami miatt nem tudsz sem elkapcsolni, sem másra figyelni. A Total tényleg a szó szoros értelmében véve zenei élmény, és meg merem kockáztatni, hogy az Entropia sosem hangzott ennyire magasztosan - nincs szó giccsről, egyszerűen a legjobb értelemben véve grandiózus az a hangkép, amiben az Entropia minden egyes váltást magabiztosan ural. Az itt hallható öt szám teljes magabiztossággal teljesedik ki nyolc és tizenöt perces játékidőkben, de ebben a címadó a legnagyobb monstrum a hátborzongató billentyűtémákkal, valamint az okosan elhelyezett énektémákkal. Az az arányérzék, ami átjárja a lemezt, joggal igazolja, hogy milyen sokáig készült a lemez, de szerencsére a Total nem lett túlírva, és nem is válik unalmassá. Azt nem mondom, hogy megsokszorozza majd a zenekar rajongótáborát, de hogy érdemes elveszni benne, az teljesen biztos.
Köszönöm nagyon, hogy ezt is elolvastad, remélem, nem bánod a rendhagyó formátumot, és bízom benne, hogy találsz olyan lemezt ezek között, amit érdemesnek tartasz a meghallgatásra. A korábbi hírleveleket itt találod: