Sziasztok,
teljesen látszik, hogy az idei termés is kezd követhetetlen méreteket ölteni, így muszáj namedroppal kezdenem a hírlevelet, mert
- az új Hellrippertől elmotoroznál a világ végéig Kreator pólóban,
- a Sentenced-dobos új zenekara, a The Abbey felült a Ghost-vonatra,
Viszont van ezen kívül hat másik olyan album, ami félnék, hogy radar alatt marad, így azokkal foglalkozom részletesebben. És ami még fontos, hogy amennyiben most iratkoztál volna fel, köszönöm, hogy megtetted! A korábbiakat az alábbi hírlevél alján találod majd meg, ha visszaolvasnál.
NEGATIVE BLAST
Echo Planet (2023, Quiet Planet)
Bandcamp
Ha a punk rockból hiányolod a fenyegetést, azt az aurát, hogy bármi megtörténhet, és hogy ez az érzés folyamatosan éberen tartson, a Negative Blast lesz a kedvenc új zenekarod. Bemutatkozó albumuk, az Echo Planet a lényegénél ragadja meg a műfajt pont ott, ahol azt korábban a Ceremony vagy a Gallows egy kicsit távolabb engedte magától, és ahol a Pissed Jeans legbelül mindig is szerette volna azt megragadni.
Persze hétpróbás zenészek vannak a Negative Blastben: Lewd Acts, OFF!, Hour of the Wolf tagoktól aligha várhatunk mást egy power trióban, mint pumpáló ütemeket, fékevesztett visszhangos üvöltözést, és olyan fuzzos gitártémákat, amik a Black Flag, vagy épp a The Bronx aranykorát idézik fel mai köntösben. Viszont mindeközben az Echo Planet egy borzasztó változatos és szórakoztató, a legjobb értelemben véve táncolható anyag lett, ha úgy tetszik, tét nélküli örömzenélés, ami pont azért működik minden pillanatában, mert nem akar többnek tűnni saját magánál. Külön érdemes szerintem figyelni a profi gördeszkásból generációs dobossá váló Mario Rubalcaba játékára: ha lehet méltósággal öregedni, miközben megőrzöd a hidegvéred, azt csak így lehet elképzelni. A Negative Blastet sok más zenekarral együtt a COVID hívta életre, és csak remélni tudom, hogy lesz ennek a lemeznek folytatása, mert az Echo Planetnek van olyan karaktere, tömörsége és hatásossága, hogy érdemes legyen vissza-visszatérni hozzá.
HAIL THE VOID
Memento Mori (2023, Ripple Music)
Bandcamp
Tényleg elég már a Void-zenekarokból, de a Ripple Music friss igazolásának jó oka van arra, hogy félretegyük a fenntartásokat, mert a Memento Mori letaglózó bemutatkozás lett egy olyan túltelített műfajban, ahol egyre nehezebb kiérdemeli és fenntartani a figyelmet.
Persze könnyű lenne onnan indítani, hogy a lemez producere Blasko (Ozzy basszusgitárosa, egykori Danzig-zenész) volt, viszont a keze nyoma nagyban hozzátesz ahhoz, hogy a Memento Mori kikerüli a stoner/doom aknamezőjének szinte összes csapdáját. Nem válik sem giccsessé, sem felszínessé, miközben a Black Sabbath, az Electric Wizard és a Windhand háromszögére ráül egy pszichedelikus-vészjósló aura is, amiért nagyban a frontember, Kirin Gudmundson felel. Orgánuma nemcsak nagy hangterjedelemmel bír, hanem magabiztosan eleveníti fel Danzig ráolvasásait, Eric Wagner (Trouble) szenvedélyét, és közben mégis eredeti marad. A zenei alapok esetében nem sok mindenről érdemes beszélni: a Memento Mori az iskolapéldája annak, amikor egy zsánerlemezt az tesz szerethetővé, hogy a dalok szintjén vagy feleleveníti a legjobb élményeidet, vagy megugorja az elvárásaidat, de tényleg rég szórakoztatott annyira stoner/doom album, mint a Hail The Void debütálása, és csak remélni tudom, hogy a folytatás zeneileg is bátrabb lesz, mert Gudmundsonban hatalmas potenciál van frontemberként és dalszerzőként is.
HALF ME
Soma (2023, Arising Empire)
Bandcamp
Minden műfajnak szüksége van olyan albumokra, amik nem hordoznak artisztikus újdonságot, nem feltétlenül szólnak az önkifejezésről, viszont közben mégis hitelesítik azt, hogy egy adott hangzásvilágnak van létjogosultsága. Így tudott fennmaradni és kifejlődni a deathcore, így mehettek végbe nemzedékváltások a metalcore-ban, és most a nu-metalcore tart ott, hogy kinyilatkoztatások helyett nagyobb szüksége van az életben maradáshoz olyan lemezekre, mint a Soma.
A Half Me egy német zenekar, a Soma pedig öt évig íródott: ahogy el tudom képzelni, menet közben biztosan sokat kukáztak a dalokból, viszont a végeredmény tökéletes korlenyomata annak a klausztrofób keretrendszernek, amiben az Architects és a tíz-tizenkét évvel ezelőtti BMTH zenei eszköztárára a Slipknot és a Korn (újra)felfedezésével találkozik. A Soma tökéletesre van keverve, elképesztő produceri munka van benne, és mindig hallasz két új sávot, ahol vagy motyogás, vagy zavaró szöszmötölések fokozzák a hangulatot. Kicsit olyan az egész lemez, mintha egy légvédelmi sziréna akarna előkészíteni egy dropot. Persze van is mire ennyire ambiciózusnak lennie a srácoknak, mert a Soma tényleg beillik a nemzetközi sztenderdek közé, és nem mondanád meg a hallgatás után, hogy európai zenekarról van szó. Viszont ez a lemez hátránya is: igazán kiugró dal, vagy nagyon eredetinek szánt megoldás nincs az itt hallható dalokban, és néha talán át is megy giccsbe, viszont a zenével szembeni szenvedély megjelenik az eszközhasználatban, és abban, hogy időről-időre visszatérsz majd gyalulni az agyad a Soma tekintélyt parancsoló megoldásaival. Sajnálnám, ha ebből a zenekarból is n+1-ik Impericon-előzenekar lenne, de felteszem, a srácok aligha vágynak másra.
EMBITTER
Reinventing Gravity (2023, The Coming Strife)
Bandcamp
Sosem győzöm hangsúlyozni, hogy a lengyel színtér mennyire izgalmas és minőségi minden underground műfajban, és az Embitter új albuma is példaértékű ebben. A Reinventing Gravity az az ezredfordulós metalcore album, amiről nem tudtad, hogy hiányzik az életedből, viszont elengedni már nem fogod tudni.
Az Embitter erőssége a disszonáns és metalos megoldásokban rejlik: a Reinventing Gravity a műfaj azon időszakát eleveníti fel, amikor még a Slayer volt az eredője minden lepengetésnek, és emiatt joggal elevenítik fel ezek a dalok a korai Converge vagy az Arkangel kaotikusságát, miközben a 7 Angels 7 Plagues okos dalszerkezetei és disszonáns megoldásai, valamint a Strongarm feszültségkeltései sem idegenek ettől a műfaji elegytől. Persze vannak szögegyenes thrash-es menetelések is (hála az égnek), de a lényegi ereje mégis abban rejlik a Reinventing Gravity dalainak, ahogyan uralják az általuk megteremtett káoszt. Az album egyetlen hátránya inkább az, hogy a megteremtett hangulat végig homogén, és emiatt nem nagyon van kiemelkedő pillanat, viszont az az időszak, amit felelevenít a lemez, egyből visszavisz a disszonáns metalcore-lemezek aranykorába, és ez több mint becsülendő.
CADENCE
Some Things Never Heal (2023, Cadence)
Bandcamp
Ferenc barátom mutatta nekem ezt az albumot, hogy biztosan szeretni fogom, és annak köszönhetően, hogy immáron 16 éve ismer, nem is tévedhetett: a skót Cadence olyan melodikus hardcore/metalcore albumot rakott le az asztalra, ami egyszerre idézi fel a brit metalcore aranykorát, miközben ki mer lépni a rigorózusabb műfaji keretekből.
A Some Things Never Heal egy borzasztó szenvedélyes és lendületes album, ami a Landscapes, a Climates, a Being As An Ocean és a More Than Life szentimentális aranykorát eleveníti fel sodró témákkal, jó arányérzékű váltásokkal és hisztérikus énektémákkal. A lemez egyik legizgalmasabb jellemzője, hogy nem éri be a múltidézéssel, sem azzal, hogy egy letűnt kor szószólója akarna lenni, így a gitár- és énektémák sokszor kinyitják a kaput jóval oldottabb, szintén angolszász megoldásoknak a Lower Than Atlantis példáján, amik képesek kompenzálni a lemezen végigvonuló frusztrációt. A Cadence egyetlen gyengesége maga a bája is: ugyan egy kissé kiforratlan debütalbummal van dolgunk, de ezt kompenzálja a dalok őszintesége, és az a nosztalgikus hangulat, ami ellen a Some Things Never Heal dalai végig tudatosan küzdenek. Az érzelmes-traumafeldolgozós dalszövegeknek és még a zenei témák vissza-visszatérésének is íve van, tehát lemezkoncepcióként a Cadence készen állt arra, hogy nyomot hagyjon ezzel a lemezzel, csak még a sajátos karakternek van híján. Viszont a figyelmet ezek a dalok is kellő hatással tartják fenn, a dallamos refréneket a második hallgatástól te is együtt énekled majd velük, és hát bármikor szívesen játszanék velük élőben - nyáron biztosan sokat fog szólni a buszban ez a lemez.
MAN MUST DIE
The Pain Behind It All (2023, Distortion / Blood Blast)
YouTube
Még akkor szerettem meg a skót Man Must Die-t, mikor a Relapse a szárnyai alá vett egy csomó friss extrém metal zenekart (olyanokat, mint a Mumakil, az Inevitable End vagy az Abysmal Dawn), és azt mindmáig tartom, hogy a 2007-es The Human Condition borzasztóan üdítő volt a maga idejében. Aligha erősíti ezt meg más jobban, minthogy a papírtokos promó CD, amit még a Hammer-kritikához kaptam, mindmáig az autónkban van.
Aztán a zenekar ahogy szeretett volna egyre brutálisabb lenni, valahogy jelentőségét vesztette: azt éreztem, hogy lemondanak a kísérletezésekről és a bennük rejlő potenciálról azért, hogy a korszellemmel mehessenek együtt. Nem is számítottam tőlük nagyon semmilyen életjelre (az utolsó nagylemezük tíz éve jelent meg), viszont a ‘Pain Behind It All a legjobb albumuk a fent említett Relapse-debüt óta. Egyrészt a lemeznek elképesztően jót tesz, hogy két gitár szól, miközben a zenei textúrák egyszerre szenvedélyesek, okosan helyezik el a gitárdallamokat, és a brutalitás keresése helyett jó arányérzékkel komponált extrémzenei keretek érvényesülnek. A gépies dob-gitár együttállások okkal juttatják majd eszedbe a Fear Factory-t és a Meshuggah-t, és az a legjobb ebben, hogy nincs szó konkrét copy-paste-ről sehol sem, mert a Man Must Die végre nem műfaji keretben gondolkozik. Az album elképesztően változatos, sőt, ami azt illeti, 2023-ban nem is várnék kevesebbet egy extrémzenei lemeztől: amikor blastbeat van, vigyázzban kell állni, amikor klasszikus riffelés van, nem győzöl bólogatni, és hát közben visz magával a féktelen sodrás. A Man Must Die ereje teljében tért vissza, és nagyon félek, hogy akkora rivaldafényt már sosem fog kapni, mint 16 évvel ezelőtt, de ez a lemez igazi fekete ló lehet majd az idei évzáró listákon - a teljesítmény alapján megérdemelnék a figyelmet.
Köszönöm nagyon, hogy végigolvastad ezt - ha a korábbi leveleket nem láttad, itt találod meg őket:
Az eddig kiküldött kisterem hírlevelek
És ha lenne bármilyen javaslatod tartalomban vagy albumok terén, akkor itt várom az észrevételeidet:
Leave a comment
Ha pedig most találsz ide először, itt tudsz feliratkozni:
